Párizsi aprók 6.,Leila az arab démon

Párizsi aprók
6.,Leila az arab démon

A nevet Rejtőtől loptam, a többi, igaz.
Már írtam, hogy egy hetes lakásunk a Quartier Latin közepén, a Séverine templommal szemben van. Öt szobás mindössze, minden előkelőséget nélkülöző, van benne ágy, kávéfőző, és a falon egy Modigliani kép lóg, eredetijét vasárnap láttuk a Musée d’Orsay -ban.
Írni kéne a tulajról is, mert megérdemli, egy igazi fantom. Úgy mentünk haza, hogy egy hét alatt egyszer sem láttuk, csak egy mindenes nőt, aki takarított és cserélgette a különböző fantázianevű szobakulcsokat a páncélban. Aki jött, ment, csak nyomkodta a kódszámokat, még az ajtókulcs is számzáras boxban volt. A szobába pedig levél a fantomtól, hogy minden oké.
Ezt írta ő, nekünk csak a zuhanyt kellett megjavítani, a mikrót kiképezni, hogy melegítsen és nem baj, hogy nem forog, a kapszulás kávéshoz nem adott kapszulát és az ablak egy galambszaros világítóudvarra nyílott. Igaz, ha kinyitottuk, hallottuk, hogy harangoznak. Amúgy pedig, ha a galambnak jó, gondoltuk, nekünk is, ágy van benne, és tényleg a létező legszuperebb helyen volt, azért is választottuk, úgy hogy no gond, amíg van vörösbor.
Tulképp még olcsó is volt, és legalább megtudtuk, miért. Azért legalább egy fényképet hagyhatott volna magáról.
A szemben lévő házban viszont egy majdnem igazi szálloda van, két emeleten két – két utcai szobával, plusz a szellőzőudvarra nyílók, legalább tíz szobája lehet, megszámoltam. Egy ekkora hotel már megérdemel külön előteret, ami az egyébként lakóház kapubejárata mögött van, számzárral nyitható és elférnek benne a ki-be költözők bőröndjei.
Odabenn éppen bútort cserélhetnek, mert egy, szobára való szekrénydarabokat hoztak le a ház elé, szépen kötegelve, plusz két, ember méretű fekete nylonzsák, mellettük egy lába törött fotelben ül az arab démon.
A hölgynek Rejtő észak afrikai légiós történetei szerint Leilának kell lennie, pont ilyennek képzeltem őt. Nem túl ápolt kinézet, olyan nem öreg, nem fiatal, bokáig érő színes szoknya, felül póló, alul tornacipő. Láthatóan a kitett lomok őrzése lett rábízva.
Én, egyetlen lakáskulcsunk lévén, a kapunk előtt ülök a falszegélyen, várva, hogy jobbik felem elköltse a maradék euróinkat. Jó három ülésnyire húzódom Leilától, nehogy valamit gondoljon rólam.
A neve szerint egy vasútállomás csehójában kéne ülnie, pipázva, időnként kilibbenve a kocsma közepére, hogy táncoljon a műsor ellen tiltakozó légionáriusoknak.
Az irodalomban egy rohamkés okozta sérülésnek kellene lennie az arcán, ennek a lomizó hölgynek ez nincsen. Dohányzik, az igaz, de cigarettából.
Sokkal kényelmesebben ül, mint én, ráadásul a lassan már sajátunknak érzett török kifőzdénkből kihoz neki a felszolgáló egy pohár kávét, én meg törzsvendég létemre csak néztem, köszöntünk egymásak, de kávét nem kaptam..
Az utca amúgy patyolattiszta, az este még bokáig érő szemétnek nyoma sincsen.
Hajnalban egy rakodó és egy mosó autó ment végig, egy kisebb még most is a sarkon vár arra, hogy a megbízhatóan szemetelő turisták szétszórják nekik a mai fölszedni valót.
