Ady a kedvenceim közé tartozik, nemcsak azért mert Erdélyben született, hanem mert mint Ő, én is hasonló módon látom a világot… a napsütésben leginkább az árnyék vonzza az én szemeimet is…
Az emberi léleknél nincsen bonyolultabb, zavarosabb mechanizmus, mely tisztán egyszerű, nobilis és malíciozus. Sokan igyekeztek megfejteni titkait, de mindeddig senkinek sem sikerült teljes mértékben.
A psziché ugyanis minden embernél más és más, titokzatos, misztikus. Rejtelmei mélyebbek, mint az óceánok árkai, nagyobbak, mint az Univerzum elképzelhetetlen távlatai.
A Katolikus Egyház tanítása szerint minden ember „alkatrésze” , ami (aki) örök életű. A civilizált nyugati társadalmakban lélektelennek bélyegzik a rideg, marcona, enervált embert. A spiritusz sok millió árnyalatát legjobban talán a színészek tudják érzékeltetni, azonban az írásművek is jelentős rávilágítással bírnak. Szemléletes írásokból szinte süt a hazaszeretet, a szerelem megfoghatatlan, többször átérzett varázsa, a természet megunhatatlan szépsége, szemet gyönyörködtető bűvölete. (Számtalan klisé, toposz). Viszont a vallomások is előtörnek olykor-olykor a sorok közül az elégedetlenség zúgó moraja lázongó, mindig jobbat akaró poéták tollai alól – a lélek más és más frekvenciáján rezdülő érzelmi kitörésekben. Számos esetben a „lírikus én” ars poeticában tesz hitet politikai-társadalmi elkötelezettségeiről.
Azok a vagyonos műértő személyek, akik maguknak érzik ezeket a gondolatokat, anyagilag is támogatták a költőket, írókat.
A XIX. század egyik legnagyobb pártolója – ha úgy tetszik mecénása – Hatvany (Deutsch) Lajos Kossuth-díjas irodalomtörténész, kritikus, a „Nyugat” alapítója, aki tetemes vagyonából támogatott korabeli költőket, köztük Adyt is.
A poéta 1914-ben kiadott „Ki látott engem?” című kötetének egyik legmagasztosabb látomása a ” Hunn, új legenda”.
Az írója életrajzából kitűnik, hogy büszkén, mi több gőggel vallotta családja ősiségét, a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza felmenőit.
1913-ban, a vers keletkezésének évében Ady már gyógyíthatatlan beteg, akkori írásaiban többször hangot (az ő esetében betűt) adott kitörölhetetlen, megmásíthatatlan és őszinte érzéseiről. Európát ekkor a háború sötét fellegei fenyegetik, a „boldog békeidők” utolsó éve ez.
Az első sorokban Ady – az ajánláson kívül – kétségtelenül mecénásához szól, maga a költő áll egyedüliként a színpadon, mindenki más csak néző lehet. Nem kér tanácsot, csak a saját útját akarja járni.
A második szakaszban a földjéhez mindig hűséges, ősi magyarság tükrén át vall a szakadatlan életről.
Az ezt követő tartalmi rész a költő színtiszta mélyenszántó gondolataitól hangosak, elmélyülni késztet, szó- összetételei rendhagyóak, a megfejthetetlen koncepció határait feszegeti.
A továbbiakban ismét az élet szimbóluma mellett a halál is felbukkan a poéta szemszögéből.
A folytatásban megidézi a Sorsot is, összefüggésben Goethe-vel, Petőfivel, Arannyal oly módon, hogy színt vall: ő senkit nem követ a maga sorsa a saját költészete is egyben.
A vers közepéhez érve megvillan a valódi mondanivaló: Ady a saját útját akarja járni(!). Halad tovább, nem mások nyomaiban lépked, nem „divatköltő”. Az élet, a sors, és a halál után a szándék is megjelenik, a visszatérő ősiséggel karöltve. Önmagát tekinti Isten ajándékának, vele ajándékozta meg korát és pátriáját.
A nyolcadik szakaszban régebbi, forradalmi verseire tesz utalást, megidézi Dózsa Györgyöt, megemlítve egy francia gúnynevet is – talán a Párizsban töltött éveire mutatva ezzel.
Hivatkozik több, előzőekben írt műveire, visszatér a vállalt nemzetiségre, a sors csapásaira. az ő pofonjaira.
A tizedik versszak a kimondhatatlan ellentét soraiban elrejtett szenvedély – magyaros latinba ágyazva. Visszatekint ezek után a diákéveire sugallva azt az örök igazságot, hogy tanulni sosem késő. Megjelenik a költő kalapos-szűrös legény képében, akinek egyetlen kérdése az, hogy a szűre állja-e a jégesőt, vagy a szíve a szidalmakat, vádakat.
A folytatásban az Élet és Halál körforgása tűnik fel, milliók élete és halála, ami különösebben nem érdekli őt, csak a sajátja.
A vers végén visszatér az első leírt gondolathoz, mintegy keretet adva versének, vallja, és bevallja újra és újra: nem kell segítség, a saját útját kell taposnia.
A legvége üt: minden mondanivalója itt sűrűsödik össze, a halál után is a túlvilágon szolgák veszik körül, szolgálva őt, utalva Lehel vezér legendájára.
Ez a rímekbe öntött gondolat-füzér azon túl, hogy hitvallás és némi köszönet nyilvánítás, paetikus gondolatokkal közvetíti a számvetést a múlttal, üzenet a jövőnek.
Ady ha tehetné, átölelné a világot kezet fogna minden magyarral; a lélek ilyen magasztos. nyílt, őszinte megnyilvánulása újabb argumentuma (bizonyítéka) a psziché megfejthetetlenségének.
Ajánlom sok szeretettel elolvasásra, elmélyülésre, és nem csak a fentebb szétbontott verset, Ady számtalan tiszta, érzésekkel teli költeményét is.
Zádori- Molnár Ágoston