Miért olvasunk? – És miért nem?

Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még kisdiákként koptattam az iskolapadot, előszeretettel jártam könyvtárba és sorban olvastam ki kedvenc szerzőim köteteit. Megfordultak a kezeim között az igazi klasszikusnak számító J. F. Cooper indián regényein kívül Alexandre Dumas, Szilvási Lajos és Rejtő Jenő könyvei is. Szívesen lapozgattam a megsárgult köteteket és kényelmesen elhelyezkedve beleéltem magam más világokba. Kicsit magamra öltöttem a főszereplők életét és elkalandoztam. Kizárva a külvilágot, olyan élményekkel lehettem gazdagabb, amelyeket ma is őrzök magamban.
Később a világ megváltozott és sokan azt a kissé már elcsépelt szlogent hangoztatva, hogy „Haladni kell a korral”, elpártoltak az olvasástól is. Elterjedt a számítógép, az internet. Egy új, virtuális világba csöppenve csak kapkodtuk a fejünket és kapaszkodókat keresve kezdtük elfelejteni a nyugodt esti olvasgatások élményét. Már nem ültünk le kényelmesen kedvenc fotelünkbe, teát szürcsölgetve és elálmodozva egy-egy regény eseményein. Néhány kattintással lehívtuk magunknak azokat az információkat, amikre szükségünk van és rohantunk tovább, pörgetve magunk előtt a napokat, heteket, hónapokat, éveket. Hogy miért tettünk és teszünk sokszor még ma is így? Talán azért mert – egy újabb elcsépelt mondást használva: „Felgyorsult a Világ”, – vagy csak kényelemből, esetleg azért, mert ez a trendi. Csupa olcsó és valljuk be őszintén elég ócska kifogás a lustaságra, felületességre. Persze mindannyian benne vagyunk az élet körforgásában és sodródunk az árral, de azért nem feltétlenül kellene megfeledkeznünk a régebbi szokásokról sem. A csillogó-villogó számítógép monitor nem ugyanaz, mint egy könyv. Személytelen, hangulattalan és ami talán a legfontosabb, alkalmatlan arra, hogy sokat olvassunk.
Én a mai napig veszem a fáradtságot és a kezembe fogva egy könyvet leülök. Kikapcsolom a külvilágot és olvasok. Sokak számára ez az élmény egyszerűen nincs is meg. Már az iskolában kezdődnek a problémák. A tankönyvek külsőre egyre szebbek, színesebbek, csak éppen a tanulók nem olvassák őket. Ennek több oka is van. Gond az, hogy a nyelvezete unalmas, szürke, élménytelen, a tartalma itt-ott megkopott már, de nem veszik a fáradtságot arra, hogy új tartalommal töltsék meg. A szülőktől sem látják otthon azt, hogy olvasnának, így a gyerekekben sem alakul ki az olvasás iránti igény. Sok családban már az óvodás gyerek is a monitor előtt ül és a számítógépen játszik, nem mesekönyvet lapozgat. Apa, vagy anya nem ül le mellé, hanem betesz egy filmet a DVD lejátszóba és így köti le csemetéje figyelmét. Azután felcseperedve ezekből a gyerekekből olyan szülő lesz, aki már hírből sem ismeri a könyveket.
Ennek ellenére nem kell eltemetni a könyveket. Akad még rajtam kívül néhány olyan elvetemült, aki más élményekre, egy kis nyugalomra és értékes tartalomra vágyik. Az utóbbi időkben pedig sokan kezdenek ráeszmélni arra, hogy valami hiányzik az életükből. Hosszas töprengés, vagy hirtelen felismerést követően nem nehéz rájönni arra, hogy mi ez. Egy kis nyugalom! Egyszerű, hétköznapi csend és békesség. Na ezt adja meg egy könyv olvasása többek között.
