Bosszantó butaságok 3. Mire megszereted, eltűnik

Úgy érzem, hogy folyamatosan bombáznak! Miközben azt állítják, hogy az én igényeimet elégítik ki, mert felmértek engem.
Ki vagyok én? Én vagyok a vevő. Ki bombáz engem? A termékfejlesztő mérnökök, a marketingesekkel karöltve. A hihetetlen mértékben gyorsuló termékmegújítási tempójuk már az agyamra megy.
Vegyünk egy egyszerű dolgot, a kozmetikai és háztartási cikkeket. Ezek vásárlására viszonylag gyakran kerül sor, ha nem is napi szinten. A gyártók rengeteg energiát, és pénzt ölnek bele, hogy egy-egy terméket piacra dobjanak. Hosszú időn keresztül még a vízcsapból is annak az arckrémnek, padlóápolónak, fogkrémnek, vagy mosószernek a reklámja folyik, amelyiket éppen piacra dobtak, vagy piacra készülnek dobni. Két eset van amiért aztán valóban meg is veszem az agyonreklámozott terméket. Az egyik eset, hogy meggyőztek róla ez egy csúcs-szuper termék, a világon a legjobb a számomra. A másik eset pedig az, hogy meg kell vennem, mert amit eddig használtam, és meg voltam elégedve vele, az egyszerűen „kifutó termék” lett, és eltűt. Kényszerhelyzetbe hoznak, mert mire elfogy, az előzőleg megvásárolt termék, már nem találom meg ugyanazt az üzletek polcain. Legjobb esetben valami kényszeres változtatási láztól hajtva átcsomagolják, vagy „tavaszi csomagolást” adnak neki virágmintás változatban. Az eladók sokszor már úgy néznek rám, ha az előzőleg vásárolt terméket keresem, mintha elment volna az eszem. Minek nekem az, mikor itt van már az új termék? A gyártók már nem a fogyasztók szükségleteit elégítik ki, hanem szinte erővel tolják a vásárlót az általuk frissen kifejlesztett márkájuk felé. A termék megújítási láz fegyverré vált, a vevők ellenállásának letörésére.
Ugyanakkor egyre kevesebb információt közölnek egy termékről, hol vannak ma már a több oldalas tájékoztatók? Két sor a termék dobozán, apró betűvel, a HU jelzés után, épp csak elmondja, hogy mi van a csomagolásban. Ennél a termékmegújítási tempónál el sem tudom képzelni, hogy az ígért minőséget kapom az áráért, hiszen legközelebb már úgysem tudom ezt a terméket megvenni, ezért akár silány is lehet, egészségtelen is lehet, veszélyes is lehet – minden következmény nélkül. Ha abban nincsen etika, ahogy rám tukmálják az új terméket, ezekkel a számomra fontos minőségi tényezőkkel kapcsolatban miért számítsak etikus magatartásra?
Az árban pedig meg kell fizetnem minden fillérjét a kéretlen reklámoknak, az átcsomagolásoknak, a „tavaszi trendnek”, és minden felesleges és haszontalan más költségnek. Egyes becslések szerint ez bizonyos termékcsoportok árának körülbelül hetven százaléka. Ha ez így van, akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen „értékes” összetevőket tartalmazhat maga a termék.
Nem szeretem az agyonillatosított padlóápolókat, öblítőket, mert bűzlik tőlük az egész lakás, fejfájást lehet kapni tőlük, másnapra elvesztik a fedőillatukat, és poshadt, büdös szagot árasztanak. Időnként meg tudom mondani, hogy milyen öblítőt használt az aki a buszon mellettem áll, vagy csak elmegy mellettem az utcán, és úgy érzem, hogy ezek az illatosítások csak egyre intenzívebbek. A boltban gyanakodva néznek rám a biztonsági őrök, amikor sorban lecsavarom róluk a kupakot, és megszagolom őket. Pedig aggodalomra nincs ok, a legtöbbet akkor sem vinném el, ha ingyen adnák. Aztán ha véletlenül találok valami nem annyira büdöset, a következő vásárlásnál már nem is remélhetem, hogy újra meg lehet venni.
