Az állatidomár vallomása


Vilma húgom önmagáról.

Az Állami Artistaképző Iskola elvégzése után, l958-ban az utcára kerültünk a teljes kilátástalanságba. Senkitől nem kaptunk szerződésajánlatot, de még jó tanácsot sem, hogy merre is induljunk, kihez forduljunk. Családom igen nagy szegényesen élt, anyánk özvegyen nevelt fel bennünket nővéremmel együtt. Szükség lett volna arra, hogy mielőbb munkába álljak. Több végzős társam azonnal kiállt a sorból, más területen vállalt munkát, például Közértbe ment pénztárosnak.
Nehezen bekerültem a mozi varietébe, s így ritkán háromnapos fellépéseket biztosítottak számomra, amiből megélni nem nagyon lehetett. Arról nem is beszélve, hogy milyen megalázó volt ez a fellépés, hisz több pénzbe került így a mozijegy… Két év hányódás után összetalálkoztam artistákkal, akik próbálni készültek egy trapéz-számot és bevettek maguk közé. Több hónapig próbáltunk – erre fizetés nem volt – s reménykedtem, hogy majd egyszer
porondérett lesz a szám és akkor már pénzt is fogok érte kapni. A próbákon nagyon keményen kellett dolgoznom, hiszen én hajlékony akrobataként végeztem és itt elölről kellett megtanulnom mindent, ami a trapéztudáshoz szükséges.
Végül sikerült, megálltam a helyem. Turné után a szám tagjai külföldön maradtak, így ért véget a produkció. A sok nehézség ellenére életem csodás szakasza volt a levegőszám. Nem könnyű csoportban úgy dolgozni, hogy mindenki házaspár és egy személy nem tartozik senkihez. Ezért úgy gondoltuk nővéremmel – aki táncosnő volt -, hogy jó lenne együtt dolgozni duettben.. Bementem a Cirkusz Vállalat külföldi osztályára, ahol az egyik dolgozó kérésemre pénzért megírt egy offert levelet Jugoszláviába németül. Lázas várakozás következett és óriási öröm, amikor megérkezett a megváltó első szerződés. Elutaztam és hamarosan nővérem is csatlakozott hozzám. Attól kezdve együtt dolgoztunk, mígnem elértünk Bolognába. Épp akkor volt ott a Magyar Cirkusz is és örömmel üdvözöltük egymást. Az igazgató megemlítette, hogy vegyes vadállatszámot szeretnének összehozni, de még nem akadt idomár. Miért? Mert mindenki fél!
Szó szót követett, aztán az igazgató megkérdezte, vállalnám-e? Meglepődtem, bár már tudtunk arról, hogy idomárt keresnek, mert olvastuk az újságban. Nem vettem komolyan a kérdést, nyílván ugratásból mondta – gondoltam -, mégis, ha nem is túl határozottan, annyit rebegtem: “ha más nem akad? “… A szerződéseim még hosszú időre külföldre kötöttek és nem vettem komolyan a felkérést!

Néhány hónap múlva megérkezett az igazgató hivatalos felkérése, hogy ősszel vegyem át az állatszámot. Fellépéseimet úgy intéztem, hogy hazamehessek, és sor kerülhessen a nagy találkozóra a négy oroszlánnal, a két leopárddal és a két fekete doggal. Aztán elmentem másnap is, harmadnap is… Nem sejtettem, milyen kemény munkának és mekkora megpróbáltatásnak nézek elébe ezzel az elhatározással.

Örökké visszatérő kérdés: mit éreztem, amikor először léptem a ketrecbe? Egy csepp félelmet sem! A tapasztalatlan ember bátorsága élt még bennem. Később aztán többször is megérintett a félelem, mert akkor már láttam, mit teszek, mit kockáztatok, hisz egy-két veszedelmes és váratlan esemény már mögöttem volt.
Ősztől tavaszig tartott az ismerkedés, barátkozás, felkészülés. Eleinte kintről ismerkedtem az állatokkal: lényeg, hogy ránézésre is tudni kell, melyik “kicsoda”? Majd közelebb merészkedtem, társalogtam velük, ismerjék meg a hangomat. Én kész számot vettem át s ez másabb, mint betanítani az állatokat. Bent a ketrecben, ha fél is az ember, kimutatni nem szabad.
Naponta adódnak veszélyes szituációk, különösen a párzási időszakban. Ha az állat támad, tilos hátrálni. Egy ideig hagyja magát ütni, aztán végső félelmében annak ugrik, aki a közelében van.

