Az autóbusz ülései utasokra találtak, és még az ülések közötti helyeket is álló utasok foglalták el. A hátsó bejárati ajtó előtt álltam, csomagjaimmal a kezemben, miközben körülöttem fiatal emberek foglaltak helyet, kényelmesen. Mint általában.
Örülök, hogy sok fiatal van, akikre számíthatunk az utánpótlásunkat illetően, bár erről nem vagyok teljes egészében meggyőződve. Az autóbusz hátsó ülésein lévők egyike, és a hátsó ajtó sorok jobb oldali ülésen ülők egyike szóváltások közepette mondta el egymásnak a véleményét. Eközben hol az egyik állt fel a helyéről, hol a másik nyújtotta a kezét hátra az álló utasok feje fölött, miközben be nem állt a szájuk. Meglehet, hogy csupa szórakozásból tették ezt egymással, mégis nagyon idegesítőleg hatott a hangos szóváltásuk és az álló utasok feletti kéznyújtogatásuk egymás irányába.
Egy darabig tűrtem, és mivel láttam, hogy senki nem mer szólni, ezért úgy gondoltam, én megpróbálok velük szót érteni.
– Kérem, ha valami problémájuk van egymással, azt ne itt bent az autóbuszban intézzék el, mert nem azért fizetünk bérletet, hogy ilyen kulturálatlan körülmények között utazzunk. Ne az utasok feje felett hadonásszanak egymás felé!
– Miért, nekem fizeti a bérlet árát? – kérdezett rá a hátsó ülésen az egyik.
– Nem magának fizetem, de amiért fizetek, azért elvárhatom, hogy nyugodt és kulturált körülmények között utazzak a bérletem áráért.
– De akkor miért rám nézett, amikor az előbbre ülő nem tudja befogni a száját? – kérdezett rám.
Úgy éreztem, most már én vagyok az, aki nem tudná hogyan kell viselkedni!
– Azért, mert mindketten hangosan mondták a magukét, és maga is állandóan felállt a helyéről. És nehogy már nekem kelljen azért szégyenkeznem, hogy egyáltalán merek szólni, és rá merek magukra nézni! – mondtam a hátsó ülésen ülőnek.
Mondtam még valamit az elől ülő diáknak, hogy szólok az igazgatójának (A. A.-nak) , akit régebbről ismerek. Én ugyanis annál iskolánál dolgoztam fél évig, ahol ez a diák tanul, már ha tanul.. De nem úgy tűnt az eddig általam tapasztalt viselkedéséből. Abba az iskolába nagyon sok kezelhetetlen diák jár, amikor ott dolgoztam, sokszor láttam egy-egy egész osztálynyi tanulót a folyosón, mert büntetésből kiállították őket.. Nem tudtam, miért állnak ott, és utánakérdeztem, ezért tudom. Ha valamelyik másik iskolából elbocsátottak egy kezelhetetlen hallgatót, azt legtöbbször oda küldték.
– Miért maga ismeri? Jaj, bocsánat! – monda az elől ülő fiatal diák visszaülve a helyére, miközben a kezét mosolyogva az arca elé kapta.
– Igen, ismerem, hiszen már beszéltünk róla egyszer – feleltem vissza neki.
– De „az” most nincs itt! – felelte a diák.
– Az igazt, hogy most az igazgató nincs itt, de szerintem magának attól még itt az autóbuszban, az iskolán kívül is kulturáltan kellene viselkednie! – feleltem én.
Az előző félévben ugyanis véletlenül fül- és szemtanúja voltam ennek a diáknak és egy idősebb férfi beszélgetésének. Az idős férfi akkor a diák mellett foglalt helyet, de a másik oldalon. Akkor is hangosan közölte a mondanivalóját egyik-másik, szintén az autóbuszban ülő társának. Az idős ember szóba elegyedett a diákkal, több minden megkérdezett tőle.
– Melyik iskolába jársz, fiam?
– A faipari szakiskolába – felelte az.
– Hát még a P. Z.-e ott az igazgató? – kérdezte a férfi.
– Már nem, hála Istennek! – felelte hangosan és lelkesen a diák, a „hála” szót hosszan elnyújtva. – Talán ismerni Őt? – kérdezett vissza.
– Igen, ismerem Őt. Éppen azért kérdeztem meg. – válaszolt a fiú kérdésére a férfi.
Aztán még beszéltek néhány mondatot egymással, de azt már nem jegyeztem meg. A lényeget tudtam, és ez nekem elég is volt. Az idős férfi is magában gondolkodott tovább.
Magam is hallottam az igazgatóváltásról, ezért ismeretes előttem az iskola új igazgatójának a neve, aki azelőtt az egyik igazgató-helyettes volt. Mert volt még egy másik igazgató-helyettes is, amikor én ott dolgoztam. Ezért egy adódó alkalommal én is rákérdeztem a diákra, hogy valóban az-e az igazgatójuk, akire én is gondolok.
