"Falkavezér" a kutyák fogságában


Húgomék megkértek, illetve beosztottak hozzájuk 3 napra a kutyák és egyebek vigyázására, ellátására, amíg ők távol vannak. A feladat nagyságától, átláthatatlanságától az idegesség minden jele mutatkozott rajtam már jó előre, szinte használhatatlan állapotba kerültem, pedig még ott sem voltam. Előző napon érkeztem Nagyváradról igen csak elfáradva, na de fő a kötelesség, irány húgomékhoz eligazításra. Amit tudtam, leírtam egy nagy papírra, a nagyobb részt gyakorlás közben elfelejtettem. Így érkezett el a másnap reggel, “munkába állásom” első napja.

KÉSZLET, VAGYIS LÉTSZÁM: Három Kaukázusi óriási eb, illetve /szerencsémre/ kettő, mert a legvadabbat, Maxot elvitték a másik házukba /ellátva élelemmel, vízzel/ ez ugyanis engem azonnal széttépne. Ezek az udvaron tartózkodnak, időnként vasketrecbe zárva.
A lakásban benn négy, különböző méretű Uszkár. Az előszobában, nagy kalitkában két rikácsoló papagáj, mellette többféle egérház, lakóikkal, majd több színű tengerimalac. Az udvaron kis úsztatóban három nagyobb teknősbéka, akik mindig ettek volna, ha lett volna mit, /de azért ők sem haltak éhen, hisz mindig ágaskodtak, ha arra jártam/. Végül egy sziámi macska, aki csak nagy suttyomban mer előjönni éjjel valahonnan, kacskaringós úton be a pincelejáróba a kitett ételét megenni, mert a kutyák üldözik. Az elmúlt napokban lett egy aranyos, bátor kiscicájuk, valaki betette a kerítésen, vidám, szeretnivaló volt. Max megölte!

Tehát másnap reggel húgom és lánya már hajnalban elutaztak én pedig reggel /aludni se tudtam az izgalomtól/ igyekeztem oda, hogy ellássam a rám bízott teendőket. Leparkíroztam a kocsibejáróban s a kutyák szeretet-őrjöngése fogadott a kapuban, a lakásban lévők pedig koncerteztek a lakásból velőtrázóan, várva, hogy kiszabaduljanak. Nyitnám a kaput, de a sokféle kulcs közül épp ezt nem találom. Keresem, egyre idegesebben, de hiába. Leguggolok a kapu elé, mindent kipakolok a táskámból a földre, nem akarom elhinni, hogy nincs, amikor fokozott figyelemmel tettem be. Megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra – már az üdvözlő ugatások is lanyhulnak – kész az elhatározás, haza kell mennem, hátha mégis otthon maradt. A kutyák eloldalogva már el is mentek a kaputól, a nyüszítés is megszűnt, csalódottak voltak, hogy hiába örültek
Összeszedtem a cókmókjaimat, egész testemben remegek, alig tudok bemászni a kocsiajtón és csak nagy üggyel-bajjal tudok kirükvercelni a bejáróból. Irány haza, de nem találom, hisz magammal vittem. Újra húgomék háza felé robogok, de már kigondolt tervvel, miszerint becsöngetek a szomszédhoz, kérek egy létrát és valahol hátul /az utcáról nehogy betörőnek nézzenek/ átmászok a kerítésen. A portán belül már tudtam a lakáskulcs rejtekhelyét. Megérkeztem, beparkoltam, indulnék a szomszéd felé, hát mit látnak szemeim? A kapu előtt a földön van a kulcs! Elöntött a megkönnyebbült öröm, már a kutyák sem örvendeznek hiába. Végre a lakást is ki tudom nyitni, a kutyák egyszerre rám rontanak, plusz a kinti kaukázusiak sem tágítanak mellőlem. Nem veszik tudomásul, hogy én lettem a kinevezett FALKAVEZÉRÜK. Alig tudok bemenekülni tőlük minden pillanatban ugrálnak rám, a nyomomban vannak, a nagyok pedig leteperési szándékkal, maguk alá akarnak gyűrni. Mindannyian elfáradunk a nagy szeretetben s egy idő után már el tudok mélyülni a leírt feladatok tudnivalóiban: mikor és mennyi csirkefejet kell kivenni a hűtőből, odatenni a nagy fazékba megfőzni, majd bele a tésztát is, hogy mennyiség is legyen. Végül hagyni kihűlni és szétosztani minden kutya külön táljába. Biztos kihagytam belőle egyet,s mást, mert volt ott többféle zacskó, ki tud mindent megjegyezni.

