Az emlékezet

Összes megtekintés: 831 



Sok filmet láttam és sok könyvben is olvastam olyan történetet, amikor a főszereplő, valamilyen trauma kapcsán, elveszti az emlékezetét.
Egy bizonyos pillanattól visszamenőleg, nem emlékszik semmire és senkire.
Elképzeltem, hogy mi lenne, ha velem történne ilyen. Furcsa volt. Először viccre vettem.
Mindenki újra közeledhetne hozzám, azok is, akiket nem kedveltem. Vajon egy újrakezdés után ugyanaz lenne az eredmény, vagy, mivel ők tudják, hol siklott ki a kapcsolatunk, másképp alakítanák tudatosan? Vagy csak simán örülnének neki, hogy Én elfelejtettem az egészet? Mi lenne azokkal, akiket idáig szerettem? Nekik is újra kéne kezdeni.
Mire emlékeztetnének a kapcsolatunkból? Csak a jó dolgokra, a szeretni valókra? Sejtésem szerint igen, hisz fel kéne tölteni újra emlékekkel és azok már csak az általuk elmeséltek lehetnek. Vajon egy-egy téma kapcsán felmerült kérdéseimet ki, hogyan válaszolná meg? Mit kezdenék például az ellentétes információkkal, hisz mivel én nem emlékszem, nem tudhatom melyik igaz. Azt már félve kérdezem, megszeretném-e újra azokat, akiket most szeretek?
Néha eszembe jut, hogy jó lenne elfelejteni mindent, hisz annyi rossz dolog ért az életben és oly kevés jó. Ezt most átgondoltam. Tényleg olyan kevés jó volt és megannyi rossz, vagy csak én alakítottam így?
Rádöbbentem arra, hogy a jót csak akkor jegyeztem meg, ha valami kiemelkedően jó volt, a rosszat meg minden megkötés nélkül.
Két nagy jó között, ezer rossz. Nem jó arány. De mi van a kis jókkal és mi van azzal, ami jó, de természetesnek veszem? Ezek nincsenek benne a jók-ban. Ezzel torzul a kép, de nagyon.
Vegyünk egy példát. Fáj a nagylábujjam, mert tegnap belerúgtam a csempébe. Ez rossz. Meg is jegyeztem.
De. Miért nem sorolom fel mellé, hogy mi az, ami nem fáj? Mert, az természetes.
Pedig az összes többi dolog a testemen és benne, nem fáj. Én mégis azt az egyet tartom számon.
A rosszak megint gyarapodtak, a jók meg stagnálnak, mert arra ügyet sem vetek, hisz az természetes. Pedig nem az.
Abban a pillanatban nem az, amikor rosszra kezdenek fordulni a dolgok, azokban a tartományokban, amit természetesen jónak tartottam és mégsem tettem bele a jók sorába, akkor. Később persze már beletenném, de már nem lehet. Amikor már szinte mindenem fáj a lábujjam kivételével, akkor már jó lenne, ha fordítva lenne, mert akkor olyan jó volt. Csak nem tudtam. Pontosabban tudtam, csak nem számoltam vele. Utólag már tudni vélem, hogy kellett volna, akkor talán nem éreztem volna olyan sokszor rosszul magam a bőrömben, teljesen indokolatlanul. A jó, akkor is több volt.
Mostantól a sok kis jót is jegyzem, lehetőség szerint mindegyiket. Talán még nem késő, bár nagyon nehéz fordítani a beidegződött érzékelésemen.
Egy próbát megér.

Szusi

“Az emlékezet” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Judit, köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat. Nekem is eszembe jutott egy-két dolog. Ha, elvesztenénk egy jó nagy adag emléket, attól még mások emlékeiben ott élnénk., tehát ott és akkor, egy teljesen új életet nem kezdhetnénk.
    Igazából gorillavédőnek, Ugandába, most is el lehet menni, emlékvesztés nélkül, ha valaki elég bátor hozzá.

    /Olvastam egy érdekeset. Megosztom veletek.

    "Általános téveszme, hogy a memória olyan, mint egy számítógép, amely az információt tárolja, és ahonnan az előhívható. Az igazság ezzel szemben az, hogy a memória az újrateremtés aktusa. Minden egyes alkalommal, amikor visszaemlékszünk egy eseményre, akkor nem teszünk mást, mint élettapasztalatunkra hagyatkozva, összerakjuk az esemény durva vázát.
    Ahogy Mark Twain mondta: Nem az a megdöbbentő, hogy mennyi mindenre emlékszem, hanem az, hogy mennyi mindenre emlékszem, ami nem úgy volt."/

  2. Kedves Szusi!
    Vettem az "adásod". Minden felvetésedet és kérdésedet.
    Azonban a "vétel" nálam további gondolatokat ébresztett, amiket megosztok Veled! 🙂

    Amíg olvastam az írásodat, egy régi Illés szám motoszkált bennem. "Ha lenne még egy életem, ha újrakezdhetném…"
    Vajon tényleg másképp lenne minden?
    Ezt a kérdést, azt hiszem, sokan feltesszük magunknak időnként. Talán nem pont így, ahogyan Te írtad. Nem számolunk az emlékeink elvesztésével. Sőt azt gondoljuk, hogy azok birtokában már okosabban élnénk!
    Pedig mennyire igazad van, ha lenne még egy életünk, akkor az azért lenne a "másik" életünk, mert erre nem emlékeznénk…
    Ha emlékeznénk, akkor ugyanazt az életünket folytatnánk.
    Mi lenne abban a másik életünkben? Talán gorillavédők lennénk Ugandában, vagy a bálnavadászokat dobálnánk épp bűzbombával az Antarktisz közelében. Az életben az a szép, hogy kiszámíthatatlan.

