Áldozat

Összes megtekintés: 54 

 

Érdekes gondolat foglalkoztat, kérdések fogalmazódnak meg bennem újfent, melyek sokunkat érinthetnek, vagy érinthettek. Meddig nyúlhat az önzetlenség, és önfeláldozás, a kötelességtudat, hol lehet, és hol kell meghúzni egy határt? Íratlan szabályok, nincsenek szabályok. Abszolúte szubjektív dolog ez, mindenkinél más és más, és minden eset más és más… Mégis elgondolkodtat, és dilemmákat ébreszt…

Adott egy negyvenhat éves egyedülálló nő. Van egy 25 éves lánya, aki bár nem vele él, de egy ugyanaz városban és a viszonyuk remek. Van munkahelye, lakása, egzisztenciája, kialakult szokásai, életritmusa, kedvtelései, barátai, akikre számíthat, és nagyfokú önállósága, egyedüllétre berendezkedett kissé introvertált habitusa.

Huszonnyolc éve költözött el a szülői házból, méghozzá az ország egy távolabbi szögletébe, körülbelül háromszáz kilométer távolságra, elsősorban tanulmányi céllal, és mert a munkahelyi lehetőségek gazdagabbak ebben az országrészben illetve a határon túl akár. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a kisváros gyerekkori kedvence, szíve csücske volt. Itt végezte tehát az iskolát, helyezkedett el aztán, talált párra, született meg a gyermeke, lett felnőtté. Életének nagy részét itt élte le, kiismeri magát a városban, imádja az utcák, az óváros zegzugait. Bármit intéznie kell, tudja, mit hol talál, vannak ismerősei, nevek címek elérhetőségek, jól érzi magát itt, ez az otthona, az ismerős biztonságot nyújtó közeg.

Sajnos édesapja pár évvel ezelőtt elhunyt, édesanyja egyedül maradt, és bár nem olyan idős még, az utóbbi időben betegeskedik, egyre jobban igényli a segítséget, a társaságot. A fizikai szükségleteken túl leginkább mentálisan jutott el oda, hogy fél egyedül, a környező világ, az idei év hozadékai aggodalommal töltik el, és egyre nehezebben látja el a házat, mely nyilvánvalóan túl nagy a számára.

A két nővér (főszereplőnknek van egy húga, aki a fővárosban él a férjével, de gyermekük nincs) rendszeresen jár haza, amilyen gyakran csak tudnak a munkahelyük és magánéletük figyelembe vétele mellett. És aztán egyszer csak… összeül a családi kupaktanács és a jövőt illetően próbálnak döntést hozni, mi legyen anyukával? Pro és kontra, érvek, ellenérvek. Végül a nő megoldandó a családi kételyeket, eleget téve a kimondatlan elvárásnak, döntést hoz. Feladva itteni életét, munkáját, a lánya közelségét, hazamegy. Szeretett városát, otthonát maga után hagyva, új városba költözik, ideiglenes szállást vállal, mert egyelőre nem szeretne nulla-huszonnégyben a mamájával élni, kivel fiatalon sem volt felhőtlen a viszonya. Szabadidejét aztán majd együtt töltik, kettesben a nagy házban, perceket, napokat, heteket, éveket…

Elveszíti önállóságát, kedvteléseit nehezebben valósíthatja meg, nem zárhatja be maga mögött a lakása ajtaját, kizárva a külvilágot. Édesanyja szokásai, mondatai, hangulata, félelmei mind-mind hatással lesznek rá. Elveszíti személyiségét, alkalmazkodni fog, áldozatot hoz, méghozzá hatalmasat. Visszatranszformálódik önálló nőből, anyából, gyerekké, 28 év után újra gyerekké…

Van e joga egy szülőnek ilyet kérni és elfogadni? Nem okoz lelkiismeret furdalást, bűntudatot számára, mellyel együtt kell élni? Kiszakítható e egy közel hetvenéves ember abból a közegből, ahol leélte életének nagy részét, de aki özvegy nyugdíjasként, kor és egyéb szempontok alapján logikailag könnyebben mozdítható…

… És hozhat e ekkora áldozatot valaki életének még egy aktív meghatározó korszakában, lemondhat e saját álmairól, vágyairól, céljairól kötelességtudatból? Hiszen még ő maga is társra találhatna, munkahelyi sikereket érhetne el, nagymamai szerepek állnak előtte…

Vajon mi a jó megoldás?

Nincs jó válasz, csak megannyi variáció, megannyi életforma, és egyéni döntések sokasága…

Ferencz Éva

“Áldozat” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kitti ! Mindennel tökéletesen egyet értek amit leírtál, magam is eü-ként – ha még nem is legszorosabb hozzátartozóm kapcsán, – de a munkám során tapasztalom az idősellátás megannyi formáját lehetőségeit.. mégis most először, a barátnőm révén kell úgymond testközelből megélnem mekkora áldozathozatalt kívánhat egy ilyen szituáció, már ha ezt választják a benne élők.. Mindenhogyan nagy teher és több szempontból kihívás az idős dementálódó, önellátásra képtelen szülő ellátása, ez sokszor szociális jellegű kérdés is, és van hogy nincs is nagyon választás ha pl a munkahely miatt nem tudnak a családtagok folyamatos felügyeletet biztosítani a rászoruló szülőnek.. de itt az ő esetükben lényegében volt több opció is, az édesanya még nem olyan idős ( 68 éves ) el tudja látni magát, csak betegeskedik, és magányos- kolleganőmnek pedig itt van az otthona , a lánya, a munkahelye.. szóval csak elcsodálkoztam hogy tényleg milyen sokfélék vagyunk, hogy ahogy te is mondtad, lényegében mártírként vállal egy feladatot, kötelességtudatból.. számomra megdöbbentő volt, mindamellett hogy én is úgy gondolom, nem hagyhatjuk magára családtagjainkat, de a saját életünket identitásunkat is meg kell őrizni valahol, főleg mikor magunk is szülők, nagyszülők leszünk, vagyunk, sőt.. mi magunk is lehetünk betegek vagy kiszolgáltatottak, akár anyagilag is… köszönöm, hogy beszélgettünk erről, érdekes téma..😇