A próbatétel egy törökországi öthónapos turné volt. Kezdetben három nőstény oroszlán és két hím szerepelt a produkcióban. A két hím között azonban kielégítetlen vetélkedés indult meg a nőstény kegyeiért. Az idomár sokat tehet az állatok közötti /látszat/ béke érdekében. Az ösztönök hihetetlenül erős parancsával szemben azonban semmiféle emberi beavatkozás nem segít. A korbács a legkevésbé, amit különben magam, szinte soha nem is használtam fenyítésre. A korbács a porondon és a gyakorlás során csak irányító eszköz.
A vészjelek sokasodtak, nekem azonban estéről estére fel kellett lépnem. Fokozott gonddal ügyeltünk a biztonsági intézkedésekre, már amennyire lehetséges. Az egyik “védelem”, hogy a tűzoltó, fecskendővel a kezében várakozik a ketrecen kívül, készen a beavatkozásra. Egyik este azt mondja a tűzoltó, – mindig más volt szolgálatban:
– Művésznő, integessen, ha baj van és nekem locsolnom kell!”
Nevettem, bár nem volt sok kedvem hozzá és azt feleltem:
– Ha magának locsolnia kell, akkor én már rég nem tudok integetni!

Hogy a kutyákról is szót ejtsek: a két fekete német dog, mindketten “új fiúk”, akkor kerültek a műsorba. Az elején, még nem féltek az oroszlánoktól, de csak addig, amíg meg nem kapták az első “pofont”!

Regényszerű történések, veszélyes helyzetekhez egyetlen megjegyzést fűznék: Az oroszlán aligha arra született, hogy egyik zsámolytól a másikra ugráljon egy szűk ketrecben, következésképp az ember sem arra született, hogy egyik zsámolyról a másikra ugráltassa az oroszlánokat!!!

A 70-es esztendőkben négy éven át dolgoztam a vadállatokkal, mint státuszos, nevetségesen kevés fizetésért – havi 1800 forintért, s még veszélyességi pótlékot sem kaptam. Egy riport alkalmával fizetésem összege iránt érdeklődtek, s mikor megmondtam, hihetetlennek tartották, és végül ez a rész kimaradt a riportból.

Idézet egy német újság kritikájából: “A néző nehezen dönti el, mit csodáljon meg leginkább Farkas Vilmában: varázslatos szépségét, charmeát, vagy azt a végtelen nyugalmát, amellyel akarata alá rendeli a vadállatokat. Az, hogy az oroszlánok között akrobatamutatványokat végez, legalábbis ritka attrakció, s cirkuszközönségünk körében eddig ismeretlen”.

Dél-Amerikából hazajövet elbúcsúztunk egymástól, az állatok a veszprémi állatkertbe kerültek, jól megérdemelt, békés pihenésre. /Az időközben született kicsinyeik új számot tanultak be./ Mindkét kutya porond helyett a cirkusz telepén szolgált, teljesen új szerepkörben, házőrzők lettek.
Bármennyire is szerettem az állatokat és sajnáltam elhagyni őket, mégis úgy gondoltuk nővéremmel, hogy ismét együtt utazunk. Szerződéseink letelte után viszont megint csak az állatokhoz fordultam, teljesen új formában, a saját elképzeléseim szerint. Vettem két fekete-fehér dogbébit, Zeusz és Trisztánt, velük új szakasza kezdődött életemnek. Tele reménnyel, akarattal és nagy energiával elkezdtem a kiskutyák játékos idomítását. Csomagoltam, kutyáim elfoglalták helyüket a lakókocsiban, én pedig a volán mögött, s irány külföld.

