Precizitás

Nézem a Sissi-ről szóló színes osztrák filmet. (Készült: 1957-ben, főszerepben Romy Schneiderrel és Karlheinz Böhmmel. Rendezte: Ernst Marischka). És ámulok…
Hogy min? Azon a precizitáson, amellyel ez a film készült… Na, de nézzük is sorjában!:
A korabeli kastélyokkal volt talán a legkevesebb gondja a rendezőnek, hiszen azok éppúgy állnak, mint annak idején, illetve, (ha szükséges volt), a korabeli rajzok, fényképek, esetleg film-archívumok alapján úgy építették újra azokat a nagy világégés után, ahogyan eredetileg is álltak…
De a ruhák! Azok a költemények! Mennyi pénz, mennyi odafigyelés kellett ahhoz, hogy minden egyes darabot a kornak megfelelően varrassanak meg, hiszen nincs olyan kelléktár a világon, ahol több ezer korabeli kosztümöt tárolnának. Márpedig ez a film kosztümös. A közemberektől kezdve a lakájokon és minisztereken át, Ferenc József császárig mindenki a neki megfelelő gúnyában volt bújtatva. De ez még semmi!
Sissi – mint tudjuk -, sokat utazott, nehezen viselte a császári ház etikettjét, szeretett volna szabad maradni, mint egy madár, s inkább lovagolt, vagy utazgatott, mintsem a palotákban senyvedett. Az utazáshoz pedig hintók, lovak, kocsisok, (hátul, a bakon minimum két poroszlóval), nagyobb utaknál egész kis hadsereg kellett katonákkal, személyzettel… A hintók kor hűek, éppúgy, mint a lovak istrángjai, (s egyéb szerszámai), s a kocsisnak nemcsak a ruházata, de még a bajsza is úgy állt, (vagy konyult), ahogy az elő volt írva…
A hintó falvakon haladt keresztül, ahol sehol egy modern családi ház, sehol egy aszfaltos út, a háttérben sehol egy ipari terület, de még egy erősáramú távvezeték tartó oszlop sem! (Ezt a precizitást valószínűleg csak úgy érhette el a rendező, hogy eleve régi, esetleg elhagyott falvakat szemelt ki, melyeknek beton útjait homokkal szóratta fel). Az utcákban szabadon mászkáltak a jércék, a tyúkok, a récék, a rucák és egyéb háziállatok, s a mezőn kézzel kaszálták a nadragulyát, vagy a csollányt…
Ez a precizitás a városban még inkább szembeszökött, ahol csakis macskaköves utcákat választhattak az események színteréül, hiszen aszfaltos utak akkoriban még nem léteztek. Még jó, hogy Bécs belvárosában ez nem volt gond, de el kellett tüntetni az összes közlekedési táblát, a lámpákról nem is beszélve. Ez – akárhogyan is nézem -, mestermű a javából. S közben beszerezni annyi lovas kocsit, fiákert, hintót, hogy a forgalmas főváros arculatát hűen adhassa vissza, nos, véleményem szerint ez, maga a szervezés csúcsa…
És sehol egy árulkodó reklámtábla, neonreklám, (ne adj isten!: óriásplakát), mindenütt a régi cégérek lógtak a boltok bejárata fölött… Remek! Bizony isten, csodálatos!
Látszik, hogy a rendező minden apróságra ügyelt, meggyőződésem, hogy a libériás inasok ruhájának fémgombjai, csatjai is kor hűek voltak. A rizsporos parókáikról nem is beszélve!
A bálokon – természetesen – a kornak megfelelő táncot lejtették, a kornak megfelelő poharakból itták a vörösbornak álcázott málnaszörpöt, az urak a kornak megfelelő etikett szerint kérték fel a lányokat, s ha kellett, a kornak megfelelő pisztolyokkal párbajoztak a hőn szeretett hölgyük becsületének visszaszerzéséért.
Nekem az tetszett legjobban, ahogy a császári őfelsége libatollal írt, ami nem lehetett egyszerű, és szép, – abban a korban szokásos – kacskaringós, cirkalmas betűket vésett a papírra, amit aztán itatós papírral szárított meg, méhviasszal, vagy valami hasonlóval zárt le, el nem feledve a pecsétgyűrűjét belenyomni abba, ezzel hitelesítvén az iromány eredetét.
Nyugodt szívvel mondhatom tehát, hogy ez a kosztümös, történelmi film precizitásában felülmúlt minden eddigi, kosztümös, történelmi filmet, amelyet életemben volt szerencsém élvezni. Ez a film volt a maga megtestesült pontosság, korhűség, precizitás. A tökéletesség non plusz ultrája…
Ezt, a mindent elsöprő tökéletességet csupán egy iciri-piciri, nüansznyi, szinte észrevehetetlenül piciny kis semmiség, egy elnézhető, csip-csup hiba rontotta el: amikor Andrássy gróf a kíséretével a császári udvarba ment tárgyalni, valamelyik „magyar úr” zöld-fehér-piros zászlót lobogtatott, miközben „Éljen!”-t kiáltott. Azt hittem, nem látok jól. Gondoltam, „benéztem” ezt a részt, és napirendre is tértem felette. De amikor maga a koronázási ünnepség folyt egy domb tetején, (háttérben egy templommal), tudtam, szemem még ép. Annyira legalábbis, hogy a nemzeti zászlónk színeit még felismerem. Az előtérben ugyanis egy kb. 10-15m hosszúságú, zöld-fehér-piros drapéria éktelenkedett. Hogy az olaszoknak mi közük volt a koronázási ünnepséghez, nem tudom, de nem is kell mindent tudnom, mert ha mindent tudnék, és feldobnám a bakancsomat, kétségtelenül betölthetetlen űr maradna utánam…
De ez még semmi! A háttérben lévő templom jobb oldalán szintén egy olasznak kinéző, mintegy 1o m hosszú magyar zászló volt látható, mely nem „lobogott”, (akkor ugyanis a túloldalról szemlélve tökéletes lett volna a szín-sor), hanem az, a nevezett építmény falára volt plántálva, ergo: csakis a falon átlátóknak jelentett volna magyar színeket, így megint a taljánoknak kedvezett a rendező.
Ha a szóban forgó Mariscka úr Equadorból, vagy az Elefántcsontpartról származott volna, sem bocsátanám meg neki ezt az orbitális baklövést, de mivel nevezett úr is az Osztrák-Magyar Monarchia késői leszármazottja, tévedése, felületessége, mondhatnám: slampossága megbocsájthatatlan!
Nos, ennyit a filmbéli precizitásokról…

Winczheim Tibor