Nagy szerencse, hogy nem kellett az autóbuszon végigutaznom, mert lehet, hogy én lettem volna a diák és a másik utastársa szóváltásának az áldozata.
Leszálláskor azért még biztosítottam a hátsó ülésen fel-felugráló hangoskodót, hogy nem haragszom, hiszen tudom, hogy a diák vitatkozótársa egy igen „piheraktív” egyéniség, nem csodálkoztam különösen azon, hogy így adják egymás tudtára a mondanivalójukat. Azt szokták mondani, hogy „mindenkit az eszéhez kell mérni”. De ezt már csak magamban gondoltam.
Pedig igen bosszantott az eset, főleg azért is, mert a körülöttem állók egyike sem állt mellém, s nem mert megszólalni.
Elég sajnálatos, hogy ilyen helyzetek előfordulhatnak, és az autóbusz vezetője sem veszi észre, mert neki elől az utat kell figyelnie. A nagy tömegben erre kevés lehetősége is lett volna. És az is sajnálatos, hogy az emberek többsége nem mer szólni akkor sem, ha muszáj lenne.
Okulva a történtekből ezután elkerülöm, ha csak lehet, hogy ezen az autóbuszon utazzam. Most már tudom, hogy több utastársam miért nem akar erre az autóbuszra felszállni.
És még valamit elfelejtettem, történetesen azt, hogy megkérdezzem a hátsó ülésen utazótól: Vajon ő nekem fizeti-e a bérlete árát, hogy olyan körülmények között utazzam, amelyet ők ketten, vitatkozó társak idéztek elő?
2010. szeptember
Torma Zsuzsanna
Kedves Edwin!
Tudományosan így magyarázható: "A hiperaktivitás gyermekkorban kezdődő pszichiátriai tünetegyüttes, amely különböző súlyossággal a gyermekek 4-10%-át érinti. A hiperaktivitás a felnőttkorra is jelentős mértékben kihat. A legújabb vizsgálatok szerint a felnőtt populáció 3-6%-ánál jelentkezik, a hiperaktív gyerekeknek nagyjából a fele hiperaktív felnőtté válik.
Mind a szakirodalomban, mind az ismeretterjesztő írásokban egyre többet tudhatunk meg a hiperaktív gyermekről, problémáiról és kezeléséről. Sokkal kevesebb szó esik azonban arról, hogy mi lesz a hiperaktív gyermekkel, ha felnő? Pedig minthogy a hiperaktivitás idegrendszeri eltérő működés eredménye, ez az eltérő működés a korábbi környezeti hatások függvényében különböző szinten és módon, de befolyásolja az egyént egész életén keresztül.
Mi lesz az örökké izgő-mozgó, fészkelődő, babráló, megülni nem tudó gyermekből felnőttkorára? Az alapképlet nem sokat változik. A túlmozgás és impulzivitás az esetek nagyobb részében enyhül, de örökké nyüzsgő, fáradhatatlan marad felnőttként is, és továbbra is hajlamos hirtelenül, meggondolatlanul dönteni, cselekedni.
A legjobb és legproblémásabb jellemzője a hiperaktív felnőttnek a megállás nélkül mozgó agy. Gondolatok, ötletek pörgetik, forgatják. Gyakran igen kreatív, de sokszor egyszerűen nem tud elég ideig kitartani egy gondolatkörben ahhoz, hogy abból megszülethessen valami használható. Ha gyermekkorában megtanulta impulzusait többé-kevésbé kontrollálni, igen jó teljesítményeket érhet el. Sok híres vezető ember hiperaktív felnőtt. "
Amit ide bemásoltam, abból látható, hogy a hiperaktivítás néha még pozitív eredményeket is hozhat, de lehet ennek az ellentettje (ellentéte) is! (az ellentettje szó használatosa tudományban, a matematikában is.
Köszönöm, hogy benéztél, kedves Edwin, és talán el is olvastad írásomat, köszönöm!
Neked is köszönet, kedves Timóca!
Azóta is azon gondolkodom, hogy az emberek mennyire közömbösek a "közönségesség" irányában, ezt naponta átélem akkor is, amikor nem hajlandók a már a buszon fentlévők egy kicsit beljebb húzódni, amikor egy következő megállóban további felszálló utasok vannak. Sokan csak állnak, mint a "bálám szamara", és nem akarnak odébbmozdulni. No, hát ezek meg éppen hogy nem hiperaktívak, majdnem hogy odébb kell lökni őket, hogy megmozduljanak. Természetesen én csak szépen szoktam kérni, hogy legyenek szívesek kicsit beljebb menni, ezt egy-két esetben az autóbuszvezetőtől is már hallottam. Olyan eset is volt, hogy a buszvezető azt monda: addig nem indulok el, amíg fel nem szállnak az utasok! Így hát, nem volt mit tenni, kelletlenül összébbhúzódtak a már fentlévő utasok.
