21. Századi számkivetettek
Amikor egy átlagos hétköznapi ember felébred reggel, kikászálódik kényelmes kis ágyából, kitörli a csipát a szeméből, megmosakodik, megreggelizik és elindul hétköznapi teendőit intézni, el sem tudja képzelni azt, hogy vannak, akik ezt nem tehetik meg. Ennek egyszerű oka van. Nincsen ágyuk, fürdőszobájuk, sőt otthonuk sem és enni sem biztos, hogy minden nap szoktak.Lakásunk ajtaján kilépve biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozik olyan emberekkel, akik az utcán élnek, és összes vagyonuk többnyire egy nagyobb szatyorban elfér. Jobb esetben talán takarójuk is van, ha egy kicsit „gazdagabbak”, még némi kis pénzük is, amin ennivalót tudnak venni. Ők az általunk hajléktalanoknak nevezett, köztünk élő, de bizonyos értelemben kitaszított emberek csoportja. Persze most sokan felhördülnek, és rögtön példákat hoznak fel arra, hogy hogyan segítünk nekik. Melegedőket alakítunk ki, szociális munkások járják az utcákat, felkeresik, ellátják őket, gondjukat viselik. Ez így is van, és minden tiszteletem azoké, akik ezt megteszik és igyekeznek megkönnyíteni a szerencsétlen sorsú emberek életét. De tegyük a kezünket a szívünkre és gondolkodjunk el azon, hogy mi, úgy általában, a hétköznapok során, mindent megteszünk azért, hogy ne érezzék olyan kutyául magukat ezek az emberek?
Én magam is sokszor megtapasztaltam, hogy hogyan mennek el kéregető, szakadt ruhát viselő emberek mellett olyanok, akiknek egyáltalán nem jelentene gondot az, hogy segítsenek. Jó, tudom, hogy az anyagi segítség csak ideiglenes és nem lehet mindig, minden nap mindenkin így segíteni, de első lépésnek talán ez is megteszi. Erre most vannak, akik azt mondják, hogy ez egy demagóg szemlélet és egy kicsit eltúlzom a helyzetet. Kérdem én, biztos, hogy nekik van igazuk? Elég, ha azt megnézzük, hogy évente hányan fagynak meg, halnak meg az utcákon elhagyatottan, kitaszítva, reménytelenül.
Attól, hogy valaki nem jár tiszta ruhában, nem visel márkás cipőt és esetleg mosdatlan is, még ugyanolyan ember, mint mi, a társadalmunk „megbecsült” tagjai. Sokaknak biztosan könnyebb elfordítani a fejüket, vagy egy „Bocs, de most nincs nálam apró” stílusú laza mondattal elrendezni a véletlen és némiképp kényelmetlen találkozásokat, de azért vannak, akik megpróbálnak komolyan és hosszú távú segítséget nyújtani.
Egy Miskolci lakótelep mutatott erre számomra jó példát. Egy-két mondat szólt róla, egy régebbi, hajnali hírben, majd néma csend, pedig az ötlet szerintem igencsak követendő lenne! Történt ugyanis, hogy ezen a lakótelepen, mindennaposak voltak az autófeltörések. Amikor a lakók ezt megunták, merész, szokatlan, de szenzációs és abszolút kézenfekvő ötlettel álltak elő. Megegyeztek a hajléktalanokkal, hogy költözzenek a parkolóba és vigyázzanak az autókra. Azt hiszem az olvasók közül, most lesz olyan, aki rögtön arra gondol, hogy ezzel a környéken megszaporodtak a papírsátrak és egyéb tákolmányok, na meg a szemét, amit ezek az emberek odagyűjtenek maguk köré. Ha valaki így gondolkodik, nagyon téved! A hontalanok örömmel vigyáztak az autókra, cserébe a lakóktól meleg ételt és gyógyszert kaptak, ha szükségük volt rá. Végre valaki törődött velük. És láss csodát, az autófeltörések is megszűntek. Hiába, no, a piti kis bűnözők is csak a csendes és védtelen helyeket szeretik, a nyilvánosságot, nem annyira.
Ezen az ötleten felbuzdulva, ezt más városokban is be lehetne vezetni. Sőt uram bocsá, a kosztért és kvártélyért való őrködés szellemében, egy-két biciklitárolót is fel lehetne „áldozni” azért, hogy ezek a szerencsétlen emberek ne fagyjanak össze kint az utcán, hanem emberszámba véve, megbecsülésben tengethessék, cseppet sem irigylésre méltó hétköznapjaikat. A kölcsönös segítségen alapuló segítségnyújtással, mindenki csak jól járna, persze azért mindkét félnek be kellene tartania a kialkudott játékszabályokat! Ha pedig ez általánossá válna, mi is nyugodtabban aludhatnánk, a mosdatlan arcok, pedig megtisztulhatnának, és jó barátként köszönthetnénk őket reggelente.
Király Mátyás