A koldulás lélektana

Aki ezt a cikkemet meglátja, talán az-az első gondolata, hogy már megint ez a téma. Lerágott csontként tekintenek a dolgokra, pedig érhetnek még meglepetések ezzel kapcsolatban is minket.
Ha valaki sokat közlekedik Budapesten, vagy szerencsétlenségére ideiglenesen, vagy teljes egészében itt él, biztosan találkozott már olyan helyzetekkel, amiket ebben a rövid kis szösszenetemben leírok. Az már ténykérdésnek számít, hogy végigmenni úgy a városon, hogy ne találkozzunk segítséget kérő emberrel, nem lehet. Úton-útfélen „belebotlunk” egy-egy ilyen helyzetbe. Az pedig rajtunk múlik, hogy segítünk-e? De most nem is igazán erről lesz szó, hanem azokról a módszerekről, ahogyan néha már csak egy vékonyka cérnaszálon lógó lelkiismeretünkre hatnak.
Egyik nap, szokásos útvonalamat jártam és a Metró aluljáróban egy kedves, mosolygós hölgy nyújtogatott felém egy képeslapot. A szövege a következő volt:
– Vegye csak el bátran, nem kell kifizetni.
Nem sejtve hogy csapda – bár Pesti tapasztalataimból okulva óvatosabb is lehettem volna – elfogadtam. Erre rögtön megkérdezte, hogy feltehet-e néhány kérdést az egészséges életmóddal kapcsolatban? Kinyitotta a mappáját, és kérdezett, látva hogy nem ellenkezem, majd a végén közölte, egy alapítványnak gyűjt, majd megvillantott egy igazolványfélét is. Kihangsúlyozta, hogy önkéntes alapon történik a dolog így nagylelkűen és naivan elővettem egy ropogós kétszáz forintost. Lezser mozdulattal nyújtottam felé, mire a hölgy, arcán a ráfagyott mosollyal, kedvesen, de határozottan közölte velem:
– Legalább 650.- Ft-tal szokták támogatni az alapítványt. Ez a minimum.
Bennem megállt egy pillanatra az ütő és nagyon bambán néztem rá, hiszen arról volt szó, hogy semmiféle kötelezettség nincsen. Ilyenkor két megoldás jöhet számításba, pontosabban három, de a harmadikat jólneveltségem miatt nem választottam. Az egyik lehetőség tehát fizetni – mint ahogyan én is tettem – kicsit keserű szájízzel, a másik pedig az, hogy visszaadjuk az „ingyenes” képeslapot és további „jó szórakozást” kívánva távozunk.
Szóval én fizettem és léptem tovább. Néhány méter megtétele után láttam, hogy egy szakadt külsejű férfi tart felém, célirányosan. Nem vártam meg amíg odaér hozzám. Udvariasan leráztam egy: „Bocs, de sietek!” szöveggel és elindultam lefelé a mozgólépcsőn. A lépcsőn állva már meghallottam a jajveszékelő hangot odalentről:
– Segíjjenek nékem emberek. Vegyék meg a virágomat! Bajban vagyok. Segíjjenek! Nem tudom befizetni a számláimat. Segíjjenek nékem emberek! Vegyék meg a virágomat!
Ezt ismételgette megállás nélkül. Amikor leértem, megláthattam a hang tulajdonosát is, egy 70 év körüli teljesen ősz férfit, aki két csokor virágnak nevezett csomagocskát szorongatott a kezében. Senki sem vette el tőle a virágot, de pénzt adtak neki. Egy ideig csak álltam a szerelvényre várva, de azután én is odaléptem az öreghez. Olyan szívszaggató volt hallgatni a szavait, hogy nem tudtam nem segíteni neki. Egyszerű, őszinte szavak voltak ezek, amelyek szívből jöttek és nem a koldus maffia adta az öreg szájába. Jól esett adni neki egy-két száz forintot.
A Metróra felszállva leültem és csak bámultam magam elé, amikor egy asszony karjában kis gyerekével és egy műanyag pohárral a kezében elindult a szerelvény kocsijának túlsó végéből. Nem szólt semmit, csak az emberek orra alá tolta a koszos poharat. Nem igazán volt sikeres az akciója. Persze sokaknál lehet, hogy ebben a bőrszíne is közrejátszott.
Már én sem adtam. Nem a bőre színe miatt, hanem mert mindenkinek én sem tudok segíteni – sajnos. Lehet, hogy ezért most néhány olvasó meg fog róni engem, de úgy tettem, mintha szundítanék a két állomás között, hogy így kerüljem el a kínos jelenetet, amelyet néhányan bevállaltak. Ültek maguk elé nézve, miközben a hölgy ott állt előttük néhány másodpercig. Kinyújtott kezében a pohár, másik karján a maszatos arcú kisgyerek. A következő megállónál leszálltak.

