Fiatal életek

Két újságcikk ismertetése az osztrák napilapokból

Manapság ugyan az interneten keresztül mindenki tud olvasni — kellő nyelvtudás mellett — sokféle újságot, mégis szükségesnek érzem, hogy bemutassam itt néhány fiatal életét.
Az egyik egy huszonöt éves fiatalember, Simonnak hívják. Gyerekkora óta, tizenkét éve, vagyis tizenhárom éves kora óta ő az állandóan ügyeletes ápoló. „Ha csöng a telefonom, akkor van esélye, hogy ez az apám, s akkor mennem kell. Ha nem megyek, akkor apám a tolókocsiban alszik el, vagy valami még rosszabb.“

Simon apja MS (multiple sclerose) beteg. A szülők elváltak, Simon hosszú éveken keresztül ingázott a szülei között. Apjának ugyan mindig volt gondozója, de nem napi 24 órára, és ha a gondozóval valami történt, akkor Simon volt az „örök tartalék“. Neki nem olyan élményei vannak a gyerekkorából az apjáról, mint más gyerekeknek, nem focizni vagy kirándulni ment az apjával. Az apjának volt őreá szüksége, segítségre a testápolásban, segítségre, hogy átemelje a tolókocsiból az ágyba. Arra vágyott mindig — kevés gyerek érzi ezt át — hogy ne legyen őrá szükség. Arra, hogy egy kis felhőtlenség legyen a gyerekkorában. Ez a „szükség van rám“ érzés egyszerre áldás és átok. Tizennyolc évesen elköltözött apjától, egy önálló lakásba, de azért az intenzív kapcsolata vele megmaradt. Ha éjjel jön a hívás, azonnal megy hozzá. A kortársai többségétől elszigetelte ez a vállalt kötelezettség, de úgy érzi, hogy boldogságot ad neki, hogy apjának elviselhetőek az évei.

Egy felmérés szerint Ausztriában körülbelül 42000 hasonló problémában érintett gyerek van: akiknek öt és tizennyolc éves koruk között az a nagy, s gyakran a külvilág elől titkolni próbált problémájuk, hogy egy súlyos beteg családtagukat kell ápolniuk egyedül. Egy gyerek nem tud nemet mondani, ha a segítségét kérik, s nem is az ő feladata lenne ez.
Egy ápolási rendszer, amely gyerekekre épül, gyerekektől függ, nem lehet jó — állapítják meg a cikkben, s ezzel sokan egyetértünk.

***

Egészen más történet az, ami két lányról szól: Samráról és Sabináról. Tizenöt illetve tizenhat évesek, a szüleik a Balkánról menekültek Ausztriába. Muszlimok. Néhány napja egy rövid üzenetet hagytak a szüleiknek: „Ne keressetek. Elmentünk Szíriába harcolni a szent háborúba“. Felszálltak egy Törökországba tartó repülőre, s azóta valahol ott vannak.

Elképzelem a szülők kétségbeesését és fájdalmát. Borzasztó lehet. Az önváddal együtt. A rendőrség azóta nemzetközi szinten nyomoz, de még semmi biztosat nem közöltek. Állítólag a két lányt ott rögtön — Törökországban vagy Szíriában — férjhez adták, és valamiféle közlemények szerint a „férjük házában“ laknak. Bécsben vizsgálják az iszlám prédikátorok beszédeit. Hozzájárultak-e vajon a lányok radikalizálódásához?
Vagy nevezzem egyszerűen butaságnak? Arra nem gondolásnak, hogy a realitás sok helyen a Földön más és mást jelent?

Egy másik régi történet jutott róluk az eszembe. Két fiatal lány Svédországból, körülbelül húsz, harminc évvel ezelőtt elmentek kirándulni ketten lányok Dél-Amerikába. Valahová a magas hegyekbe. Mert Svédországban abban nőttek fel, hogy ez nem veszélyes. Dél-Amerikából a holttesteiket vitték csak haza.

***

Miért kapcsolok össze egy rövid néhány sorban ennyire különböző életeket? Mert az élet ilyen. Sokféle. Már gyerekkorban is lehet könnyű, vagy súlyos problémákat hozó. Melyik nevel jobban? Mire kellene jobban figyelnie a felnőtt világnak?

“Fiatal életek” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Judit!

    Köszönöm a hozzászólásod, örülök, hogy olvastál, s nagyjából egyetértünk.
    Nemcsak a lányos mamák aggódnak sokat, én a fiam miatt aggódtam, például:
    http://time2life.wordpress.com/dolomitok/#jp-carousel-1561

    De, végülis, az a természetes, hogy a fiókák kirepülnek a fészekböl. Meg kell tanulniuk önállóan vigyázni, s helyesen dönteni.
    Csak a gyerekkort kellene minden gyerek számára jó fészeknek körülvennie.

