Egy igazi kutyarajongó született egy évvel ezelőtt a családunkba.
Most már túlvagyunk a csak sírással és csenddel eltelt első hónapokon, valamint az ezt követő mosolygós, sírós, gőgicsélős, gagyogós korszakon, és éppen a gesztusok, és az első szavak időszakánál tartunk.
Már olyan régen voltak kicsik a gyerekeim, hogy most az unokámnál szinte újdonság, hogy mennyire ügyesen és aranyosan kommunikál így. A kommunikáció középpontjában nagyon gyakran állnak a kutyák, amiket Luca már hónapok óta nézeget a játszótéri kutyafuttatóban, vagy az utcán a babakocsiból. Ha felfedez valahol egyet, már mondja is a vau-vaut, és mutatja, hogy hol van a kutya. Amikor távoli kutyaugatást hall /a fölöttük lévő lakásban van egy kutya/, mutat az ablakra és mondja, hogy vau-vau. Ezzel jelzi, hogy kint vannak a kutyák az utcán.
Az egyik szélviharos hideg napon történt, hogy alváson és evésen túljutva leültünk játszani, amit ügyesen irányított a picikém. Odamászott a játékpolchoz, kivette a kis fehér nyuszit, a kezembe adta, aztán leült velem szemben és várakozóan hol rám, hol a nyuszira nézett. Így jelezte, hogy itt van az ideje a „nyuszi ül a fűben” játékunknak, amit nagy kuncogások közepette el is játszottunk. Amikor megunta, fogta a nyuszit, és a háta mögé tette, nem a kezembe adta, mint addig. Levette az egymásba rakható kis hordókat, és sorba állítgatta szép egyenes vonalban a parkettán, majd amikor már nem érdekelte, átmászott rajtuk, és huncut mosollyal bekapcsolta előbb a zenélő kacsát, aztán a zenélő „telefont”, majd a zenélőórát. A zenebona közepéről somolygott rám. Ha valamelyik elhallgatott, akkor újra bekapcsolta. Ezzel elvolt egy darabig, majd gondolt egyet, és kimászott az előszobába a kiskomódig, felállt mellette, és levette a tetejéről az egyik kiscipőjét. Majd visszamászott hozzám, odaadta nekem a kiscipőt, leült a földre és tartotta a lábát, hogy húzzam fel. Tudtam, hogy sétálni szeretne menni, mert akkor vesszük fel ezt a kiscipőt, de olyan rossz idő volt, hogy a séta szóba sem jöhetett, mert kifújta volna őt a szél a babakocsiból. Úgy tettem, mintha nem érteném mit akar, és kivittem a kiscipőt a helyére. Luca azonban nem adta fel ilyen könnyen, utánam mászott, s újra levette a kiscipőt, a kezembe adta, a másik kezembe meg belenyomta a kiskomód mellett álló babakocsi becsatoló pántját, aztán a szemembe nézett és nagy komolyan, nyomatékosan kijelentette, hogy vau-vau. Elmutogatta, elmondta, hogy menjünk sétálni az utcára, ahol a kutyák vannak.
Imádja a hangutánzó szavakat, nya – nya a macska, nyö-nyö a nyuszi, ap – ap a kiskacsa, mu – mu a tehén, oa – oa a kisbaba és általában a gyerekek, de a vau-vau a legnagyobb kedvenc, és a legsokoldalúbban használt.
Húsvét hétfőn nálunk volt vendégségben – életében először egyedül, a szülei nélkül – a picikém. Minden remekül ment, pápát intettünk anyának, apának, amikor elmentek, aztán kicsit játszottunk az oá-oá kis csecsemő játék babával, Luca elmutogatta hol a szeme, a szája, a füle, keze, lába, pocakja, megsimogatta a babát, lehúzta a zokniját, kivette a cumit a szájából, aztán /kis segítséggel/ visszatette. Végül levette a sapkáját, és a kezembe adta, hogy tegyem vissza a kisbaba fejére, de amint visszatettem már vette is le újra, és ezt számtalanszor megismételtette. Mikor elege lett, akkor a sapkát a háta mögé dugta, nem adta a kezembe.
