Hogyan szólaljanak meg a karakterek? II.
Nem csak a hangulatos és feszes leírások ragadnak meg, hanem a szereplők beszéde is. Mert egy jó párbeszéd lehet egy szikra, ami – ha úgy hat, mintha valóban elhangozna – életre kelti a történetet.
FESZÜLTSÉG
A szavak igazi ereje abban rejlik, amit nem mondanak ki. Egy elhangzott félmondat, egy kérdés, amelyre nincs válasz sokkal nagyobb drámát teremt.
RITMUS ÉS DINAMIKA
A rövid pattogó mondatok gyorsítják a tempót, míg a hosszabbak, elnyújtott megszólalások lassítják, elmélyítik a hangulatot. Ha ügyesen válogatjuk a párbeszéd zenévé válik, amely sodorja az olvasót.
PÁRBESZÉD MINT JELLEMRAJZ
Nem kell mindig elmesélni, hogy milyen a szereplő. Elég, ha megszólal. Egy ironikus megjegyzés, egy bizonytalan kérdés, egy feszült hallgatás többet elárul.
DRÁMAI CSÚCSPONT
A kulcsjelenetek párbeszéde adja a legnagyobb érzelmi löketet. Egy mondatban, szóban kifejezett fordulat képes átírni az egész történetet.
Egy kemény férfi más szavakat használ, mint egy megtört nő és ez a különbség azonnal láthatóvá teszi a személyiségüket.
Példa:
„– Mellettem sosem kellett dolgoznod – tárja szét a karjait cinikusan – Ezt más nők álomnak hívják – tesz hozzá egy félmosolyt, amitől a pulzusom megugrik.
– Ez egy rémálom! – kelek ki magamból – Nem csak a pénzt kezelted, te döntötted el mikor menjek fodrászhoz. Egy kávéra is külön kérnem kellett – csuklik el a hangom.
– Ne csinálj úgy, mintha éheztél volna! – reagál megvetően – Hetente adtam pénzt kajára. Ruhára is. Mindened megvolt!
A forró levegő és a düh egyszerre szed szét.
Kívül.
Belül.
Mindenütt.
– Nem is akartad, hogy dolgozzak!
– Soha nem tiltottalak el semmitől! – markol erősebben a törölközőre – Élvezted, hogy nem kell bejárnod sehová.
A tekintete alattomos és pusztító.
– Mégis miről beszélsz?! – menten felrobbanok – Jelentkezni akartam arra az illusztrátor tanfolyamra, de te csak annyit mondtál jó ötlet, de ne most. Aztán a könyvtárba felvettek volna heti pár órába, hogy segítsek gyerekeknek rajzolni. Azt kérdezted, miért dolgoznék bagóért? Akartam, Liam! Igenis akartam! – szorítom az öklöm veszettül – Csak minden egyes alkalommal elhitetted velem, hogy felesleges. És én elhittem, hogy így törődsz velem.
A hangos szavak savként marják a torkomat.
Kibuggyan a könnyem, idegesen törlöm le.
Elkapom a fejem. Nem eshetek szét pont most.
A tenyerem a sortomba törlöm és folytatom a pakolást.
– Nem akartam, hogy hülyeségekre pazarold az időd – folytatja szárazon.
– Az egészet úgy állítottad be, mintha én akartam volna így!
Kirántom a fiókot. Az összes jegyzetem, rajzom a ceruzákkal együtt a ruhák tetejére nyomom, rácsapom a piros bőrönd tetejét és egy pillanatra belekapaszkodom.
A kezem megállíthatatlanul remeg, a mellkasom pokolian ég.
Alig bírom körbe cibálni a régi zipzárt.
Ezzel a gurulós poggyásszal jöttem és ezzel is távozom.
– Azt hiszed valaki pont a te kis firkáidért fizet majd? – kérdi gúnyosan – Lehet, ha ennyi energiát tettél volna valami értelmesebb dologba, akkor most nem azon kéne gondolkodnod, hogyan kezd a nulláról – zúzza porrá az önbecsülésem és faképnél hagy.
Izzadság folyik a halántékomon, a tarkómon.
Még azt a rohadt klímát sem volt képes megjavíttatni.
Napok óta forgolódunk a hőségtől.
– Tévedsz, ha azt hiszed nem vagyok képes újrakezdeni – minden egyes szavam erőtlenül, de elszántan remeg.
– Higgadj le, Ivy! Beszéljük meg ezt egy hideg sör mellett – veti hátra a konyhából – Ne felejtsd el, hogy a választásod egyben menekülés is volt és már nincs hová menned!
De választás mindig van.
Még nyolc év után is.”