Aztán, a Rue de la Harpe – magyarul hárfa utca – felől megjön a bútort szállító kocsi, lapos kötegekben behordják a házba az új bútort, és felpakolják a roncsokat, Leila óvón átöleli a fekete zsákokat, de a bútorosoknak nem kell sem Ő, sem a zsákok, egyik beül a kocsiba, a másik gyalog megy előtte és utat csinál.
Jó lenne látni a végkifejletet is, de innentől belép a személyes történetem, kedvesem az ő szatyraival, amiket majd be kell préselni valahogy a bőröndökbe.
Bekódoljuk magunkat a kapun, mintha a nemzeti bank páncéltermébe mennénk és
felmegyünk lábat nyugtatni.
Ma estére előre kell pihenni, mert a Vörös Malomba megyünk, belépőre költve az egy főre eső szállásdíjunkat, vacsora nélkül de fél üveg pezsgővel per fő, de hát, csak nem megyünk haza a Moulin nélkül. Előtte inkább eszünk egyet a töröknél filléresen, mert az elegáns vacsorás jegy ára a második egyhetes lakbér lett volna.
Amúgy a török kardas, éppen, mint a dardzsilingi éttermes, annyira francia, hogy már a gyerekei is itt születtek, és itt is maradnak.
Az Allahban testvérem mini éttermét New Antalyának hívják, gondolom, kis nosztalgiával de azért angolul, ő maga, arcán kedves mosollyal sétálgat az öt asztalos teraszú és még kisebb belsejű boltja előtt, karonfogva mesélve a turistáknak, mennyivel jobb az ő igazi török konyhája, mint a többieké.
Ha nem jön be a csábítás, hát, Inshallah…
Nekünk estig, képnézés van a szobában, különleges értékű a falunkon lógó Modigliani, tényleg jól sikerült repró, talán örülne ha tudná, hogy sok híres társával együtt vasárnapi programunk volt az eredetije.
Na hát, a Musée d’Orsay ! Igaz, álltak előttünk százan is sorban, de meg kellett becsülni a vasárnapokat, mert azokon majdnem minden múzeum és képtár díjtalanul látogatható, csak láb kellett hozzá és sok türelem.
Volt egy újabb tömörülés a beléptetésnél, megnézik a csomagokat, érdekes, hogy befelé, gondolom, nehogy bevigyen az ember egy képet pluszban, mert már tele vannak velük, kifelé aztán, mehetsz nyugodtan.
A bejárat előtt bronz szobrok állnak, egy riadtan ágaskodó, ló nagyságú ló ,és egy szintén mérethelyes, hímnemű orrszarvú, ezt sokkal többet fotózzák, megörökítve, amikor megfogják az állat fényesre simogatott hasa-alját, – huncut népség a turista…
A múzeumban pedig igazán minőségi kávéház található, a Szajna felé nyíló, óriás üvegablakkal, ami egyben óra is, lévén a d’Orsay valaha vasútállomás.
Itt az iskolapélda, mit lehet egy kinőtt állomásépülettel kezdeni, ha szándék, fantázia és pénz is van hozzá, egészen különleges élményt nyújt.
Nem mintha a Louvre üvegpiramisa vagy az Orangerie ovális terme Monet óriási vízililiomos képeivel rosszabb lenne, pedig az csak a Tuileriák narancsfáinak téli raktárja volt és milyen varázslatot műveltek vele is.
Az ínyencek elmehetnek még a Fondation Louis Vuitton-ba, a hipermodern épület önmagában is megéri, csak meg kell keresni a különjáratos elektromos busz megállóját a Place Charles de Gaulle-n, önmagában is izgalmas lesz majd a buszozás.
Ami az épület, kép és szobor csodákat illeti, hosszú listát írhatnék Párizsról, szerencse, hogy a net, minőségi képekkel és értő leírással szolgál helyettem, higyjék el, jobban járnak, ha értő kommentárokat olvasnak…
A Moulinról pedig külön írok, folyt.köv.

Mihala László