Titkos fegyver a lelkünk mélyén

Van egy fegyverünk, ami mélyebb és nehezebben gyógyuló sebet üt, mint bármi más ezen a világon, csak nem vagyunk tisztában az erejével. Köszönhető ez annak is, hogy sokszor és sokan, teljes erőbedobással dolgoznak azon, hogy ne használhassuk ki. Ha most felkaptad a fejed és kíváncsi vagy rá, hát elmesélek neked egy-s mást erről.
Apró hétköznapi emberként számtalanszor megtapasztaltam, hogy átgázolnak rajtam, kihasználnak, bosszantanak, átvernek és utána elégedett vigyorral néznek rám, a lelkifurdalás legkisebb jele nélkül. Sokszor és sokat bosszankodtam ezen, egészen addig, amíg taktikát nem váltottam. Nem engedtem, hogy azt tegyék velem, amit szeretnének. Nem muszáj mindig csak bólogatni és beletörődni a dolgokba! Sokan azt hiszik ők mások, felettünk állnak, azt tehetik velünk amit csak szeretnének és jól szórakoznak azon, amikor látják rajtunk a feszültséget. Nekem is volt olyan szomszédom, aki az élő fába is belekötött, nemhogy belém. Az is gond volt a számára szinte, hogy a madarak a mi kertünkben szebben énekelnek, mint nála. Egy ideig vitatkoztam vele, amivel csak azt értem el, hogy újra és újra nekem támadt. Ez volt az ő kis játéka. Kicsit szadista, kicsit mazohista emberke, akinek szinte még az is jólesett, ha elküldték melegebb éghajlatra.
Egy nap azonban elegem lett ebből. Amikor kiléptem a lakásból, nem vettem róla tudomást csak addig, amíg köszöntem neki. Ezt az egy mondatot még kipréseltem a fogaim között, nehogy azt gondolja, hogy milyen bunkó vagyok és halvány mosollyal arcomon elvonultam. Először tovább próbálkozott, de nem válaszoltam neki. Ezen először meglepődött, majd egy idő után, gondolkodóba esett. Talán eljutott kevéske kis agyáig, hogy véget értek a számára szórakoztató mókás napok. Sokáig nem köszönt vissza, majd amikor már én is úgy voltam vele, hogy ezt az apró társadalmunkban kötelezőnek tartott formaságot is elhagyom, ő köszönt először.
Az első alkalommal nem hittem a fülemnek. Később azonban ez már rendszeressé vált. Most ott tartunk, hogy már néhány mondatot beszélgetünk is, viták nélkül! Nem tudom, hogy ez egyedi eset-e? Szerintem nem, de ítélje meg ki-ki ahogyan szeretné. Persze tudom, hogy sokszor sok helyzetben nehéz így reagálni, hiszen ha támadás ér minket, rögtön kinyílik a bicska a zsebünkben és a legszívesebben minimum felnégyelnénk „kedves” kis embertársunkat, hogy soha többé ne árthasson nekünk. Ez azonban nem a legjobb megoldás.
Az tény, hogy az emberi alaptermészettel egy kicsit ellentétes az, ha mosolyogva, mélyen a szemébe nézünk annak az embernek, aki kötözködik velünk, viszont sok esetben hatásos lehet. A legtöbb ilyen szerencsétlen figura a kisebbségi komplexusait próbálja levezetni ezen a módon és ezt jó megoldásnak tartja. Bepróbálkoznak nálunk és ha látják, hogy megijedünk, meghunyászkodunk, felvesszük a „Gyere rúgjál belém” pozíciót, akkor teljes kéjjel rugdosnak is minket. Persze, ha mi magunk is mazochisták vagyunk és szeretünk szenvedni, akkor ez még jól is eshet, de ez már egy más kategória és valószínűleg orvosi eset is, így ennek taglalását meghagynám a képzett pszichológusoknak. Ha viszont idegesség nyomait sem látják rajtunk, sőt mosolyogva faképnél hagyjuk őket és nem megyünk bele kisded játékaikba, elbizonytalanodnak és ki tudja egyszer talán még barátok is lehetünk. Ha máskor nem, hát majd a következő életünkben.
Huszonegyedikszázadivilágunknak – ezt szándékosan írtam egybe – egyik hibája az, hogy elfelejtettünk mosolyogni. Kiölték belőlünk ezt a szép gesztust, ami emberekké tesz minket. Keményen gyúr minket az élet minden nap, minden pillanatban, de néha muszáj lazítani! Ha másképp nem megy tegyünk be egy jó filmet a DVD-be, bontsunk fel egy doboz sört, vagy kólát, chipset, bármit ami jól esik. Mindegy hogyan, csak adjunk magunknak egy-egy óra szünetet. Kapcsoljuk ki a külvilágot és töltődjünk, hogy utána adni tudjunk. Szeretetet, törődést, megértést, simogatást, ölelést, mosolyt, emberi értékeket! Aki pedig ezt irigyli tőlünk, azt csak sajnálni tudom. Lehet, hogy ez most rózsaszínűnek és túl egyszerűnek hangzik, de próbáljuk ki! Legalább egyszer! Higgyétek el, megéri!

Király Mátyás