Jött az etetés, ami végképp nem egyszerű, mert rohangálnak a másikéba belelatykolni és én még a nevüket sem tudom, nemhogy “beosztásom” magaslatáról irányítani tudjam őket és főleg, FEGYELMEZNI. A Kaukázusiaknál pedig komoly volt a helyzet, fel sem tudtam fogni, hogy milyen veszélyes, szerencse, hogy épségben maradtam!
húgom mondta utólag: “miért nem fogtál egy botot”! Kinek van akkor ideje, amikor ölik egymást? Különben is csak később láttam a husángokat sorakozni a fal mellett.
Minden erőmmel megfeszülve, kiabálva vonszoltam el nyakörvénél fogva az ölni kész Maflát /ez a beceneve Max lányának/ és hagyta magát bezárni a vasketrecbe. De ki ne hagyjam, hogy nemcsak ketten verekedtek, hanem az uszkárok is ott faldostak a nagy ribillióban, míg a Mafla felkapta egyiküket, a levegőben megpörgette, majd ledobta. Sérüléseivel vinnyogva, kúszva menekült, próbáltam volna segíteni de, bekapta a kezem nagy mérgesen, és majdnem leharapta az egyik ujjamat, pont az író kezemen.
Úgyszólván semmi nyugalmam nem volt se nappal, se éjjel, ennyi kutya ugatását hallgatni állandóan? Álmomba se jöjjön elő! Következő éjjel végkimerűlve riadok fel csöngetésre. Alig találom a villanykapcsolót, látom, éjfél van. Az összes kutya őrül módon ugat bent és kint is. Zavarodottan, hirtelen azt hittem, húgomék érkeztek haza idő előtt. Na, gondolom, akkor már a kocsi kulcsommal megyek ki, hogy elálljak a kapu elől és be tudjanak jönni. A kocsi kulcsomat nem találom sehol, mintha a föld nyelte volna el. Keresésemben az ájulás környékez, de rohanás ki a kapuba. Nincs ott senki, csak aa sarkon nagy kiabálások, suhancok rohangálnak, kutyák üvöltenek stb.
Ki ment az álom a szememből, folytatom a kulcskeresést mérgesen. Százszor átgondoltam, hova tehettem. Előző este nagy sietséggel haza mentem locsolni, közben Fiamék is felhívtak külföldről jövet, hogy már Magyarország területén vannak, valamikor éjjel megérkeznek, hova dugtam a kulcsokat, hogy be tudjanak menni a lakásomba. Otthon főztem egy gyors levest, hogy enni tudjanak a hosszú út után. Aztán leszedtem pár szál friss virágot, elhoztam húgomnak, hisz épp akkor volt a születésnapja. A lakásukban lévő elszáradt virágot, pedig betettem a kukájukba, ami már tele volt főleg a kutyák maradékával. Még este kihúztam a kukát, mert hajnalban szállítják.
Arra gondoltam, hogy más nem lehet, mint a kulcsos kezemmel fogtam a száraz virágokat és a kukába téve a kulcsom is belekerült. Elkezdtem éjjel keresgélni az utcán lévő kukában, de sötét lévén, minduntalan más került a kezembe és nem a kulcs. Nincs mit tenni, lefeküdtem, s hajnalban ismét kukázással folytattam. Behúztam a kapun belülre, ne lássák az utcán jövő-menők, hogy mit keresgélek olyan lázasan. Hiába, nem találtam, keserű belenyugvással kihúztam a kukát az út szélére s elhatároztam: felhívom a fiamat kéréssel – akkor már megérkeztek – próbáljon keresni a lakásban egy pót-kocsikulcsot, ha megtalálja, hozza ide, hogy estére, a Húgomék érkezésekor el tudjak mozdulni a kocsimmal.
Ilyen idegállapotban, kialvatlanul indult az utolsó kutyázó napom. Reggeli teendők, etetések, már lemondtam a napi főzésről, képtelen voltam, különben sem volt étvágyuk. Minek hajszoljam magam, egyék a kutyaeledelt. Kiderült, hogy lelki betegek lettek a gazdáik után. Közben utolsó erőmmel, amit tudtam, megcsináltam. Kigazoltam a petrezselymet – a kutyák is segítettek, mindent kikapartak – és életben tartottam locsolással. Megmetszettem a rengeteg rózsát és lapáttal összeszedtem a kutyák 3 napi “termését”. Indulok befelé kutyák kíséretével a lakásba, hát, az ajtó előtt fekszik a kocsi kulcsom, kissé takarásban, oldalt, alig észrevehetően! Már csak nyugtázom, mert az erőm a végét járja. Nyilván a sok kulcs közül kiesett kezemből, és a kutyák viharos rohangálása következtében a szék alá sodródott.
Délután jött a telefon húgoméktól, hogy átlépték a magyar határt, és Pest felé jönnek. Hála Istennek, csakhogy a közelben járnak. Megérkeztek, végre, hazamehetek! Otthon sem várt rám nyugalmas hét, de az már egy másik történet.

