„A tótok a szlovákok és a szlovének korábbi külső neve volt, amivel a magyarok illették őket. Korábban a horvátokat is tótnak nevezték, de ez a megnevezés az ő esetükben hamarosan elmaradt. Több magyarországi település őrzi a tót nevet. A jelenlegi településnevek között ezek: Tótkomlós, Tótszentgyörgy, Tótszentmárton, Tótszerdahely, Tótújfalu és Tótvázsony. És sok magyar nemzetiségű személy Tót vagy Tóth nevű”.A drótostótok majdnem kivétel nélkül a felsőmagyarországi tót vidékekről származtak, s kezdetleges mesterségük abból állt, hogy vékony drót segítségével egésszé illesztették az eltört fazekakat és edényeket.
Stefánia már dédimama korban élt, de egész életében csak becenevén engedte magát szólítani: Páninkó vagy Páninka. Neki soha nem lehetett azt mondani, hogy mama, nagymama, még az unokáinak, dédunokáinak sem engedte, hogy így szólítsák.
Fiatalon ő is felvidékről érkezett családjával egy kicsi magyarországi faluba. Az idős asszony már 97 éves volt, de minden reggel korán kelt és maga készítette el a reggelit a család részére. Aztán csak beszólt a menyének a szobába, hogy jöhetnek reggelizni. Reggeli után előkészítette az ebédhez valókat, és volt, amikor ő készítette el az ebédet teljes egészében és hívta a többieket ebédelni. Dolgos évek voltak a háta mögött, de ő pihenés helyett csak ült az öreg diófa árnyékában és varrogatott.
Egyik vasárnap szintén reggelire hívta a menyét, majd a reggeli után kiment az udvarra tenni-venni, takarítani. Majd feltette az ebédnek valót. Utána felöltötte ünneplő kötényét és elsétált a misére, mint ahogy már eddig is tette vasárnaponként.
Amikor hazaérkezett, megnézte az ételt, és szólt a menyének, hogy 10 perc múlva befőzheti a levest. Majd fogta kis varrókosarát, kiment a diófa alá, leült a megszokott helyére, és nekiállt a varrásnak. Fekete ruhát fekete cérnával varrt, és szemüveg nélkül is jól látott. Varrogatott, miközben odabent már elkészült a finom vasárnapi ebéd. A fia jött szólni a dédinek, hogy jöjjön ő is ebédelni. De akkor már dédi örök álmát aludta, kezei végleg megpihentek a varródobozon. Biztosan boldogan távozott el ebből a világból, amelyben az utolsó pillanatáig tette a dolgát. Azon kevesek közé tartozott, akik megérhették, hogy idős korban is aktívan tudták végezni a dolgukat.
Én is boldogan lennék ilyen nagymama, vagy dédimama, aki nem szorul közeli hozzátartozói ellátására, segítségére, hanem még ő segít a fiatalabbakon. Olyan nagymama szeretnék lenni, aki sohasem azt nézi, hogy mit kapott az élettől, mit kapott a családjától, hanem azt, hogy ő mit tudott tenni értük. Természetesen, ehhez meg kell érni ezt a kort, amit ma egyre kevesebben érnek meg erőben, egészségben.
Páninkó leszármazottai közül is többen hosszú életnek örvendhettek. Ezek közül Edit néni volt az, aki ezt a történetet nekem elmesélte. Kívánom neki is, hogy legyen hosszú életű a földön, akár csak a nagymamája volt.
2009. március 21.
Torma Zsuzsanna
(irodalmi rész: Wikipédiából)
Kedves Timóca!
Örülök kedves hozzászólásodnak. No, de ne bosszankodjunk!
Örüljünk, hogy dolgozhatunk. Stefánia néni is ezt tette. És amíg van kiért, ugye, addig talán még érdmees is élni és tenni!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Kedves Katikám!
Örülök, hogy Te is megtiszteltél kis írásom elolvasásával.
Még annyit tennék hozzá, hogy akinek nem voltak, nem lehettek gyermekei azok néha sokkal jobban óhajtották a gyermekek társasáságát, közelségét, s akár zsivaját is, mint akiknek Isten adott ilyen ajándékot. Mert hiszen egy nő nem attól lesz szerető anya, hogy megszüli a gyermeket, hanem attól, hogy milyen szeretettel veszi körül és neveli fel. Tudjuk, hogy sokan eldbobták és el is dobják a megszületett gyermekeiket, mások pedig szívesen felnevelik őket.
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
:):):):)
Ez a történet nagyon magával ragadott. Szerettem volna akkor élni. Nagyon vonz a múlt hangulata, a családias légkör, sokminden. Én is ismertem egy nénit, aki 94 évesen aludt el örökre kedven karosszékébe üldögélve, és akinek a házát, udvarát gyermekzsivaj (köztük az enyém is) töltötte be nap-mint nap, annak ellenére, hogy neki nem voltak gyermekei.
Gratulálok!
Nagyon szépen köszönöm, kedves Viola és Keni hozzászólásotokat. Sajnos, fél nap hiiba miatt a gépemen mindent újra kellett telepíteni és csak most tudtam ideérni. Azt hiszem, az összes képem elveszett a dokumentumaimból, pedig rajta voltatok Ti is mindnyájan, a csoportos képek, és virágok is kés más egyebek. Most nagyon szomorú vagyok.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
:):):):)
[i]Kedves [b]Zsuzsaanna[/b] ![/i]
Most véletlenül egymás után olvastam két dédi történetet is. Az előbb a prózai írások között találtam meg Eszter – írását.
Nem baj, jól van ez így – én nagyon örülök az ilyen témájú írásoknak is.
Bizony az Ötvenes években a lakosságcsere törvény keretében, sokaknak kellett itthagyni az anyaországot, és helyükbe jöttek a régi MO területéről a betelepítettek – a kitelepítetettek helyére Rákosi Mátyásnak, vagy már Kádárnak köszönhetően…..
Micsoda beleszólás vot ez is emberi életekbe, családok szétszakított sorsába, de nem csak a felvidéken, a sváboknál, és a délvidéken is.
De ez már politika, csak banki munkahelyemen sokat foglalkoztam ezeknek az embereknek a kártalanítási ügyeivel, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni.
A tötrénet igaz- hiszen sokat tudok róluk, még személyesen is…
Szép is mert így élni és dolgozni, és nem háborogni, ma már csak kevesen tudnának adott körülmények között, csak ne is kerüljön rá sor mégegyszer….
Köszönöm, hogy ezt az életrajzi és kicsit helyrajzi, és kicsit politikával is átszőtt szép írsodat leközölted, és olvashatjuk, hogy ne feledjükel, hogy volt egykor ilyen is és élet volt az is, s ha keserű is – mégis szép.
[i]Minden jót kívánok neked ezért ![/i]
[b]Szeretettel [/b]
– keni –
Kedves Zsuzsanna!
Ez a megható , különlegesen egyszerű és csodálatos történet felülmúlhatatlanul tetszik. Gratulálok.
Szeretettel: Viola