  2. Kedves Éva!
    Igazi dráma, ha van olyan egyedül élő szülő, aki öregségére támasz nélkül marad. Ilyenkor a családi tanács, – már ha van – Összeül és megbeszélik a segítség adásának formáját. Egyéni döntések sorozata az, ami a végső megoldáshoz vezet. Ha valaki mártírként képes feláldozni magát a szülőért, hát megteszi, hiszen a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Azonban sokan vannak, akik nem tudják, nem képesek, vagy nem lehetséges a lelkiismeretük szerint eljárni és intézményes megoldást keresnek. Elsősorban az inkontinens és demens hozzátartozók ellátása a legnehezebb, ezért nyilván azok a lehetőségek jönnek szóba, amik teljes biztonsággal vehetőek igénybe. Az idős ember kap ellátást, tiszta ruhát, pelenkázzák naponta három-öt alkalommal és meleg ételhez is hozzájut. Akár etetni kell, vagy öltöztetni, fürdetni, tisztába tenni, ez mind megoldott a számára és télen is fűtött helységben van. Ez még mindig jobb, mint magára hagyni, elfordulni, vagy szét tárni a kezünket, hogy nem tudunk mit tenni. Vannak egyházi, állami és magán intézmények, lehet válogatni köztük.
    Az én anyukám nyolcvan éves. Várható a leépülés. Soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, ám egészen biztos, hogy ha szükség lesz rá, magamhoz veszem és ellátom őt. Mindenki úgy dönt, a saját belátása és ereje kapcsán, ahogy pénztárcája és lehetőségei megengedik.💏

  3. Kedves Vicus!
    Bár egy kicsit távirati stílusban írtál,de mindenki megérti miről van szó!
    Nagyon sok családban vannak ilyen erkölcsi dilemmaviták,sajnos.
    Az öregség sok mindent hoz magaval-lelki ,fizikai érzelmi világában és amelett
    ott van a magány.Rendszeresen az időstől már nem kérdeznek semmit és
    ez a legnagyobb fájdalma az idős embereknek.
    Szépen kinyitottad az “adott helyzetet” amiben sokan élnek!
    Gratulálok szeretettel…Babu😍😍😍

  4. Kedves Vicus!
    Én is azt gondolom, mindenkinek saját magának kell meghoznia a döntéseket, hiszen minden család, minden ember más. Van aki “önfeláldozóbb”, simulékonyabb, de ennek ellenkezője is lehet. Tehát saját magunkat és a másikat ismerve tudunk mi emberek döntéseket hozni. Pl. imádom gyermekemet, de tudjuk, napi 24 órában egymás idegeire mennénk. Az őszinteség a legfontosabb, hogy el tudjuk mondani, mi az amit vállalni tudunk egy ilyen helyzetben, és mi az, amit már nem. És ez nem azt jelenti, hogy a gyermek nem szereti a szülőt, de a saját élete is fontos, szó sem lehet hálátlanságról beszélni. A problémákat meg kell oldani, de nem csupán az az egy lehetőség van, hogy valaki feláldozza magát. Szeretettel olvastalak: Éva🌞🌞🌻🌻🌈🌈

  5. Kedves Vicus!

    Felveted a kérdéseket, melyekre aztán a cikked lezárandó azt írod, hogy: “Nincs jó válasz, csak megannyi életforma, és egyéni döntések sokasága…” Végül is így igaz. Az ilyen helyzetre minden cselekedet egyfajta döntés, az is, ha marad a 46 éves hölgy ott ahol él, az is, ha feladja a megszokott otthonát. Persze lehet olyan helyzet, hogy a gyerek beteg, önállótlan és a szülő vállalja őt addig, amig csak él, de megteheti azt is, hogy nem vállalja, kérdés, hogy akkor mi lesz a felnőtt gyerekének a sorsa? Nehéz helyzetek ezek. Nagyon jó a téma, amit felvetettél. Igazából bármi is a döntés, azt az adott személynek kell meghoznia, mert ő tudja, hogy a lelke mit tud elviselni. Sokan gondolják – és jól – hogy nehezebb gyermeket vállalni, mint nem vállalni, mégis vannak olyanok, akik gyermek nélkül el se tudják képzelni az életüket. Van, akinek a lemondás öröm, másnak teher. Van, aki szívesen megy egy otthonba, van, aki el se tudja képzelni, hogy oda menjen. Tehát úgy van, ahogy írod, a választ csak az egyéni döntés tudja megadni, kívülről ebbe nem lehet beleszólni.

    Szeretettel: Rita🍁🌸🌷🌼

Szólj hozzá!