10/7. A pincér meséje
Megint híztam, pedig már nem kéne. Leszedünk, újra terítünk, aztán a maradék időben felteszem a lábaimat egy székre, nehogy visszeresek legyenek, és pihentetem őket. Hajtás van, mert itt minden évben cserélgetik az embereket, az újak olcsóbban jönnek, aztán, mire megtanulják a rendet, tízből egy marad. Talán majd novemberben, amikor fél házzal megy a szálloda, akkor lehet hogy két hétre haza tudok menni.
Otthon persze nincs olyan ellátás, mint a hotelben, mert itt a napi maradékból egy falut lehetne jóllakatni, választék pláne nincsen, de az az omma ali, amit anyám csinál, az nálam veri az itteni cukrászatot. Olyan sikere van, hogy vigyáznom kell, nehogy a gyerekeim elegyék előlem.
Luxor majdnem ötszáz kilométer innen, így csak évente kétszer láthatom a családom, olyankor viszek nekik félévre való pénzt, a pár napos pihenőket pedig inkább végigalszom a személyzeti szobában, az ingyen van és kosztra sem költök, még jó, hogy nem. Majd otthon, mindig lesz mire.
Most kezdődik az iskola, az is pénzbe kerül, a nagynak okostelefon kell, azt mondja, már mindenkinek van, és jó lenne rajta velem messengerezni. Én meg úgy teszek mintha elhinném, hogy miattam, pedig csak ravaszkodik.
Elég rossz, hogy nem tudok messziről részt venni az életükben, de sokan csináljuk így.
Akik lejönnek ide a delta környékére, vagy pláne a Vörös-tenger szállodáiba, sokkal többet keresnek, mint odafenn délen lehet. Mert ott alig van munka, a sivatagokban pedig végképp semmi.
A konyhában feljött a kőpadló, újra kellene rakatni, anyám pedig elkezdett orvoshoz járni, szóval kell a pénz itthon, még jó, hogy én itt megvagyok fillérekből is.
Alhamdulillah – ahogy mondják, hála Istennek.
Hát, ilyenek járhatnak a fejében pocakos barátomnak. Nemrég jól kikérdeztem, hogy élnek otthon, egyből elővette a telefonját a gyerekek képeivel, csak úgy, állva az asztal mellett, hiába mondtam, hogy nincs vendég, nem volt hajlandó leülni. Kihozta a kávémat az asztalhoz, mellé kérés nélkül vanília fagylaltot, emlékezett rá, hogy tegnap is így kértem.
Elég jól meghízott, pedig végigszaladgálja a műszakját, ráadásul mosolyogva, homlokán izzadságcseppek. Amíg nem jöttek a gyerekek, kézilabdázott, megszokta az állandó futást. A velem való figyelmességért csendben kap egy dollárt, rutinosan tünteti el. Ebben az összegben benne van, hogy már messziről köszön, külön hoz egy kiskanalat, ami, ki tudja miért, ritkaságszámba megy, és részemről az elégedettség, ha arra gondolok, hogy amit összegyűjt, hazaviszi majd a családnak. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a baksis nélkül is ugyanígy tesz mindent, a baksis csak egy kedves gesztus, amitől azért nem lepődik meg.
Születhettem volna ide is, lehet, hogy engem is Haisamnak hívnának, mint őt. És akkor én szaladgálnék izzadtan, félretaposott pincércipőben. Beletörődnék, hogy legalább hat főnököm van, szigorú, hierarchikus rendben, és megtanulnék egész nap mosolyogni, ha jön az egy dollár, ha nem.
Aztán elkezdek számolni. Itt Pesten főnökökből tízig meg sem állok, jó, az én gyerekemnek már van telója, de kéne egy új laptop, most dobta be a postás a gázszámlát, hatvannégyezer forint, mosoly nélkül. A francba. Lehet, hogy csomagolok, Afrikában legalább olcsó a fűtés.