Elmentünk sétálni, láttunk számtalan kutyát, mindnek köszöntünk vau-vau, azok meg készségesen „visszaköszöntek” nekünk. Hintáztunk a játszótéren, kicsit csúszdáztunk is, aztán hazamentünk, megebédeltünk, de az idegen helyen nem volt alvás. Már háromszor úgy tűnt, hogy sikerül elaludnia, de aztán nyöszörgött, felállt a kiságyban, végül úgy belelendült, a sírásba, hogy tele lett az orrocskája. Akkor kivettem a kiságyából, és vigasztalásul feltettem az étkező ajtajára a gyerekeim régesrégi babahintáját. Egy darabig elhinta-palintáztunk, de aztán nyújtotta a kezét, hogy vegyem ki belőle. Ahogy kivettem, nagy komolyan rám nézett, és kijelentette: „iiipaaa vau-vau”, és rámutatott az ajtóra. Szerinte hinta-palintázni a játszótéren kell, ahol a kutyák vannak! Teljesen elolvadtam, hogy milyen ügyesen megérteti magát a picikénk a kutyák segítségével.
Kedves Zsófi!
Lucácska márciusban hét éves lesz, már nekem is érdekes volt újra elolvasni, amit pici korában írtam róla.
Köszönöm az olvasást, és a frappáns hozzászólást!
Judit
Kedves Judit !
Nem tudhatjuk milyen sok mindent tudhatnak a drága kis csöppségek, addig is amig meg nem szólalnak. Már akkor tudatosulhat bennük az igen és a nem, a tilos és a szabad, szavak értelme . Még azt is megkockáztatnám, nem csak azt figyelik meg ami t nekik nem szabad, hanem meglátják azt is amit nekünk felnőtteknek sem lenne szabad, csak nem tudják még közölni az ő kis álláspontjukat, vagy ellenzésüket. A kis unokádnak sikerült. Örülhet, hogy ilyen figyelmes nagymamája van, hogy nem ment el gőgicsélése mellett. Gratulálok.Öllellek, Zsófi.
Kedves Rita!
Murmurnak mindent újra meg kellett tanulnia, ahhoz, hogy értse a dolgát. 🙂
Hiába neveltem fel három gyereket, a közben eltelt időben a kisbabákkal kapcsolatban minden megváltozott. Másképpen pelenkáznak, másképpen sterilizálnak, másképpen etetik a babákat, minden máshogy van.
Én meg elfogadtam ezt, és a lányom útmutatásai szerint újra tanultam a dolgokat. Az az elvem, hogy az ő gyereke, ő tudja.
Régebben a fiatalabbak tanultak az idősebbektől, most meg fordítva. 🙂 Mivel segíteni szeretnék neki, és nem idegesíteni őt, hogy mindenről más a véleményem, ezért igyekszem megtartani magamnak a véleményemet.
Csak az a segítség ér valamit, amit jó szívvel adnak, a másik fél igényei szerint. 😉
Judit
Kedves Judit!
Igen, nagyon okosak és értelmesek a kicsik. Jó ezt újra felfedezni, mikor már a gyermekeink felnőttek.
Aranyos kis történeted örömmel olvastam.
Szeretettel: Rita(f)
🙂
Kedves Szusi!
Örülök, hogy tetszett. Néha szükség van egy kis vidámságra, és reményre is az életben. Mi lehetne vidámabb és reménytelibb, mint az első lépései, és az első szavai egy picikének?
Judit
Árad a rajongás az írásodból. Nagyon jó volt olvasni!Várom a következőt….:)
Kedves Mami!
Örülök, hogy itt ragadtál! 🙂
Igen, nálunk is megszokott dolog, hogy Luca is meg akar etetni engem, sőt, ha nem vigyázok, akkor az egyik cumiját is a számba nyomná! 😀
Nagyon jó látni, ahogyan napról napra okosodnak, ügyesednek, nyiladozik az értelmük a picikéknek. Egy unokával olyan jó újra átélni ezeket!
