10/6. A fára mászó mókus
Ilyesmi csak akkor fordulhat elő, ha pont egy datolyapálma alatt engednek ki a ketrecéből egy rab mókust, mert ha nem válogathat a fákban, akkor bármire usgyi fölfelé. Aztán meglepődik, mert a pálma olyan három mókusfa magasságú, ha elfáradt, nincs egy ág, amin kifújhatná magát, és odafenn kiderül, hogy zsákutcába mászott. Nem tehet mást, mérgesen tüsszögve leereszkedik, és addig szalad, amíg egy normálisan nőtt fát nem talál. Okos állat lévén, ettől kezdve elkerüli a pálmát, csak árvíz, vagy valami földi ragadozó elől menekülve veszi igénybe.
Amúgy, a fanövésben a többségnek van igaza. A pálma minden logikát nélkülözve nő felfelé, figyelmen kívül hagyva az összes egyéb zöldet, akiknek ágai közt madár fészkel, és békésen susognak egymás mellett, olyan közelségben, hogy a mókus zavartalanul tudjon ugrálni egyikről a másikra.
Csak a pálma lóg ki a sorból, aki hosszúságában saját magával versenyez. Attól kezdve, hogy a magjából kibújt, szeme sarkából a másik pálmát figyeli, hogy ő is pont akkorára nőjön. Közel s távol nincs hasonló magasságú fa, de ő csak megy fölfelé, az unalmas magasságba, ahol senki sincs, akivel mondjuk, beszélgethetne kicsit, kivéve a másikat, aki ugyanolyan, mint ő, az meg nem változatos. Csak teper, hogy felérjen oda, ahol már csupa felsőbbség van, nem növeszt útközben se ágat, se levelet, hajt, mint egy őrült motoros, fel a végtelenbe.
Verejtékes munkával eléri, hogy pont egyforma legyen a többiekkel, csak épp négy emelet magasságban, ahová még a madár is oxigénpalackkal repül fel.
Tiszta dolog, hogy ezt az egyformaságot két-három méter magasban is elérhetné a többi fa között, akik biztosan nem szeretnének pálmák lenni, mert jól elvannak a sokaságban, még attól sem kellene félnie, hogy megeszi őt valaki, mert nem finom a kevés levele sem, maximum háztetőnek való.
Csak messze, odafennről rázhatja az édes datolyafürtjét delikátnak, ami ugyanúgy lepotyoghatna alacsonyabbról is, ez meg nem akkora mulatság, hogy érdemes legyen érte ilyen extra magasra nőni.
Van ezekben a fákban valami emberszerű. Illetve, valami vezető-szerű.
Ahová felértek, már senki más nincsen, csak lenéznek maximum, ahogy a teve is csinálja a maga két és fél méteréről, ami hozzájuk képest alacsony, a pálma naponta nőhetne annyit ha akarná, de neki nem a teve a mérce, hanem az, hogy helye legyen a főnökségben. Az alul hagyott világ pedig le van szarva. Bocsánat.
Aztán ott fenn ingadoznak a szőrös lábaikon, és maximum egymásnak integethetnek. A Parnasszuson élhetnek így az istenek. Ha buli van, csak egymást közt táncikálnak, integetnek a zörgős leveleikkel, hajladoznak, mint az unatkozó balerinák, lehet csodálni őket.
Elvannak egymás között egy másik világban, nem néznek le, de mi kellő tisztelettel és zsibbadó nyakkal bámulunk fel hozzájuk, pedig ök is csak a földből bújtak ki, normálisan, mint mindenki más.
Néha a többi fák közül is elindulnának páran a magasba, mert karrierista mindig akad, szóval a rámenősebbje, aki tojik a többiekre, mert csábító a pozíció, nem kell hozzá más, csak lépjenek rá egymás fejére. Elvileg akárkinek lehet marsallbotja, az már más kérdés, hogy mire megy vele.
De akárhogy erőlködnek, hogy majd jól lenézhessenek az összevissza zöldségekre felülről, magasba mászni csak a pálmáknak sikerül, ilyenre vannak teremtve.
Odafenn aztán nem téma, hogy a dinoszauruszok is belehaltak a világuralomba, amikor túlzásba vitték a növekedést. Annyira megszerették, hogy játszhatják a főnököt, hogy észre sem vették, mit művel az evolúció alattuk. Pedig valaha biztosan voltak kicsi, barátságos dinoszauruszok is, amíg bele nem kóstoltak a határtalan urizálásba és bele nem pusztultak.
Mert akárhogy is, a kicsi a lényeg, az még viheti valamire. Egy picit még nőhet is, de csak addig, amíg belepasszol a sokaságba. Ha van esze, megáll valami demokratikus magasságban, ahol a többi mindenki él. De a nagy növésben valahogy elmarad az ész.
Hát, ennyit elsőre a pálmákról.
És jól becsüljük meg a magasból ránk hullajtott ajándékot, a datolyát, mert az tényleg nagyon finom.
Csak nőhetne kicsit alacsonyabban.