Azt hiszem, kiszállok ebből a „buliból”, mert nem érzem jól magam benne. Amilyen örömmel vetettem rá magam a hirtelen elérhetővé vált sokféle kozmetikumra, és háztartási vegyi árura, röpke két évtizeddel ezelőtt, most annyira elegem lett a termékmegújítási lázból. Már, a szinte minden csomagoláson ott díszelgő, „ÚJ” felirattól elmegy a kedvem a megvásárlásától.
Addig-addig bosszantottak az ostobaságig erőltetett termékmegújítással, hogy úgy döntöttem, egy száznyolcvan fokos fordulattal megpróbálok visszatérni a nagymamám korabeli tisztító szerekhez: a szódabikarbónához, az ecethez, a mosószódához, a mosószappanhoz, a sóhoz, a citromhoz. Ezek talán egészségesebbek is, mint a bolti vegyszerek, de mindenesetre sokkal olcsóbbak, és ami a fő, nem kell szétbosszankodnom az agyamat, hogy legközelebb már nem lesznek. Például az eddig használt, számomra drága, és csak ajándékba kért L’ Oreal arckrém is áldozatul esett a termékmegújításnak, kifutó széria lett. Ettől úgy felbosszantottam magam, hogy eszemben sincs megvenni az új fejlesztést. Áttértem a bio Shea vajra, ami negyed annyiba kerül, és nemcsak arckrémnek kiváló, hanem hajpakolásnak, kézkrémnek, testápolónak, de használható ajakápolásra, égésre is. Azért a száz éve változatlan kék dobozos Nivea krém mellett még kitartok, ha nem hajtanak végre rajta is egy termékmegújítást.
Éppen elég gond, hogy a műszaki áruk terén sajnos nem lehet kiszállni az állandó termékmegújítási lázból. A mindent elárasztó gyors avulási trend része a termékekbe szándékosan beprogramozott mesterséges élettartam lerövidítés.
A hálószobában még működik nálam egy több mint húsz éves hagyományos katódsugárcsöves tévé készülék, azonban tudom, hogy a nappaliban levő lapos tévé háttér világítása csak néhány évre van tervezve, s egyszer csak nem ad többé képet. A gyártók gondoskodtak róla, hogy hamar újat kelljen vennem. S lehet sorolni a további példákat…
Az alig három éves – nem irodai mértékben használt – nyomtatóm kondenzátora valószínűleg szándékosan alul méretezett, mert túlmelegszik, és úgy okádja a füstöt a nyomtató, mint egy sárkány. Mindenki tapasztalta már a mobil telefonok hamar tönkremenő akkumulátorait, amiket szinte lehetetlen kicserélni, s ezért új készüléket kell venni. A műszaki cikkek előző gyártmányaihoz nincsenek pótalkatrészek, vagy nehézkes a beszerzésük, és olyan drágák, hogy „nem éri meg” kicserélni őket, hanem egy újabb fejlesztésű készüléket „jobban megéri” megvásárolni.
Ezekkel a trükkökkel egyszerre húzzák ki a pénzt a zsebünkből – számunkra feleslegesen, számukra az extra profit érdekében – és iszonyú mértékben növelik a környezeti ártalmakat okozó hulladékot. Ez utóbbi már talán nem is a bosszantó butaságok kategória, hanem szándékos károkozás, és veszélyeztetés. A fejlődésnek a tartósságban és a minőségben kellene megnyilvánulnia, ehelyett a folyamatos újraeladásra alapoznak, de szinte mindig hiányzik a körforgásból a hulladék teljes mennyiségének újrahasznosítása.
Itt sajnos megáll a fogyasztói tudományom, mert – azon kívül, hogy minden műszaki terméket igyekszem addig használni, amíg csak meg tudom javíttatni – legfeljebb visszatérhetnék itt is a nagymamám idejében használt „technikákhoz”: a mosóteknőhöz, a szenes vasalóhoz, a kincses kalendáriumhoz, és a levélpapírhoz, de akkor sajnos ezt a cikket rajtam kívül más nem olvashatná.

T. Pandur Judit