
Ha van rá időnk, a történelem ismétli önmagát.
Néha el kell engednünk személyeket vagy helyzeteket az életünkből, mert akkor valamiért nem maradhat tovább velünk, mellettünk. Lehet, hogy jó ideig csak az elengedett emléke kíséri életünk, de sosem felejtjük el, hisz lelkünkbe égett s még olykor-olykor úgy is érezzük, szinte most is benne, vele élünk. Nem hiába mondják, hogy ami szüntelenül él bennünk, az sohasem tűnik el mellőlünk. Ami igaz és az örökkévalóra rendeltetett, még ha nem pont ugyanabban a formában, testben kerül mellénk újból, mégis felismerjük a látszat mögött, hogy ezt már mi valamikor nagyon jól ismertük. Kegyelem érkezik részünkre és mi újból eggyé válhatunk, még akkor is, ha valamivel másabb külsővel lesz ismét életünk része. Nagy ajándék ez, főleg, ha a külön töltött idő alatt sehol sem találtuk a helyünket. Az újratalálkozásban folytatjuk tovább, ami félbe maradt régen, s teljesen természetes lesz, még akkor is, ha az új még idegen, hogy minden ugyan az, ami mégsem ismeretlen.
Maradok tisztelettel.
Filó Margó