Ünnepi gondolatok

Most egy cikket szeretnék szerkeszteni, egy tartalmas, jó cikket, figyelemfelkeltőt, ami mély, maradandó nyomokat hagy az olvasóban. Nem készültem rá, csak azt írom le, ami úgy jön, magától, mint forrásból a víz – szűretlenül, mégis tisztán. Elárasztja egész lényem, a felszínre akar törni, szinte sikolt, hogy kiszabadulhasson lélek-börtönéből. Úgy vélem érdeklődésre tarthat számot.
Minap, halottak napját ünnepeltük, tele, színpompás virággal, megannyi koszorúval, csonkig égett gyertyákkal a temetőkben. Ameddig ellátni, vége láthatatlan volt a mécsesek gyengén pislákoló fénye, a majdnem kísérteties szürkületben. A sírvirágok kissé fanyar, őszre emlékeztető illata betöltötte a levegő, és a szíveket.
Szemet gyönyörködtető, mégis fájdalmas látvány.
Rengetegen próbálják szívfájdalmukat oldani, enyhíteni, a megemlékezés megannyi apró, de végtelenül kedves jelével. Ilyenkor, az is kimegy a sírhoz, aki talán egész évben egyszer sem volt, és lélekben is távol áll az elhunyttól. Letesz, pár szál fáradt krizantémot, gyertyát gyújt, és úgy tesz, mintha siratná az eltávozottat, holott, tán életében sem járt hozzá, se míg élt, se holtában, mert nem igazán szerette. Az egész csak színjáték a külvilág felé. Elhelyezi a kegyelet hazug virágait, esetleg néhány csepp könnyet is hullajt, de belül kemény marad, és már arra gondol – sietni kell, mert lassan besötétedik, és még be sem vásárolt. Ilyen olcsó képmutatásra, semmi szükség! Sok minden másra se lenne, mégis megtesszük, mi emberek. Ilyenek vagyunk, és az idő nem igen tud változtatni ezen. A berögződött, rossz szokások maradnak. Egyre rohanóbb, érzéketlenebb a világ, és ebben az a legszomorúbb, hogy mi tesszük ilyenné. Szerencsére, többen vannak, akik szívből gyászolnak, ezek miatt szép, mélyen megható ez a nap, és őáltaluk válik igazi ünneppé.
Karácsony szent napja is közeleg. Sok kirakatban, már ott díszelegnek, hivalkodóan az elmaradhatatlan: arany, ezüst, piros, és megannyi tündöklő színbe, díszbe öltöztetett fenyők. Az üzletek is megteltek szebbnél szebb ajándékokkal, kelletik magukat az arra járóknak. A tömeg lassan megindul, rohanás, parázs vita, fülsértő zsivaj, veszekedés veszi kezdetét, ami többször elmérgesedik, és szánalmas tettlegességig fajul. A vevők, egyre jobban kifordulnak magukból. Mindenki első akar lenni, gyorsan végezni, az unalmas, és fárasztó várakozást kikerülve. Sok az ittas, durva vagy figyelmetlen ember, és azok a kétes elemek is megjelennek, akik ezt a nyüzsgést, felfordulást kihasználva meglopják őket. Egyre nagyobb a fejetlenség, ahelyett, hogy jobban oda figyelnénk értékeinkre, és egymásra. Mindenki saját pecsenyéjét sütögeti, nem törődik a másikkal. Megy a sus-mus, csere-bere, alantas protekció, hogy megszerezzék a különleges, ritka ajándékokat, vagy becseréljék a hibás, nem megfelelő árut. Az utcán lebzselő koldus a szemetesben turkál, onnan próbálja napi élelmét megszerezni. Ha semmi ehetőt nem talál, a két kezét nyújtja alamizsnáért. Fázik, szakadt rongyai alig takarják lesoványodott testét. Szomorú látvány, bár a hullámzó, siető tömegben, legtöbben észre sem veszik. Főleg azok nem, akiknek lenne miből, honnan adakozni, segíteni őket. Érdekes, de kegyetlen világ ez. Nekem túlságosan morbid. Túl korai ez a nagy készülődés, mert mire beköszönt advent, és a szenteste, már nem jelent meglepetést az ünnepi díszbe öltözött város. Nincs az a felhőtlen öröm, mindenki belefáradt, elfásult az oktalan tülekedésbe. Elveszti varázslatos báját az ünnep, sokszor pont a családnak nem jut a békességből, türelemből, mert arra már fáradtak, kiégettek vagyunk. Inkább, kevesebb készülődés, de több megosztott öröm!