    Szeretettel üdv:
    Márta

  2. Kedves Márta!

    Nagyon jól szembe állítottad a gyermeksorsok különbözőségét az idézett cikkekkel!

    Vannak gyerekek, akiket kis felnőtteknek tekintenek, akkora, korukhoz nem illő felelősséget raknak rájuk.
    Más gyerekeket óvnak, védnek, nincsenek tisztában a rájuk leselkedő veszélyekkel.
    Nehéz eldönteni, hogy melyik a helyes, vagy helytelen.
    Amikor a lányom elindult a barátnőjével végig járni az El Camino-t, a Szent Jakab utat, elképzelni sem tudta, hogy mennyi veszély leselkedhet rájuk! Szét aggódtam magam amíg oda voltak…

    Az utolsó mondatodban feltett kérdésre nagyon nehéz válaszolni, hiszen a körülményektől is nagyon sok függ!

    Judit

  3. Kedves Márta!
    Mélyen szántó soraid elgondolkodtatásra késztettek. Komoly, szinte megrázóak soraid. Igen, az élet sokszínű, de sokféle veszéllyel teli. Ha meg betegség jön a családba, az nagyon embert próbáló feladat!…

    Örülök, hogy olvashattam soraidat: Tibor :S

  4. Kedves Róza!
    Örülök, hogy olvastál, és köszönöm eltöprengö soraid.
    Azt hiszem, a lányok esetét hasonlóan ítéljük meg, bár itt még azon lehet elgondolkodni, hogy a különbözö értékrendek ütközése (amit az iskolában, a környezetben, illetve amit az egyházban, s otthon kaptak) milyen szerepet játszik.
    A beteg szülöt gyakran saját erejét felörlelö módon ápoló gyerekek kérdésében csak félig értünk egyet. Az eredeti cikkíró arra akart rámutatni, hogy sok ilyen észre nem vett eset van, ahol egy gyerek nehezen küszködik, hogy ellássa kettös feladatát (saját gyermekit s az ápolóit), és egy társadalom, amely azt vallja magáról, hogy szeretne szociálisan gondoskodó lenni, annak az ilyenre is oda kell figyelni. Gondolj arra, itt nem fiatal felnöttekröl van elsösorban szó, hanem mondjuk 6-10 éves gyerekekröl; akiknek még elsösorban gyereknek kellene lenniük. (Bár tudom, ez a világ nagyon sok részén nem így van.)
    Köszönöm kedves gratuláló szavaid,
    szeretettel:
    Márta

  5. Kedves Márta!
    Elgondolkodtatott a cikked. Annál is inkább mert hat testvéremmel együtt, szerencsénkre, jó sokáig voltunk gyerekek. Én 56 éves koromig. Három testvérem lakott abba a kisvárosba ahol a szüleim éltek, így evidens volt, hogy hétköznap ők forognak az 1994 decemberében lebénult és a két évre rá féllábbúvá vált apám körül. Az én napom a szombat volt, bátyámé a vasárnap. Ha mi nem értünk rá, mentek a gyerekeink. Egész életük során a szülők, szülők maradtak, mi meg a gyerekek. Nem is értem az "igazi" cikk írót, mit is akart ebből kihozni? Nekünk és gondolom ennek a fiatalnak ez volt a természetes viselkedés. Nálunk a fiatalabb bátyám felesége, a menyecske, minden reggel hajnali fél 5-kor ért oda a szüleimhez úgy, hogy a pék, aki egyébként 6-kor nyitott csak úgy kiadta a friss péksüteményt, tejet, kenyeret és vitte magával. Aztán reggeliztetés, közös kávézás és ment dolgozni. Én nem hiszem, hogy ezek a cikkben megemlített gyerekek teherként élték meg az életüket. Én azt gondolom, nem ők, hanem a többi a természetellenes, még akkor is ha ők vannak többségben.

    Igen, a kislányok ügye. A buta, buta kislányoké, ami megint csak általános. A szülő, még ha marcangolja is magát, semmit nem tehet ez ellen. Helyesebben fogalmazva ez ügyben. Amit tehet más kislányokért, más kisfiúkért az, hogy nyilvánosságra hozzák, hogy az álmok megvalósítása helyett mit kaptak, felébredésük után. Talán ez lehetne pár gyereknél visszatartó erő. Valameddig. Elég hamar válik erősebbé a kalandvágy, mint a józan ész.

    Cikked utolsó részénél egy film jutott eszembe. Régen, van annak több tíz éve is, hogy láttam. A címe: És akkor jött a sötét. Az se biztos, hogy pontosan emlékszem. Az is két tanult,, épp a főiskolai szünetét élő leányzóról szólt, akik semmi mást nem akartak csak megismerni egy másik országot, kicsit utazgatni…

    Kedves Márta! Nagyon jó, igazán jól összeszedett a cikked amihez gratulálok.

    Szeretettel: Jártó Róza

Szólj hozzá!