Először egyedül léptem fel, közben fáradtságos hónapok próbáival kezdett kialakulni, beérni a produkció és lassan a kutyák is megnőttek. A szereteten alapuló jó kapcsolat szinte első pillanattól kezdve létezett, amely egyre fokozódott, erősödött. Sokszor éreztem a messze távolban, hogy kutyáim az életemet is védik. Nemcsak tekintélyt, hanem félelmet is
keltettek a környezetben. Viszont ha családtag jött látogatóba, fékevesztett szeretetükkel halmozták el az érkezőt. A próbák jól haladtak. Amit egy kutya képes produkálni egy számban, azt ők megtették akaratom szerint. Már magnózenét is használtam a próbákhoz és csináltattam csillogó rekvizitet partnereimnek, melyet láthatólag örömmel fogadtak. Mire elkészült a szám, magam sem hittem, hogy SIKERÜLT. Ezennel idomításom befejeződött s a
műsorunkban egyenrangú partnerekként léptünk fel. Az én hajlékony-akrobatika számom színesen, látványosan egészült ki óriás kutyatársaim munkájával: zenére keringőzés, szájukban egy-egy virágcsokorral, – mosolyra késztette a közönséget. A spárga-handstandomat hibátlanul ugrották át, s az én szólóm alatt nyugodtan ültek a zsámolyukon. Majd ők következtek ismét. Pálcám intésére elvégezték a betanult gyakorlatokat. A fináléban nekem forvers, előre szaltó, majd sok malomkerék, a kutyák pedig egyszerre ugrottak a karikán keresztül. A sikerrel elégedett voltam. Ettől kezdve így dolgoztunk és utaztunk éveken át. De azért nem könnyű állatokkal dolgozni teljesen egyedül egy nőnek, segítség nélkül.

Történt egyszer Svájcban, hogy élelmet beszerezni mentem és a gyalogátkelőn “viccből” egy olasz sportkocsi – tele fiatallal – elütött, s mintegy tíz méteren át vonszolt. Nem részletezem, sérültem, tele zúzódással, utolsó erőmből – segítség sehol – vásárolnom kellett, s visszamenni a campingbe, ahol várt a két éhes száj, ráadásul este fellépés következett.

Más. A két kutya féltékenységből adódó összeverekedése napirenden volt. Kezdetben állatorvoshoz vittem a leszakadt bundájukat felvarratni, sebeiket gyógyíttatni. Kénytelen voltam megtanulni a szakszerű ellátásukat, s így, ha nem is mindennap, de igen gyakran foltoztam, varrtam a bundájukat, fülük, szájuk sebeit kezeltem, mindezt nekem, ellenállás és hang nélkül tűrték.

Sajnos, az idő múlásával elérkezik a pillanat, amikor lazítani kell, vagy leállni. Ezzel szembe kell nézni. Nálunk is bekövetkezett ez az időszak, mivel egyre gyakrabban betegeskedtek a kutyák. Ezért hazajöttünk, s ekkortól már saját kutyáimat nyugdíjaztam, házőrzők lettek a kertben. Nagy szomorúságomra, nem sokáig. Ma már csak emlék, hogy voltak, hogy éltek.
Számomra a dog a KUTYA, csupa nagybetűvel. Ők voltak hű kísérőim több, mint tíz éven át.

