Sokszor és sokan szidják a közlekedést. Kedvelt téma, de mégsem beszélünk róla eleget. Otthon, vagy baráti körben egy pohár bor, vagy hideg sör társaságában előszeretettel mesélünk szinte már horrorfilmekbe illő történeteket. Akik hallgatják, hitetlenkedve csóválják a fejüket, pedig egy-egy ilyen sztori, csak a jéghegy csúcsa. A valós élet mindig felülmúlja a legvadabb elképzeléseinket is.Én magam szívesen közlekedek autóval, de néha jólesik kerékpárra is felülni, sőt bátor gyalogosként is elindulok néha a nagyvárosi forgatagba, bár ez utóbbi, néha túlélő túrának is beillik. Nem szeretnék elfogult lenni egyik közlekedési forma képviselőivel szemben sem, ezért mindegyik utazási lehetőség �érdekességeiről� és emberi agyatlan viselkedési formáiról megosztom az olvasókkal véleményemet. Kezdjük ezt a cikksorozatot kerékpárosokkal, pro és kontra. A többiekről majd később!
A szelíd áldozatok:
Aki sportos életet szeretne élni, vagy csak szeret két keréken közlekedni, esetleg kénytelen, mert nincsen pénze autóra, és ha lenne sem szívesen élné át az egyfolytában emelkedő biztosítási díjak és heti benzináremelések kreatív pénztárca csökkentő élményét, annak marad a jó öreg drót szamár.
Ez ma már kihalófélben lévő közlekedési forma sok nagyvárosban. Kerékpárutak alig vannak, az úttesten közlekedve pedig el kell viselnünk az autósok vigyorgó anyázásait, miközben kerülgetnek minket. Aki átélte ezt már, az jól tudja, hogy milyen érzés, amikor egy autó olyan közel suhan el mellettünk, hogy a ruhánk ujja tisztára törli az oldalát, esetleg kicsit koccan a visszapillantó tükörrel. Ilyenkor persze mi vagyunk a bénák, mert nem húzódtunk le eléggé. Na persze jobban meghúzni magunkat legtöbbször már nem tudnánk, hacsak nem akarunk az árokban tekerni, hogy ne zavarjuk a forgalmat.
Ha pedig, lámpához érünk, külön trükkök kellenek ahhoz, hogy biztonságosan át tudjunk kelni, ha zöldet kapunk. A kanyarodó négykerekű barátaink ugyanis, csupán ijesztgetés céljából néha ránk húzzák a kormányt, és jókat vigyorognak, ha ijedtünkben esetleg elesünk. Apróságnak tűnő kis bosszúságok ezek utólag, amikor másnak elmeséljük, de amikor feltápászkodunk a szakadt és sáros nadrágunkat törölgetve, nem olyan vicces.
Persze most sokan azt mondják, hogy túl szépen festem le a helyzetet és a biciklisek szinte szentek. Nos erről szó sincsen, hiszen ez a cikkem éppen az �agresszív� önjelölt szervdonorokra próbálja felhívni a figyelmet.
A kamikaze �barátaink�:
Amikor este autóban ülünk, akkor lépnek akcióba a pedálos Bruce Willis-ek. Hihetetlen tempót diktálva róják az utcákat, járdáról úttestre és úttestről fel a járdára és ez még csak a legapróbb �vicces� kis akciójuk.
A piros lámpánál átkelő kalapos nagyapó sem kutya, aki szerint van még elég idő szépen, nyugisan átkelni a túloldalra, mielőtt a távolban feltűnő két reflektor teljes életnagyságban keresztül dörögne rajta. Ilyenkor legtöbbször fékcsikorgás, anyázás és a �szerencsétlen� biciklis széttárt kezekkel jelzi, hogy nem érti mi a probléma?
Egy-egy agresszívebb természetű sofőrnek ilyenkor viszketni kezd a tenyere és egy-két jól irányzott pofonnal, elmagyarázná szívesen, hogy mit jelent a piros szín, de nem ér annyit, hogy utána a bíróságon kelljen testi sértés gyanújával megjelenni! A legfinomabb azonban nem ez! A legrázósabb pillanatokat akkor élhetjük át, ha full ködben közlekedünk, és hirtelen feltűnik a semmiből egy kerékpáros, körülbelül az orrunk előtt, persze világítás, fényvisszaverő prizma, vagy láthatósági mellény nélkül. Sőt, ha lehet, akkor sötét ruhában, hogy még véletlenül se tűnjön fel előbb. Olyan, mintha visszamennénk az időben és a dzsungelben sétálgatva egy vietkong ugrana elénk a szomszédos bokorból. Hát, egyik sem egy kellemes találkozás.
Ha szerencsénk van és éppen nem jön senki szemben, akkor egy heves kormánymozdulattal kipróbálhatjuk kedvenc autónk fordulékonyságát. Egy lendületes szlalomozással kikerülhetjük a tej ködben semmit sem látó bátor vállalkozót, aki rendületlenül teker tovább, nyakát behúzva, gyanakvó pillantásokat vetve maga elé.
Ha nincsen szerencsénk és éppen jön valaki a túloldalon, akkor marad az árok, vagy a bicikli és a vakmerő öngyilkosjelölt szerkezeti átalakítása. Jobb esetben kisebb sérülésekkel megússza, a rosszabb esetet azonban inkább nem ecsetelném.
A sötétben rejtőzködő potenciális szervdonorok elég gyakoriak, pedig csak néhány száz forint egy világító sárga mellény. Tudom, hogy nem túl szexi, de életet menthet adott esetben és megspórolhat jónéhány kellemetlenséget is mindenkinek.
Ha valaki ezt a cikkemet olvasva azt gondolja, hogy túldramatizálom a dolgot, nagyon téved. Sajnos a leírt példák mindegyikét volt szerencsém megtapasztalni családi és ismeretségi körön belül.
Végül még csak annyit, hogy közlekedni kell és teljesen mindegy, hogy mivel. Csak azt nem kellene elfelejteni, hogy mások is vannak az úton, rajtunk kívül! Az élet pedig nem akciófilm, ahol a főhős, ha csapzottan és véresen is, de túléli a hajmeresztő eseményeket. Mi könnyen a műtőasztalon végezhetjük, esetleg javíthatjuk a szervátültetésre váró betegek túlélési statisztikáját egy-két kölcsön darabkánkkal. A döntés a mi kezünkben van!
Király Mátyás