Köszönöm a hozzászólásaitokat!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
:):)
Mi az a piheraktív?
Kedves Judit!
Köszönöm értékes, hasznos és bölcs hozzászólásodat.
Sajnos, azért ilyen a világ, mert kevés Hozzád hasonló embert termel ki manapság a társadalom. Ha többen lennének ilyenek, akkor ezt a történetet sem kellett volna megírnom.
Köszönöm, mégegyszer:
Torma Zsuzsanna
:):):)
Kedves Zsuzsa!
Hiába a jószándék, nincs mit tenni! Egy buszon utazók pillanatnyi közösségében is benne van a társadalom pillanatnyi igen alacsonyszintű moráljának tükörképe. A mértékkel, illetve a mértéktelenséggel van a baj.
Egyre kevésbé hajlandóak az emberek bármit tenni a közösségért, mert úgy érzik, hogy az sem tesz értük semmit. Egyre kevésbé korlátozzák a saját önös érdekeiket a közösség java miatt. Ettől sokan úgy viselkednek, mintha egyedül lennének a világon. Ez egyeseknél abban nyilvánul meg, hogy gátlástalanul viselkednek a többiek kárára, másoknál meg abban, hogy nem hajlandóak együttműködni semilyen cél érdekében a többiekkel. Pedig az együttműködő szabálykövetés tette az embereket emberekké!
Judit
Köszönöm, kedves Viola, hogy olvastad a történetemet. És képzeld, másnap, amikor nem szálltam fel arra az autóbuszra, amin ez az eset történt, (hanem egy 10 perccel később indulóra), nem láttam felszállni ezt a két "delikvenst" arra a bizonyos buszra. A 10 perccel később induló autóbusz megállója előtt várakoztam a padon, és mit láttak szemeim (féloldalról), a két úriembernek egyáltalán nem nevezhető egyén arra sertepertélt éppen, amerre én ültem. Vajon, miért nem szálltak fel arra az autóbuszra, amellyel előző nap is utaztak, hiszen elérték volna!!!
Én igyekeztem egyfelé nézni, és nem jobbra-balra, vagy hátratekintgetni, nagyon remélem, hogy csak véletlen volt, hogy a "közelemben" láttam őket. Egyébként, ha még meg mernek szólítani, (remélem, hogy nem), akkor rögtön a segélyhívót vagy a rendőrséget hívom a telefonomon. Az biztos!
Ilyen az, amikor nem állnak egy ember mellé akkor, amikor szüksége lenne rá, és még később is attól tarthat, hogy "megkeserülheti", hogy szólni mert!
Én is nagyon sajnálom a Te esetedet. Szerintem Te is nyugodtan írd meg, ha valami gondod van, a világhálón igen sokan el tudják olvasni, ha akarják.
Mégegyszer köszönöm, ölellek sok szeretettel:
Torma Zsuzsanna
:):):)
Kedves Zsuzsanna!
Érdeklődve és aggódva olvastam írásodat, amikor pedig meg mertél szólalni, már félelem is költözött belém. Persze, hogy senki nem állt melléd, azért mert félnek. Jó, hogy nem vertek meg! Minden megtörténhet manapság. Nekem a multkor kisiskolás lányokkal volt bajom a buszon.
Fellépésre mentem, ilyenkor diszkréten kihúzom a szemem, tényleg, alig láthatóan. Ezt észrevette a csoport egyik tagja és elkezdett cikizni, minden gúnyos megjegyzést rám rakott, ami a gonoszkodó száján kifért mindenki engem nézett és én tűrtem szótlanul. Mit tehettem! Megváltás volt, amikor a Metro végállomásnál leszálltam a buszról. Tiszteletadás, modor? Talán elvétve van.
Egy más alkalommal ugyancsak buszon két lány ülésre felrakott lábbal mutatták, hogy ők kik, szemtelen odamondogatással, borzalmas kinézettel, én sátánistáknak néztem, vastag fekete szemkontúr, fekete szájrúzs és fekete körmök, az öltözékük is valami fekete szörnyűség volt. Na, itt én rájuk szóltam, mert melléjük ültem le, meg is kaptam a magamét, amíg le nem szálltak, folytatólagosan. Persze, hogy én maradtam alul. A felszálló utasok szinte menekülve mentek odébb.
Szerencsére, csak ritkán fordul elő ilyesmi, de én akkor sem szeretek már utazni.
Én is emlékeztem: Viola