    Judit

  3. Én is azt gondolom ronika, hogy érdemes elgondolkodni, főleg a saját gondolkodásmódunkon. Egy csepp változtatással gyökeres változásokat érhetünk el.Nem mindegy hogyan éljük le az életünket. Örökös "szenvedésben" vagy viszonylagos nyugalomban és megelégedettségben.
    Én örülök, hogy elolvastad és volt hozzáfűznivalód.

  4. Zsuzsa, valóban két részre osztható a cikkem. Egyrészt az emlékezetkiesés esetleges következményiről való elgondolkodás, másrészt a saját mindennapi gondolkodásunk mikéntje.
    Ha kiesnének évek, évtizedek az emlékeinkből, azt ugye fel kéne tölteni újra, és itt jön a bökkenő. Ki és mivel töltené fel őket? Azt írod, a szeretteink nem azt osztanánk meg velünk újra, ami az érdekükbe áll. Itt kicsit vitatkoznék. Szerintem ők is azt osztanák csak meg velünk és pont azért, mert szeretnek bennünket. Félő, hogy az általuk rossznak minősített dolgokat nem hoznák fel újra. Ők is örülnének, hogy elfelejtődött. Imigyen egyoldalú emlékeink születnének. Sok minden, kicsit vagy nagyon, megszépített változatban.
    A mindennapi értékelésünkön pedig a saját érdekünkben kéne változtatnunk, mert indokolatlanul nagynak tüntetődik fel egy adott rossz dolog azokhoz a jókhoz képest, amelyek valójában körülveszik, de mi olyan természetesnek vesszük, hogy nem is számolunk velük, illetve már csak utólag, amikor azok is szakadozni kezdenek. Akkor tűnik csak fel, hogy ez vagy az milyen jó is volt.
    Ha helyén értékelnénk a dolgokat az elégedetlenségi mutatónk erősen megcsappanna és valóban kiegyensúlyozottabbak és ez által boldogabbak lennénk.

  5. Örülök, hogy megpróbálod az újra rangsorolást Zsike. Eleinte meglepő hatása van. Kiderül, hogy annyira nem is rossz nekünk, mint azt gondolnánk. Én, az egyszerűség kedvéért úgy kezdtem, hogy, ha valami rossz dolog ért, akkor szépen begyűjtöttem gondolatban, az abba a kategóriába lévő jókat és meglepően sokan voltak. Őket természetesnek vettem eddig, most meg számba veszem. Egy adott helyzet értékelése így kerül igazán a helyére. A végén a legtöbbről kiderül, hogy szót sem érdemel, nemhogy bosszúságot, esetleg szomorúságot vagy letargiát.

  6. Kedves Szusi!

    Számomra nagyon érdekes témát elemezgetsz írásodban.
    Engem is nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Szeretek ilyen filmeket nézni.
    Most az jutott eszembe, hogy ha bármelyőnknek valamilyen trauma következtében elvesznének az emlékei, azzal sokan visszaélhetnének azok, akik minket előzőleg bántottak, vagy nem szerettek. Mert mivel nem emlékeznénk a minket ért emlékezetkiesés előtti időkre, azt hitetnének el velünk, ami csak érdekükben áll.
    Ez azonban – én úgy gondolom – nem vonatkozna azokra az emberekre, akiket szerettünk és ők is viszont szerettek minket, mert nekik nem állna az érdekükben, hogy rosszat akarjanak.
    Az is nagyon érdekes, hogy legtöbb esetben a bennünket rosszul, kellemetlenül érő dolgok foglalkoztatnak, pedig, ha a sok kicsi jót összeadnánk, lehet, hogy megbillenne a mérleg nyelve a jó irányába!
    Ha a sok kicsi jót mindig szem előtt tartanánk, akkor sokkal kevesebbet panaszkodnánk, és sokkal jobban belenyugodnánk abba, ami velünk életünk során történik.

    Írásodnak én nagyon örültem és szívesen olvastam!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    🙂

  7. Szusi!!!
    Ez egy tüneményes kis írás volt, érdemes volt elolvasnom!
    Kezdem én is itt magamban "újrarangsorolni" a dolgokat.
    A jó, a rossz, az jó volt, de nem figyeltem rá,…hogy neked milyen igazad is van!!!
    Szeretettel:Zsike:P

Szólj hozzá!