Interjú. ( egy íróval)

Alkalmam nyílt rá, hogy egy íróval egy asztalhoz üljek.
A háttérbe elvonult baráti társaság a dalos torkú énekessel cseverészett, ismerős dallamokat játszottak halkan a zongorán. Az író hölgy kortalannak látszott. Teljesen természetes külsővel, minden mű allűr nélkül, csendesen üldögélt az asztalnál egy koktél társaságában és a távolban nevetgélő barátait fürkészte. Látszott, hogy gondolatai valahol máshol járnak, mert néha elmosolyodott.
Már váltottam vele pár szót, mikor baráti köreink összetalálkozott a bár bejáratánál. Akkor megbeszéltem vele, hogy váltunk pár szót az írói munkásságával kapcsolatban.
Most úgy gondoltam itt az alkalom s lassan mellé léptem. A hölgy rám nézett és azonnal tudta mit keresek ott. Elmosolyodott.
-Már vártam – bólintott és intett, hogy üljek mellé. Kellemes fogadtatás, gondoltam. Először csak fürkésztem őt, próbáltam kitalálni hány éves lehet, hiszen haja színe is fénylő barna volt és tekintete csillogó, mégis az arckifejezése már jóval több élettapasztalatról árulkodott. Vagy nagyon bölcs lehetett?
– Ugye nem azt akarja kérdezni, hogy hány éves vagyok? – kérdezte.
– Hogy őszinte legyek, megpróbáltam megsaccolni a korát. De csak úgy magamnak – válaszoltam szinte mentegetőzve. A hölgy megszánt.
– Tudja mit! Nem akarom elrontani a jókedvét. Úgyhogy ugorjunk át a következő kérdésre. – Egyre szimpatikusabbá vált ez a rejtélyes nő.
– Igazából az érdekel, hogy lesz valakiből regényíró? – néztem rá talán bambán, mert meglepődve pislogott rám.
– Hát úgy, hogy a fránya szavak erőszakosan kívánkoznak le a hófehér papírra – magyarázta teljesen magától értetődően.
– Na de mi van akkor, ha a monitor pislog vissza ránk?
– Nálam az ritkán fordul elő. És az nem is annyira bensőséges! Egy lapot, füzetet teleírni csodás élvezet. Minden leírt szó után kikivánkozik a következő.
– Szóval akkor egy sima lap képes íróvá alakítani valakit?
– Hát valakit nem. De egy írói vénával és fantáziával megáldott embert igen – mondta kedves hangon. Még a beszéde is megváltozott ha az írásról faggatták.
– Régóta él együtt ezzel az írói vénával?
– Ez érdekes. – mondta elmélázva egy pillanatra. Majd ismét rám nézett mosolygó szemeivel. – Régóta? Már gyermekként írtam. Csak nem tudtam, hogy amit írok az jó e valamire, vagy csak firkálmány. Azt tudtam, hogy ha írtam boldog voltam és valami olyasmit éreztem mint mikor teremtünk valami újat és az felemelő érzés. Igaz akkor még azt nem díjazta senki.- megint elmosolyodott.
– Akkor hogy ismerte fel, hogy van tehetsége az íráshoz?
– Sajnos sokára ismertem fel ezt a tényt. Hosszú ideig magamnak írtam nem csak szórakoztatás miatt. Sok esetben egy menekülés volt valami elől. De volt hogy az írás miatt kinevettek. Igaz, az csak még jobban a kibontakozás felé hajtott. Soha nem tűnt el belőlem az írás utáni vágy. Azt éreztem van bennem egy erő, ami egyszer ki fog hajtani mint egy kis virág, csak a megfelelő körülményre van szüksége. Az íráshoz kell egy bizonyos mennyiségű tapasztalat ( az élet bármely területéről), bölcsesség, fantázia, alázat és kitartás. De aki vérbeli író az bármilyen helyzetbe is kerül, bármennyire messze viszi őt az élet az írástól, abból sosem tűnik el az írás utáni vágy és akarat. Ha úgy alakul, hogy sokáig kell várni a beteljesedésre az nem baj! Mert a várakozás vágyat szül, a vágy fantáziát kreál és a végén, amikor megtörténik a kibontakozás, az általában hatalmas robbanást idéz elő. Akkor születik meg igazán egy írni szertő emberben az író!
– Én csak dicsérni tudom az ön kibontakozását. Valóban tökéletesen lekövethető, hogy a mély csendből milyen kitörő erővel robbant be a piacra első könyvével. Igazán szép írás volt.
– Nem. Téved! – dőlt hátra székén, mint aki jól végezte dolgát és kortyolgatni kezdte koktélját. Kérdőn pislogtam rá.
– Miben?
– Nem az első regényem volt amit megírtam.
– Ezt nem tudtam. – izgatottan könyököltem az asztalra. – Melyik az első könyve? – kicsit homályos tekintettel nézett rám. Olyannak tűnt, mintha elérzékenyült volna.
– Még lánykoromban írtam. Az volt a legelső könyvem. De csak a család olvasta. Ők onnantól tudták, hogy írói lélek lakozik bennem.
– Nem tervezte, hogy esetleg megjelenteti? – néhány pillanatig a terem messzi pontjába révedt tekintete. Gondolatban nagyon távol járhatott. Némán várakoztam.
– Akkor nagyon szerettem volna. De úgy alakult, hogy hosszú időre egy fiók aljára kellett kerüljön. Ma már tudom, hogy az akkori segítség, aki az írásban támogatott volna, az egy külső nyomás hatásának engedve ott és akkor elvágta a fejlődésem útját. De mint tudjuk a tehetség mindig utat tőr magának és ha hosszú idő is kell hozzá, akkor is felszínre tőr, amikor eljött a megfelelő idő. – ismét nyugodtá, csillogóvá vált tekintete. Rám mosolygott és elégedetten dőlt hátra a széken.
– Köszönöm, hogy elmondta mindezt. Azt hiszem tudom mi lesz a legelső regényének sorsa.- mosolyogtam vissza rá. Ő, bólintott.
– Valószínű, hogy annak dedikálása után mi ismét találkozni fogunk.- A következő pillanatban egyszerre emeltük poharainkat a magasba.

Maradok tisztelettel:

Filó Margó

“Interjú. ( egy íróval)” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!