KIS SÉTA A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

KIS SÉTA A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

Hosszú kihagyás után 1968-ban lehetett meghívó levéllel Kolozsvárra utazni. Előzőleg jó volt, ha nem tudott senki a külföldön élő rokonokról, abból csak baj lett volna. Tamás keresztapja, Laci bácsi nagyon aranyos, ügyes ember volt, ő küldött meghívó levelet, szerette volna már látni a testvérét, de legalább a keresztfiát. Szinte mindenki szerette, a hivatalok se akarták megvádolni valami kémkedéssel, így pár napot sikerült békében eltölteni náluk. Keresztmama gondolata volt, hogy mutassanak nekünk fontos dolgokat a városból, az ismert Mátyás király szülőháza, szobra és más ilyen jól ismert dolgokról, mint az út, ahol Petőfi Sándor ment utolsó vendégségébe feleségével és a kicsi fiával, akkor valahogy nem is értettem, mi lehet ilyesmit is fontos emléknek tudni, mint egy út. Ma már tudom, ez volt a tordai út.
Természetesen nem maradhatott ki a házsongárdi temető se a látnivalók közül. Laci bácsi gyanútlanul kalauzolt bennünket, míg egyszer csak megszólalt keresztmama: Laci, álljon meg egy kicsit és nézzen széjjel a sírok között, – mondta. Laci bácsi rá is nézett az előtte álló sírra és csaknem földbe gyökerezett a lába: az egyik ismerősnek tűnő sírra a saját neve volt felírva, szerencsére évszámok nélkül. Hát ez volt a keresztmama ajándéka, hogy a sírt rendbe téve akart nyugodtan a későbbi jövőbe nézni, gyakran nem járnak már később erre a hosszú útra, nem lesz az unokáknak sok dolguk a feliratokkal.
Aztán tovább mentünk néhány ismerős nevet felkeresni. Dsida Jenő síremlékén a saját versének sorait láthattuk:

Dsida Jenő sírfelirata a kolozsvári, Házsongárdi temetőben lévő kriptáján.

Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

Apáczai Csere János és feleségének sírját keresve szinte kísértek a felesége nevének dallamai: Aletta van der Maet, és az ismert vers sorai:
„Tudtam,
hogy itt ringatja
rég az álom…”

Áprily Lajos:

Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Ónody Magdolna

Szólj hozzá!