A világ legcsúnyább emberei

Évekig, vagy egy évtizedig pironkodva vesszük elő a személyi okmányainkat.
Nem azért, mintha körözött bűnözők lennénk, vagy a hatóságok elől bujkáló illegális bevándorlók. A szégyenkezés forrása az igazolványképünk.
Nemrégiben egy ismerősömnek lejárt az útlevele. A Központi Hivatalnál kérte a cserét, mert ezt gyorsabbnak, és egyszerűbbnek találta, mint az okmányirodánál kérvényezni. Miután kivárta, hogy a kapott hívószáma megjelenjen a kijelzőn, gyanútlanul odament az ablakhoz, ahol az ügyintéző egy szék felé intett. – Üljön le! – ennyi volt az instrukció. Még le sem ért a feneke a székre, már készen is volt az útlevél képe. Nagykabátban, sálban, bepárásodott szemüvegben, csodálkozóan bamba arckifejezéssel, mert nem tudta, hogy most fog elkészülni az útlevél képe, amit majd tíz évig rejteget a családja elől, és az első ijedtség után, legszívesebben soha, senkinek nem mutatná meg.
Régen, amikor még fényképész készítette az igazolványképeket, akkor is gyorsan elkészültek, és nem voltak nagyon előnyösek ezek a képek, de legalább tudta mindenki, hogy most fényképezik. Levehette a kabátját, a sálját, megfésülködhetett egy tükör előtt a műteremben. Amikor leült, igyekezett valami számára is elfogadható arcot vágni. Tágra nyitotta a szemét, felemelte a fejét, igyekezett hasonlítani saját magára… Aztán a négy képecskét átvéve, még elgondolkodhatott rajta, hogy ez jó lesz-e az okmányaiba a következő tíz évre, vagy betérjen egy másik fényképészhez is, hátha az a képe majd jobban sikerül.
Volt egy biztos tipp is a jó igazolványképekhez. Kicsit drágább volt ugyan, de garantált sikerrel járt. Nem igazolvány képet kellett kérni, hanem portré képet. A fényképész ettől felvillanyozódott, és elővette tanult szakmájának mesterfogásait. Áttessékelte a fényképezkedőt egy nagyobb műterembe. Felkapcsolta a reflektorokat a szék körül, amire leültette. Hosszasan beállítgatta, hogy a legjobb szögben látsszon az arca a képen. – Kicsit emelje fel a fejét! Ne annyira! Így most jó! Kicsit jobbra fordul /vagy balra/. Ne szorítsa össze a száját! Nedvesítse meg az ajkát! Nyissa ki a szemét jobban! – hangzottak az instrukciók, miközben fénymérővel járkált körülötte. Kis fehér ernyőket, és nagy derítőlapokat helyezett megfelelő szögbe, hogy a fények lágyítsák az arcot, az orr ne uralkodjon a képen, azzal, hogy túl lóg az arc vonalán, de ne is lehessen belelátni. Közben beszélgetett vele, feloldotta a gátlásait, hogy természetesen viselkedjen, ne legyen merev. Kis rövid interjúnak is nevezhetnénk ezt, mert amennyire lehetett, igyekezett valami benyomást szerezni a lefényképezendő személyről, hogy a portré ne legyen sivár, hanem a személyisége is benne legyen egy kicsit. Különböző szűrőket tett a fényképezőgépre, amely egy komoly monstrumként trónolt a műterem közepén. Több képet is készített, több beállításból – esetleg még az öltözéken is változtatott egy picit közben – amiből aztán ki lehetett választani az igazit /vagy az igaziakat/, no nem rögtön, ott a helyszínen, hanem egy pár nap múlva. Addig még dolgozott a képeken. Kicsit retusálta itt-ott, eltüntette a bőrhibákat, lágyította a képet, utómunkálatokat végzett rajta.
Amikor elkészült a portré kép, és elénk tette, az volt a határozott érzésünk, hogy ez igen, szinte jó ránk nézni! Vagyis a fényképünkre… Kiválasztottuk a nekünk legjobban tetsző portré képet, és kértünk belőle igazolvány képet is. Nem is kellett szégyenkeznünk az okmányaink miatt.
Nem úgy, mint most! Minden igazolványunk képén legalább tíz évvel idősebbnek nézünk ki, és borzalmasan elgyötört az arcunk, még akkor is, ha leér a fenekünk a székre időben, és még a nagykabáttól is sikerült megszabadulni. Azt nem tudom, hogy ezt pontosan hogyan is sikerült elérni, de a végeredménnyel szembesülni, egy nagyobb pofonnal ér fel. Talán az az oka, hogy a digitális technikával készült fényképeink – a zárt adatátviteli rendszeren keresztül – bekerülnek a rendőrség számítógépes rendszerébe, ahol bűncselekmény esetén, egy fantomkép bevitele után, vagy a térfigyelő kamerák képei alapján, képes felismerni a rendszer a körözött személyhez legjobban hasonlító embereket. Ezért egyszerűbb, ha mindjárt a fantomkép minőségű, vagy az ipari kamerák képeihez hasonló a fotónk…
Amikor utazom és benyújtom a rútlevelemet pld. a lisszaboni reptéren, a kis ablakon, már előre vigyorgok, mert az útlevélvizsgáló a fényképre pillantva egy trollt lát, amitől úgy megdöbben, hogy picit visszarántja a fejét. Majd rögtön rám mered, hogy meggyőződjön róla, a képen szereplő horror filmbe illő fej – bár vonásai némileg emlékeztetnek az enyémre – egy átlagos ember feje. Pedig már nyúlt is a számítógépe felé, hogy a rendőrségi adatbázist böngéssze, mert a fényképem szerint, ránézésre is legalább három év szigorított elől akarok meglógni.
Még vadabb a helyzet, ha autóbusszal megyek külföldre, mert a nem EU-s határokon, a határőrök – az összeszedett nagy csomó útlevelet átvizsgálva – el nem tudják képzelni, hogyan talált egymásra egy egész busznyi rondaság. Valószínűleg azt gondolják, hogy valami csúfságversenyt rendeznek, és oda igyekszünk.
Nem tudják, hogy nálunk egy igazolványkép manapság attól igazolványkép, hogy vállalhatatlan. Meg vannak róla győződve az igazolványképeink alapján, hogy a magyarok a világ legcsúnyább emberei.

T. Pandur Judit