Miért sietnek úgy, és hova? Hogy minél előbb kihúzzák az emberek zsebéből, féltve őrzött, sok hónapon át, nehezen összekuporgatott kis pénzüket? Még több tisztességtelen haszonra tegyenek szert? Mi, emberek pedig igyekszünk, hogy rálicitálhassunk rokonra, szomszédra, büszkélkedve azzal, hogy kinek, mit vettünk, és mennyiért, mert az olyan nagydolog, és menő. Mindegy, ha hosszú hónapokig fogjuk nyögni a hitelszámlát, vagy a fizetésre felvett előleget. Ilyenkor semmi sem számít. Talán, a már régóta esedékes meleg cipőre, vagy télikabátra se futja, csak legyen meglepetés a fa alatt, minden, amit a gyerek, házastárs, vagy szülő szeretne. Normális dolog ez? Legtöbbször, pedig a megajándékozott nem is vágyik ilyen áldozatra, csak mi képzeljük be magunknak. Hiába, a kemény lecke az embereknek, csak kevesen tanulnak belőle. Egy-egy piros betűs nap miatt, nem feltétlenül szükséges olyan kiadásokba verni magunkat, ami meghaladja anyagi erőnket. Én, úgy gondolom: nem attól lesz szép, emlékezetes az ünnep, hogy mennyi, és milyen értékű – sokszor haszontalan – ajándékkal lepjük meg szeretteinket, hanem hogy együtt legyünk, és vidáman, kellemesen töltsük el, ezeket az órákat. Saját kezűleg készített, apró, ötletes ajándék is okozhat olyan örömöt, mint a drága bolti áru, sőt! Abban benne van szívünk, lelkünk, s még csak nem is rokkan bele a pénztárcánk. Fontosabb lenne, hogy játsszunk, foglalkozzunk a gyerekekkel, és a karácsonyi dalok… azok, teszik igazán kedvessé, varázslatossá otthonunkat. Ha, nem jut drága fenyőre, egy szép feldíszített ág is jó dísz az ünnepi asztalon. Azt is ugyanúgy körbe lehet ülni, és gyönyörködni benne, beszívni finom gyanta illatát. A vacsora meg olyan mindegy milyen szerény, a mákos, öntött kifli is megteszi, ha nem jut húsra, halra. Az a lényeg, hogy szeressük egymást – és lehetőleg, ne csak jeles napokon.
Kedves Ünnepek, amelyeket mindenki másképp él meg. Nekem már, sajnos nagyon régen meghaltak a szüleim, mindketten elmentek oda, ahol nincs se öröm, se fájdalom… ahonnan nincs visszatérés. Nehéz volt beletörődni, s ezért a szent esték sem olyan felhőtlenek, mint azelőtt. Egy bátyám is korán itt hagyott bennünket, épp csak kezdte volna élvezni nyugdíjas éveit, de a sorsa mást diktált. Miért? Erre, nincs válasz… fölösleges is keresni. Nagyon fájt, kudarcként éltem meg hiányát, mintha én tehettem volna róla. Addig nem is gondoltam rá, hogy milyen pokoli érzés a testvér elvesztése. Belenyugodni abba, hogy nincs többé, nem beszélhetünk vele, vagy nem ölelhetjük át soha már. Szomorú dolog ez, s bár természetes folyamat, azért viselt meg ennyire, mert nem tanítottak meg rá elfogadni az elmúlást. A váratlan veszteség, sokszorosan nyomasztó. A tényeket nem lehet elferdíteni, a megtörténtet elodázni! Értelme se lenne. Mindenkiért eljön egyszer a „kaszás”, mégis úgy teszünk, mintha mi kivételek lennénk. Pedig szembe kéne nézni a valósággal: aki valamikor megszületett, az egyszer meg is hal. Jó rá időben felkészülni, hogy ne okozzon váratlan távozásunk sem, súlyos problémákat, amik még tovább terhelik, és nehezítik a gyász elviselését. Még idejében, tisztázzuk, rendezzük el dolgainkat, és tudassuk a családdal, mi várható örökösödés terén, és mi a kívánságunk a temetés tekintetében. Ne legyen ez nyitott kérdés! Ha, így teszünk, nem lesz vita, harag, pereskedés a hagyatékon, sem bizonytalankodás a végtisztesség tekintetében. Nem könnyű rákészülni, de érdemes. Így, mi is még időben megbékélünk a szomorú, de természetes, megváltoztathatatlan eseménnyel, és könnyebben elfogadjuk. Érdemes ezen, mindenkinek elgondolkodni, s feldolgozni magában.
Karácsony után jön a reményteli Újév. Ettől az ünneptől, mindenki csodát, egy szebb, jobb jövőt vár. Lesz is, ha teszünk érte. Magától semmi se hullik az ölünkbe. Eljut ez mindenki tudatába? Fontos a hit, szeretet, összefogás, pozitív gondolkodás. Úgy könnyebben sikerülhet álmaink valóra váltása. Magányos farkasként nem sok remény van rá, hisz a tömegben, egységben van az erő. Jó lenne ezt végre tudatosítani magunkban, és annak megfelelően cselekedni. Sokkal szebbé, élhetőbbé válna a világ.
Az elkövetkező ünnepek kapcsán, erről szerettem volna szólni, jó tanáccsal ellátni, a bizonytalan útkeresőket, és azokat, akik szívesen tanulnak a tapasztaltabbtól.
Szortírozni, osztályozni, válogatni kell a teendők között, mert kevés az időnk, és csak így lehet helyesen eldönteni, hogy mi a fontos, mi a kevésbé az, s ennek tükrében élni életünket, a lehető legteljesebb, leghasznosabb, legboldogítóbb módon.
Ezúton kívánok mindenkinek örömteli, békés karácsonyt, és nagyon boldog Újévet!