Itt álltam munka nélkül. Először a cirkusznál próbálkoztam, itt kamatoztathattam volna nyelvtudásomat is, de nem volt üres állás. Több sikertelen próbálkozás után, ha csak rövid időre is, VÉGRE sikerült egy szerkesztőségbe bejutnom. Első megbízatásként azt a feladatot kaptam, hogy nézzek körül a vidéki állatkertekbe, akad-e valami érdekesség? Elindultam vidékre, s utoljára Jászberényt kerestem fel, ahol – mint értesültem – ugyancsak nekiláttak egy állatkert létesítésének. A helyszínen elmondták, hogy már nyitásra sikerült néhány különleges állathoz jutniuk, például van egy oroszlán párjuk és egy kínai leopárdjuk is. Amikor végigjártuk az állatkertet, egyszer csak eljutottunk az oroszlánok ketrecéhez. Bizony, egyszeriben meglepődtem! Még nem voltam biztos benne, de mintha ISMERNÉM ezeket az állatokat. A hím és a nőstény békésen hevertek egymás mellett a ketrecben s ügyet sem vetettek rám. Kísérőm tájékoztatott: Az oroszlánpárt a veszprémi állatkertből kapták, valaha cirkuszban szerepeltek az odébb tanyázó leopárddal együtt. Közelebb léptünk. A hím oroszlán felemelte fejét: sárga szempár meredt rám. Mereven, áthatóan nézett! Felemeltem a kezem és egy lépést tettem előre, kísérőm tiltása ellenére. A hím felcsapta a farkát és halk, mély hörgő hangot hallatott. Felkapta a fejét a nőtény is, rám nézett és talpra szökkent. Én pedig kísérőm riadt kiáltásával mit sem törődve, átléptem a védőkorlátot és a rácson át megsimogattam régi
ismerőseim, mondhatnám barátaim, és munkatársaim hízelkedően hozzám dörgölődző fejét. Az én oroszlánjaim voltak! Szultán és Nahár, akikkel beutaztam a fél világot. Könnybe lábadt a szemem a váratlan találkozásra, a nagy örömre, hogy régi állataim emlékeznek tanítójukra. Elmerengtem a jászberényi állatkertben az oroszlánketrec előtt. Hiszen ezekkel az állatokkal jártuk végig Európát, Ázsiát, Észak- és Dél-Amerikát. Utaztunk szárazföldön, hajón és repülőn.

Valami eszembe jutott még. Az örökre megmaradt sebhely. Az egyik előadáson a hím sebzett meg. Nem ő volt a hibás. A segítőm ostorcsapásaitól rémült meg az állat, s menekült, ugrott a ketrec rácsaira, ahonnan visszaesett. Így történt a baleset. Tizennégy öltéssel varrták össze a szinte leszakadt fél arcomat, de másnap ismét ott álltam a ketrecben. Ott kellett állnom! Mert,
ha az állat egy pillanatra is megérzi, hogy az ember elbizonytalanodik.VÉGE

Farkas Viola

KÉT KUTYA ÉLETE /Hugomnak ajánlom/

Két kis játékos gombóckutya,
Fiatalon, komoly munkára fogva,
Táncolnak, lépdelnek, ugranak egyszerre,
Gazdájuk, idomárjuk kedvtelésére.

Tartásuk előkelő, szőrük fehér, fekete,
Zeusz,Trisztán a nevük, szemük mindig őszinte.
Mindent megtesznek, élnek, halnak érted,
Bánatodban vigasztalnak, védik az életed.

Megnőtt a két dog, eljött a premier,
Zene szól, közönség tombol, ez ám a siker.
Művész kutyák lettek ők, mindenki kedvencei,
Utazáskor a Mercedes őket vígan repíti.

Ha családtag jön messziről látni az előadást,
Rá ugrik nagy örömmel a két virgonc óriás,
Így telnek az évek, csillogás az életük,
Nevetős a kedvük, de jó lenni velük.

Sikere igen nagy, kutyáknak, gazdának,
Sok színpadját járják Nyugat-Európának,
Aztán eljön a nap, mikor vége a munkának,
Hazautazás! És vége már a szakmának.

Rózsadombi kertes ház váltja a színpadot,
Házőrzők lettek ők a fás, bokros udvaron,
Szaladgálnak, rohangálnak, mély hangon ugatnak,
Keresik a madarakat, vagy sündisznót fognak

Gondtalan az élet, de immár sajnos véges,
A két erős kutya, már nem egészséges,
Nehéz napok jönnek sok-sok betegséggel,
S számolni kell a hihetetlennel.

Már csak emlék csupán, hogy voltak, hogy éltek,
Hűség és szeretet, immár véget értek.
Felrémlik néha még vidám ugatásuk,
Messzeség nyelte el sok-sok nyargalásuk.

Farkas Viola

“Az állatidomár vallomása” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Timoca!
    Köszönettel veszem szavaidat, csak a félreértésedet szeretném kijavítani, ugyanis az állatidomár a Hugom, Farkas Vilma volt. Örülök, ha újra megírod észrevételeidet. Üdvözlettel: Viola

Szólj hozzá!