Amit eddig leírtam, az körülbelül tíz perc alatt történt. Tudom, hogy sokan beszéltek és írtak már ebben a témában. Én is itt a magazinon. Közben azon gondolkodtam el, hogy mi a koldulás lélektana? Ki hogyan éli ezt meg?
Az alapítványos hölgy valószínűleg meg volt győződve róla, hogy jól végzi a munkáját és lehet, hogy még büszke is volt magára. Arra azonban nem gondolt, hogy a 650 Ft, annyira már nem kevés pénz sokak számára. Vannak, akik szívesen segítenének, de csak kevesebb pénzzel. Ők itt már eleve kiesnek a segítséget nyújtók közül. Sőt bizalmatlanná válnak, ha legközelebb valamit nyújtogatnak feléjük. Valószínűleg én sem kérek több ilyen „ingyenes” képeslapot, inkább sietve távozok. Nem bosszúból, megbántottságból, csak úgy gondolom, hogy ez az irány, nem igazán helyes.
A hajléktalan reménykedő tekintettel azért kért volna tőlem pénzt, hogy megéljen, esetleg italra, de valahol ez is érthető.
A bácsi őszinte volt, nyíltan vállalta a helyzetét és fájdalmasan őszinte, egyszerű mondatai sokakat szíven ütöttek. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a következő napokban, hetekben, hónapokban nem leszünk-e mi is azok között, akik kipotyognak az egyre ritkább szövésű „szociális hálóból.”
A hölgy a babával pedig tehette rászorultságból is, rosszindulattal szemlélve viszont akár életformájává váltan is, de ezt azért én nem gondolom.
Összegezve a dolgokat vagy így, vagy úgy sokan nyúlnak ahhoz az eszközhöz, hogy kérnek az utcán, az aluljáróban, bárhol, ahol segítséget kaphatnak. Félreteszik saját önbecsülésüket, mert a fájdalom, a rászorultság nagyon bele tud tiporni az életükbe.
Aki ezeket az embereket elítéli, hibát követ el. Aki megszólja őket érte, azt inkább nem jellemezném, mert durva szavak jönnének. Aki nem segít, nem ítélhetjük el, hiszen nem tudhatjuk, hogy miért teszi ezt. Lehet, hogy ő is rászorulna erre a segítségre, de valami még visszatartja. Még remél!
Ha viszont valaki tudna segíteni és nem teszi meg, lustaságból, dacból, szórakozottságból, az baj. Egy kis apró nem jelent végleges segítséget és megoldást sem a problémákra. Egy valamire azonban nagyon jó. Életet menthet és reményt adhat arra, hogy van segítség és létezik még emberség a világon. Tehát ha szembe jön veled egy ember és segítséget kér, ne kerüld ki, mert holnap, lehet, hogy neked is szükséged lesz némi segítségre. Nem biztos, hogy pénzre, lehet, hogy csak egy jó szóra és jól fog esni, ha lesz aki kezet nyújt!

Király Mátyás