Szeretettel Fleiszig Rózsa ( Vad Virág)

Eger, 2013-11-03

“Ünnepi gondolatok” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves mami! Édes Rózám!
    Amit, úgy általánosságban ír az ember, és a pillanatnyi érzései hatására, azt nem szabad bárkinek – főleg annak, akinek nem inge – hogy magára vegye. A pénz sem mindenható, és sajnos a szeretet sem, pedig szeretnénk azt hinni. Mindig nagyon érzékenyen reagálsz az ilyen. és hasonló "kritikákra". Nem szabad! Mindenkinek, magával kell elszámolnia úgy a jó, mint rossz cselekedeteivel. Nem kell másoknak magyarázkodni, kényszeresen tisztára mosni magunkat, holott egy makula szenny sincs a lelkünkben…vagy ha van, esetleg az tőlünk független, kényszeres helyzetekből adódik. Hisz mindnyájan esendők vagyunk. No, én is kicsit belekeveredtem a mondani valómba, de a lényeg az, hogy olvastál, és véleményeztél.
    Köszönöm. V.V.Rózsa(f)

  2. Kedves Vadvirág47!

    Érdekes a gondolatsorod, amit megosztottál velünk. És érdekes Emília és Ferenc hozzászólása is.

    Én aki rövid földi létem alatt (nem teljes körű a felsorolás) eltemettem két férjet, egy kisbabát, 21 éves unokaöcsit, szülőket és 63 évesen rá kellett döbbennem, hogy népes családomban én lettem a legidősebb, nem tudok a halottak napjára úgy gondolni mint ünnepre. Persze, hogy aki megszületett az meg is hal. Én mégis azt mondom erre az elmúlásra nem készül az ember. Épp ezért nem is lehet szépen elköszönni az itt maradóktól. Azt sem lehet állítani,hogy a fejfákon hazugságok vannak, még akkor sem, ha évente egyszer megy a család, ha megy.

    Ha kimész a rákoskeresztúri temetőbe akkor láthatsz ott egy hatalmas olasz fekete márvány emlékművet gyönyörű míves arany felirattal ami alatt az én 21 éves unokaöcsém alussza örök álmát. Azt is elismerem, hogy ekkora pompa láttán bárki felhördül és azt is, hogy az első érzés a képmutatás a hazugság lenne. De én a fájdalmat látom ebbe. Az anya, a húgom fájdalmát aki a milliónyi kártérítést, amit az államtól kapott amikor elvette a MÁV a szajoli balesetben a kisfiát tőle fejpénzként kifizetett és ő minden fillért ott hagyott a temetőbe, Mindent oda adott Gabikánknak.

    Minden kétélű, még akkor is ha saját szemünkkel látjuk. Persze nagyon sok az elméleti síkú igazság abban amit írsz. Csak éppen minden személyre szabott. A gyász is. Az elmúlás is. Ez az egy, amit mindenkinek magának kell feldolgoznia és kinek, kinek mentalitása szerint.

    Kedves Rózsa! Jó, hogy megírtad ezt a kis gondolatsorodat, mert így kicsit belegondoltunk mi is, én is egy kicsit a jelenünkbe, a jövőnkbe.
    Szeretettel gondolok Rád:

    Szeretettel.: Jártó Róza

  3. Kedves Emília és Ferenc!
    Valóban, vannak nagyon szép, jó és dicsérendő dolgok ebben a kis földi létben, és így utólag sajnálom,hogy csak a negatívumokat domborítottam ki. A fájdalom is sokféle, meg az öröm is, mindenkinél más az elviselhető, vagy épp már boldogságot jelentő szint, küszöb. Az is igaz, tanácsot sokkal könnyebb osztogatni, mint elfogadni, vagy pláne véghez vinni. Akkor, abban a pillanatban ezek a gondolatok tolultak tollamra, és bár tudom, én sem vagyok hibátlan, korántsem teszek mindent úgy, ahogy kellene, mégis abban bízom, ha csak 1-2 emberben is ébreszt megbánást, és hatására próbál őszintébb, ember-barátibb életet élni, már elértem a célom. Köszönöm a kritikát.
    Én is tanultam belőle.
    Baráti üdvözlettel V.V.Rózsa*)

  4. Kedves Rózsa!
    Én, mint methetetlenül naiv azért nem látom ennyire borúsan a világot. Sőt, azt gondolom, hogy egyre többen vannak azok, akik szelektálnak és nem veszik be a mai világ maszlagát, nem hagyják elsodorni magukat a mai pénzhajhász, önző világ által.
    Egyébként sok igazság van abban amit írtál.
    Gratulálok! (f)
    Szeretettel
    Emília

Szólj hozzá!