Nekem nem kell
Egy lélek, aki senkinek sem kell.
De ő itt van. Megérkezett. Ide küldték, mert valamit be kell teljesítenie. S ő vállalta, megjelent. S most csendesen vár. Mélyen meglapul az őt ringató melegben, de érzi már, hogy ez számára rövid ittlét lesz. De most még van, még kapaszkodik, még szívja magába annak lényét, aki hordozza őt. S aki viszi, az is felismerné immár ezer közül. Talán bízik benne, hogy mégis valakinek fog kelleni.
A csend még az otthona. De az idő túl gyorsan telik. Hiszen jön a nap, amit ő pontosan tudott, hogy megérkezik. Az utolsó órában is reménykedik, hogy az a bizonyos szál nem most fog elszakadni, de az elengedést, már érzékeli.
Van egy sík, ahol mély a találkozás s ott a lélek nyomot hagy maga után. Ő egyszer itt járt. Most ismerős a terep, de neki innen egyenlőre tovább kell mennie. Majd egyszer visszatér. Ez a reménye s búcsút int az őt elengedőnek. Ő tudja, hogy valamikor újra találkozik azzal, aki most nem fogadta be.
A karma elkezdődött.
A lélek nem felejt. Az élet egy körforgás, minden visszatér ide. A napok változnak, az óra ketyeg, de a pillanatokat a csend lepi el. A hajnal és az éjjel olyan mély lepel, amely nem tágít soha, mindent megfelel. A csend sokszor hangosabb a szónál, hiszen ott áll mellettünk s kitartóan vár ránk.
Azért nincsen halál, mert az eltávozott lelkek ugyan úgy kommunikálnak velünk, mintha itt lennének. Te nem látod őket, de akkor is ott áll melletted, hiszen kapcsolódott hozzád, téged választott szíve. A szál örök, soha nem felejted el, hiszen onnan jöttél, s majd ott lesz nyughelyed. Életünk több szakaszán sokszor fedezzük fel, milyen könnyelműen léptünk hiszen csak kitartás kell.
Az a kicsi lélek, aki kételyek közé érkezik s mégis maradnia kell, olyan csodálatos dolgot hoz magával, ami számára egy magasztos küldetés s már érkezésekor BEVÉGEZTETETT.
F.M