Utópisztikus gondolat lenne tőlem, ha azt mondanám, hogy mindenre ez a megoldás, hiszen a világ problémáit könyvek segítségével sajnos nem lehet orvosolni, de érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen lenne egy kicsit visszafordulni az időben és a helyére tenni az értékrendeket. Ami húsz, harminc, vagy éppen ötven évvel ezelőtt szokás volt, az mára nem biztos, hogy elavult és ciki. Nem mindig kellene csak a környezetünket követve a legújabb, legmenőbb és legmodernebb technikai eszközöket használva élni. Külön kellene választani a szükséges dolgokat a személyesektől. Ebbe pedig egy kicsit bele kellene tartoznia a régi jó szokásoknak, elévülhetetlen, értelmes és fontos értékeknek is.
A kereskedelmi csatornák, bulvár újságok, szenzációhajhász csapatai módszeresen törlik ki belőlünk a fontosabb és értékesebb információkat, lebutítva az átlagembert, ami úgy működik, mintha valami módszeres agymosást hajtanának végre a jelenlegi társadalomban élőkön.
Persze a lehetőség arra, hogy mit választunk rajtunk múlik. Követhetjük birkanyáj módjára a többséget is és boldog lebutulásban ülhetünk napi több órán át a szépen villogó TV és számítógép képernyője előtt, gondosan begyűjtve minden felesleges információt, amikre egy-két nap múlva talán már nem is emlékszünk vissza, mert végeláthatatlan tengerként zúdulnak ránk az újabb „menő infók és fantasztikus események”, amelyeket legtöbbször nem az élet ír, csak a jól összeválogatott gegcsapatok alkotnak meg.
A szórakoztatás üzletággá lett, ahol már sokszor nem fontos a hír hitelessége sem, csak az, hogy eladható legyen. A csendes, „békebeli” olvasgatás feledésbe merül, ha végképp lemondunk róla. A könyv marad protokoll ajándéknak, mert jól mutat a könyvespolcon a szép színes borítójával.
Számomra a könyv ennél sokkal többet jelent. Én még előszeretettel olvasom is őket, nem csak polctámasznak használom, vagy dekorációnak. Számomra még fontos, hogy nevessek, sírjak, elgondolkozzak azokon a történeteken, amelyek megszülettek az írók fantáziájában. Írók, költők ma is vannak, itt élnek közöttünk. Alkotnak, élnek, szeretnek, gyűlölnek és kiírják magukból örömeiket, fájdalmukat. Kiáltanak nekünk, szólnak hozzánk, keresik a lehetőséget arra, hogy kapcsolatba lépjenek velük.
Amikor kinyitunk egy könyvet, az akár olyan is lehet, mintha felvennénk a telefont, vagy bekapcsolnánk a számítógépet és rácsatlakoznánk az msm, vagy a skyp hálózatra. Itt is ugyanazt kapjuk, sőt ennél többet. A könyvek szerzői beengednek minket a saját életükbe, álmaikba és mesélnek nekünk. Legalábbis a jó könyv alkotói és nem a tartalom nélküli, „adjuk el gyorsan a menő nevű szerző könyvét” stílusú kiadványok, amelyeket végigolvasva csupán csak egy gondolatunk támad: „Ezt mi a francnak vettük meg?”
Összegezve eddigi gondolataimat én azt szeretném, ha a könyv fontosabb szerephez és elismeréshez jutna. Jól esne, ha visszatérhetnének a nyugodt olvasgatások, a beszélgetések, tartalmas gondolatok, kiszorítva életünkből azt a sok felesleges hulladék információt, amelyek kihasználják és kitöltik mindennapjainkat. Így értelmesebben élhetnénk az életünket, ahol a legfontosabb a személyes kapcsolat, a közvetlen emberi kommunikáció lenne. A régi értékrendek helyreállítása, a barátságok, személyes találkozások élménye. Sokan erre azt mondhatják, hogy álmodozó vagyok. Ez nem baj, mert én szeretek álmodozni. Van egy kedvenc mondásom is, amelyet olvastam valahol: „Merjünk nagyokat álmodni!”
Én ezt vallom és ezt követem, mert ettől lesz ember az ember…

Bakos József