Visszafiatalodik az ember lánya, és annyi minden eszébe jut a saját gyerekei kicsi korából. A lányomat is csak most érdekli, hogy ő milyen kisbaba volt, eddig nem sokat érdeklődött róla. Szerencsére megőriztem a babanaplót, amiben leírtam, hogy mikor milyen fejlődést mutatott /mikor ült fel, áll fel, indult el, milyen sorrendben és mikor jöttek ki a fogacskái, stb./ Amikor Luca megszületett, odaadtam neki a saját babanaplóját, most már vigyázzon ő rá, most már értékelni tudja. 🙂
A lányom első szava a "Nem" volt, amikor már stabilan állt a lábán, még toppantott is hozzá. 🙂 Luca is nagyon szeret nemet mondani. Érdekes, hogy ennek a szónak a jelentésével milyen hamar tisztába jöttek! 😀
Judit
Kedves Viola!
Amikor a gyerekeim picik voltak /egyik pici, másik kicsi, a harmadik meg aprócska/ nem volt időm leírni a cukiságaikat, hogy megmaradjon. Csak néhányra terjed ki a családi emlékezet. Most legalább az unokámnál megpróbálom leírni őket. Talán lesz még több ilyen Murmuros írásom… 🙂
Judit
Kedves Judit!
Csak épp bekukkantottam és jól itt is ragadtam a kis unokád megismerkedésénél… Nagyon jól érzékelem a történéseket hisz az én legkisebb dédunokám kilencedik hónapban van. A minap én etettem és biztattam is hogy milyen finom. Egyszer csak belenyúlva kis kacsójával a sütőtökös, csirkehúsos finomságba és elkezdett etetni, sűrűn biztatva, hogy mamamamama. Gondolhatod, hogy nézhettem ki? Ráadásul ez 20 kilométerre volt a lakásomtól és nem volt velem váltóruha. Jó lecke volt nekem az már biztos. A tanúság? Senki, de senki ne menjen váltóruha nélkül látogatóba… Öröm volt olvasni a gyönyörű, pici Lucádról.
Szeretettel: (f) /mami/
Kedves Icu!
Bizony csodálatos dolog, amikor újra van egy kisgyerek a családban! 🙂
Valóban isteni a nagymama szerep.
Ebben a korban, amikor még nem tudnak beszélni, de már annyi mindent megértenek, olyan bámulatosak. Egész nap szépen el van velem, de ha eljön az idő, amikor az anyukája haza szokott jönni, mindig figyelni kezdi az ajtót, ha hallja feljönni a liftet, mintha csak óra lenne abban a kis buksijában. A múltkor később jött a lányom haza, mint szokott, és amikor nem jött meg idejében, a picikém odaállt elém, a szemembe nézett és azt mondta kérdő hangsúllyal anaanapápápápápá? Én úgy fordítottam le, hogy azt kérdi, anya mikor jön meg a pápából, /pápát integettünk neki, amikor elment/ . Mondtam is neki, hogy jön anya igen, hazajön a pápából, de még várni kell egy kicsit, később jön. Fogalmam sincsen mit értett meg belőle, de abbahagyta az ajtó figyelést, elmászott és bekapcsolta a CD lejátszót. Aztán amikor hazajött a lányom nem is nézett rá egy darabig. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Teljesen elkápráztattál írásoddal, a kis Luca fényképével meg pláne! Minden mozzanatot örökíts meg, hogy később újra tudj örvendezni neki, remélhetőleg a felnőtt Luca társaságában.
Kérlek, folytasd, mert várom.
Szeretettel gratulálok: Viola (f)(l)(f)
Kedves Judit!
Örülök,hogy képet is láthatok a kis drágáról. Hát, elolvadtam…. Szeretnék már unokát, hiszen én is elmúltam már…. annyi, de úgy látszik, még nincs itt az ideje.
A pici gyerekek és a kutyák nagyon jó barátságban vannak, értik egymás nyelvét. Amikor kitettem Veronkámat a babakocsiba annak idején, a kutyám őrizte, s ha valaki csak arra ment, úgy megmorogta, hogy iszkolt mindenki. Védte az ő kis gazdiját.
Nagy örömmel olvastam "beszámolódat", hogy nyiladozik a kis értelme, a szavak formálása, a játék, mind-mind csodás emlékeket idézett fel.
Jó egészséget, millió vidám percet kívánok
sok szeretettel: Icu