Isten beszél hozzám. És én ezt vállalom.
Gyerekkoromban kezdődött. Sőt, még meg sem születtem. Éppen, hogy átléptem az odaát küszöbét. Isten kegyelme, hogy megszülettem. Majdnem visszafordítottak, de Ő belenyúlt a földi sorsba, így itt most nem győzött a halál, akinek ez volt az első próbálkozása.
Baba koromban ismét visszatalált hozzám, gondolta most még idejében elcsíp s visszafordíthat. Kétszer állt mellettem s az értem küzdő szüleim között, mikor ismét az Ő akarata győzedelmeskedett.
Lassan teltek az évek. Tini lettem, mikor egy kiránduláson a régi, kisebb változatú óriáskeréken ültem, testvéremmel. Apánk tekerte a kézzel hajtható kereket. S ő túl nagy lendülettel tette ezt. A súly pedig nem volt kiegyenlítve, s az indulásnál a hinták egy nagyot lendültek. A kerék majdnem felborult. A testvérem kilengett én pedig a hintával együtt hátra csapódva kifordultam s elkezdtem azonnal lefelé csúszni a fogaskerekek közepe felé. Arra emlékszem, talán lentről ( anyám) mintha kiáltott volna nekem, – kapaszkodj erősen!
S én úgy tettem. Pedig nem szoktam kapaszkodni. De akkor igen. És bár a hinta kifordult alólam, én markoltam a láncot s mégis éreztem, szépen lassan csúszok lefelé, úgy lógva a nagy fogaskerekek felé. Anyám sikított. Apám próbálta a kereket minél gyorsabban a föld felé tekerni, én meg némán, mint aki elfogadta sorsát, lógtam s valahonnan tudtam, van még tovább. Megmenekültem. Ismét. Már hányadszor is? Ezt sosem felejtem el. Ekkor már elég nagy voltam ahhoz, hogy a tudatom mindezt eltegye.
Aztán egy újabb gyerekkori „ véletlen”. Az utcán játszás közben egy eldobott sörösüveg éles szilánkja, elesés közben majdnem vízszintesen vágta fel a csuklómon az ereimet. Mire hazaértem anyámhoz spriccelő sebemmel az ájulás kerülgetett. A mai napig meg van az ötödik kísérlet jele a csuklómon.
Ekkor történt, hogy elsőáldozásom után, Isten beszélt hozzám, lelkemben. Tudtam, hogy mit szánt nekem. És én vállaltam.
Ezek után a felnőttkorom is tartogatott számomra meglepetéseket, amiket talán a mai napig nem dolgoztam fel.
Egyik legerősebb halálközeli élményem a volt férjemnek köszönhetem, aki szó szerint taszított bele ( majdnem) a halálba, ha Isten nem kötött volna velem egy túlélési egyezséget. A halál olyan közel jött hozzám, hogy már ki is nyitotta előttem azt a bizonyos utolsó pillanatban kapott betekintési lehetőséget életünk lepörgését bemutató nagykönyvbe. Láttam mindent, ami addig megtörtént velem. S tudtam, hogy búcsúznom kell. S mégis, ugyan az a hatalom ragadta meg kezem, amelyik magzati létemben sem engedett el. Megmenekültem. Magamat mentettem meg. Mert még dolgom volt, valami ez után következett. De még nem teljesedett be, mikor a halál torkából önmagamat mentettem meg.
Azóta sok év telt el. S amit „ mi” egykor megbeszéltünk az valóban úgy is lett. Amit vállaltam, azt megtettem. De azóta változott valami.
Szövetségesem lett az, aki vagy ötször is eljött értem, hogy mutassa nekem a visszafelé vezető utat. De ma már nem mutatni jön el, hanem csendesen leül mellém, fáradtan kaszájára támaszkodva lehetőséget tesz le elém. ( talán rájött nem olyan könnyű velem. ) S én már nem félek tőle. Mert ismerem. Ilyenkor érezteti velem, hogy most nem engem keres. Jött, mert szüksége van rám, valakinek. Akit én is ismerek. S akkor már tudom, hogy ki az és mi az, ami itt most az én feladatom.
Így volt ez, amikor a szüleimért jött el. Már napokkal előtte éreztem közeledését. Nekem így adta meg a felkészülést. És ez a kegyelem engem abban segített, hogy ott tudtam állni mindkettő mellett erővel, de igaz, megtört szívvel. Mégis velük voltam, nem omlottam össze, jelen lehettem, ha nem is a legutolsó percig, de mindketten tudták, amikor menniük kellett, hogy ott állok ágyuknál s kísérem őket. Mert én mindent ugyan úgy átéltem, ahogy ők, amikor elérkezett legutolsó lélegzetük. Távozásuk, átlépésük mélyen megérintett. Ott, akkor egy nagy tisztelet vonul át a térben! Erősen érezhető ez. S a lélek ilyenkor csak némán figyel.
A „HATALMAS” RENDELKEZÉSE JÖTT EL. Minden tiszta és CSENDES. Nyugalom árad szét a levegőben.
Ott, akkor én kísértem, bíztattam szülőmet, hogy most már engedjen el, odaát már várják, minden rendben lesz. A távozó lélek ekkor még félszegen visszatekinget de már látja fényesen és tisztán a számára megnyíló „eget”. Ők ekkor az itt maradottakat siratják, nem azt, hogy menniük kell. De ha van, aki ott áll ezen az oldalon és bíztatja őt, hogy nyugodt lehet, minden rendben lesz, akkor könnyedén libbennek át az élet és az ottlét fátylán.
De nem tűnnek el!
A lelkük ( általában), testet cserél, ahogy majd mi is így teszünk minden életünk végén. A távozó nagyon hálás hogyha segítünk átkelésük idején, mert nem marad benne fájdalom azért, hogy ő most innen tovább lép.
Engem erre a kísérésre készít fel a halál megjelenése, amikor érzékelem jöttét. De mindig jelzi érkezésekor, még nem engem kísér. ( remélem megunta az eddigi hiába próbálkozásokat)
Mindeközben életem különböző részén az Isten vigyáz rám és beszél hozzám, hiszen megosztom titkait, ami ugyan úgy a miénk is. Akiket eddig elkísértem, ők mind itt vannak, jelen. S tudom, életem folyamán ez mindig így lesz. Én vállaltam ezt, érzékeny vagyok a túloldali létre. Túl sokáig kerestem, hogy vajon nekem mi a küldetésem, de a várakozás megérte, mert egyre tisztábban hallom, mi az, amit meg kell osztanom az emberekkel.
A halál megjelenését egy feszült csend jelzi, ami később átvált egy mélységes, beszédes csendbe. Mert ott abban a mélységben minden benne van. Ott ér össze a való és a láthatatlan. Különleges érzés. Amolyan teljes tisztánlátáshoz hasonló. Ott nincs kérdés, ott értelem van. Minden látható. Talán még mosolyog is a még itt álló, aki ekkor betekintést nyer a misztériumba, hiszen annyira megnyugtató a látvány, mint amikor az ember újra hazatér…..
F.M