Farkas Viola

“"Falkavezér" a kutyák fogságában” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Maxocska!
    Én nem szoktam hozzászólni a cikkekhez főszerkesztőként, de most kivételt kell tennem. Nem akarok beleavatkozni semmilyen családi vitába, de úgy érzem, hogy ebben az esetben nincs is erre szükség és kicsit túl érzékenyen reagáltál erre a cikkre. Viola az egyik szerzőnk, akit szeretnek az olvasóink. Ebben az írásában is csak egy történetet mesélt el. Egy helyzetet, amibe belecsöppent és megpróbált a tőle telhető legjobb eredménnyel helyt állni. Az írásában nem sértett meg senkit. Nem nevezett nevén senkit és a kutyáidat sem vadállatoknak írta le, csak azt mutatta be, hogy milyen elevenek. Valóban nem ért annyira a kutyákhoz mint te, de segíteni próbált és nem hiszem hogy azt érdemli, hogy itt nyilvánosan nekiess és bántsd őt. Arra pedig külön megkérlek, hogy a személyes sértegetésektől tartózkodj légyszíves, mert ez a magazin egy nyugodt kis sziget, ahol nincsen szükség olyan vitákra, amelyeknek nincs is igazán értelmük, mert senki sem akart bántani senkit. Ha legközelebb olyan hozzászólással találkozom, ahol valaki megbántódhat soraidon, le kell hogy tiltsalak az üzenőfalakról, hozzászólásokról.
    Ez a magazin nem a személyes viták színtere.
    Remélem nem bántottalak meg soraimmal, mert nem ez volt a szándékom, csak a helyzetet szerettem volna tisztázni veled.
    Üdvözlettel: Bakos József

  2. Kedves Hozzászólók! Köszönöm az észrevételeteket, igyekszem, igyekszem,de sajnos, én sem vagyok tökéletes. Ami az "állatkertet" illeti, a Hugom is kényszerű elszenvedője a helyzetének. A lánya van oda az állatokért, sőt, ezeket tenyészti is, hobbiból.
    Még az íráshoz annyit, hogy ha fiatal lennék, biztos képezném magam, de erre már nincs időm. Jelenleg a számítógép tanulása eléggé igénybevesz, csoda, hogy itt így, Előttetek meg tudok jelenni. Köszönöm mégegyszer szavaitokat. Üdvözlettel: Farkas Viola

  3. Kedves Viola!
    Nem irígyellek. Mintha egy "állatkertben" lettél volna, csak nem a korláton kívül, hanem belü!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

  4. Izgalmas történet volt. Én majdnem két évig dajkáltam a nővéremék kutyáit, három németjuhászt, aztán kiskutyák is születtek, főztem nekik a csirkelábakat. Tartanom azonban nem kellett tőlük, akkor ők voltak a legjobb barátaim, bár csibészkedtek eleget.

Szólj hozzá!