Murmur jelenti 14. Mama, Pípí, és Hej!

Az eddigi Murmur történetek Lucáról, a nagyobbik unokámról szóltak, de lassan szót kér a kishúga Pannika, aki 2015.-ben anyák napján született. A nevezetes időpontnak, vagy a jó természetének köszönhetően egy „anya barát” kisbabánk lett, akinél a mosoly mindig készen áll, és ritkák a könnycseppek.
Kis csecsemőként fordított gyerek volt, nappal a két szoptatás között, 3-4 órákat aludt, éjjel meg fenn volt. Aztán ahogy nőtt, egyre több elfoglaltságot talált napközben magának, és már nem aludta át a napot.
Még csak öt hónapos volt, amikor már „visszabeszélt” nekünk, ha beszéltünk hozzá, ő is igazította a pici száját, és hangosan visszagőgicsélt. Én még ilyen beszédes kisbabát nem láttam. Ha csak ránéztünk már nevetett, és gőgicsélt. Tavaly karácsonykor, hét hónaposan, az volt a meglepetése az egész család számára, hogy a villámgyors hason csúszásból átváltott a szélsebes négykézláb mászásba.
Márciusban felállt, és kezdett kapaszkodva lépegetni. Egészen eredeti megoldásokat talált ki, ha nem tetszett neki az étel, amivel etettem. Annyit nevettem rajta, ebédeltettem a szokásos vízbefőtt sütőtökkel, meg édesburgonyával, de rázta a kis fejét, hogy nem kéri, és huncut képpel felmarkolva a tányérról a falatkákat az én számba igyekezett betömni. „ Egye meg aki főzte!” – gondolta Pannika.
Általában rázta a kis fejét, ha nem akart valamit – amíg nem tudta kimondani a „nem” szót, és mutatta a csepp mutatóujjával, ha kér valamit /kekszet, játékot/. Amíg jöttek a fogacskái véresre rágta a hüvelyk ujját, de nem kellett neki cumi, vagy rágóka, csak az ujjacskáját rágcsálta.
Nagyon barátságos kisbaba, nem volt olyan, hogy sírt volna az idegenektől. Egy éves volt, amikor egyik alkalommal – amikor hintáztunk a játszótéren – hoztak egy konténer homokot, feltölteni a homokozót. Mivel a homokozónak van egy fa teteje /eső ellen, nap ellen/, nem tudták a konténerből beleborítani, így három munkás lapátolta befelé a homokot, és közben beszélgettek. Panni nagy szemekkel nézte őket, és amikor azok nevettek valamin, akkor ő is nevetett. Olyan aranyos volt, meg kellett zabálni. Egyébként is egy mosolygós, nyugis kisbaba, sokkal nyugodtabb, mint Luca volt kicsinek. Gyakorlatilag soha nem sír, Lucánál meg mindenért eltört a mécses. Pannika csak rázta a fejét, ha nem akart valamit, és rámutatott a pici ujjacskájával, ha szeretne valamit. Egy éves korában már volt humorérzéke is! Mindig lehúzta a lábamról a papucsot, ha leültünk a földre játszani. Aztán pedig tessék-köszönömöt játszottunk a papuccsal, vagy megpróbálta visszahúzni a lábamra. Amikor én húztam fel a nagy papucsot az ő pici lábacskájára, ide-oda forgatta benne a lábacskáját, és kacagott, hogy höhöhöhö. Egy cukorbomba ez a kislány.
Abban a hónapban a gyerekorvos és a védőnő odáig volt, hogy Pannika még nem beszélt. Én nem értettem, hogy egy évesen miért kellene, hogy beszéljen? Mondta, hogy vau, vau, ha kutyát látott, addigra már mondta, hogy nem és valami érdekes szót is mondott, mintha azt mondta volna, hogy „gyere” amikor fürgén mászott valahová. Szerintem egy 12 hónaposnak ez teljesen rendben volt. Egyébként meg hosszú monológokat mondott baba nyelven. Egy új játékot állítottak fel a játszótéren, mellette játszottunk, és annyit magyarázott nekem babanyelven a picikém. Hű, de sok mondanivalója volt, kár, hogy nem értettem… Nem irigylem ezeket a mai anyukákat, megőrjítik őket ezekkel a teljesítmény követelményekkel, a mi időnkben sokkal békésebben mentek a dolgok!
Mire 14 hónapos lett már egésznap azt fújta, hogy „apaanya” – így egyben. Nagyon szeretett homokozni, meg a madarakat nézni. A kedvenc játszóterünk mellett egy kis tó van, vadkacsákkal a nádasban, akik szolgálatkészen kiúsznak a part közelébe /egy kis eledel reményében/, ha meglátnak valakit a parton. Ott lubickolnak, fröcskölnek, lebuknak, csapkodnak a szárnyukkal, egész kis vizishow-t rendeznek. Pannit teljesen elbűvölik. De a legapróbb verebet is, a kerítésen tollászkodó rigókat is lelkesen nézegeti.
Addigra már többet ment, mint mászott, még csak pár szót beszélt, de már próbálkozott a szavak utánzásával. Saját magát babának kezdte hívni, és ezt a mai napig megtartotta. Gesztusokkal és pár szóval ügyesen kifejezte már magát. Nyújtotta a kis kezét, hogy vegyem fel, és mondta hozzá, hogy „appá baba”.
Pannika másfél éves korától nagy változások jöttek a kis életébe. Egy héten kétszer bölcsibe jár. Imád odajárni, amikor odaérnek nem is törődik vele, hogy elmennek a szülei, csak szalad befele a csoportszobába. Ezzel egy időben már nem én járok hozzájuk vigyázni rá, hanem ő van itt nálunk. Első alkalommal az apja hozta el. Pannikát nem is érdekelte, amikor elment az apja, csak szaladt be játszani, mert a nappalit teleraktuk játékkal, ami ugye más, mint otthon. Nem is kereste az anyját, teljesen elfogadta, hogy én etetem, altatom, egy könnycsepp sem volt, nagyon is jól érezte magát.
A következő szerdán már mi mentünk érte /ilyen még addig nem volt/, és az apja jött érte délután. Az édesanyja panaszkodik, hogy Panni végig sírja az utat az autóban, ha mennek valahová. Hát most nem sírt. Nézte, hogy nem apa vezeti az autót, hanem papi, vittem egy régi kék nyuszit, meg egy majmot, és remekül eljátszottunk velük útközben. Még vásárolni is megálltunk, pedig a lányom szerint Panni akkor üvölt, hát most nem üvöltött, csak nézelődött.
Itthon is minden remekül ment, egyáltalán semmiért nem sírt. Szépen evett, aludt, és rengeteget játszottunk.
Pannika lassan barátkozik a szavakkal, még nem tudja kimondani a Murmurt, így ő engem Mama-nak hív, a nagypapáját pedig Papi helyett Pípínek hívja. A legfurcsábban a nővérkéjét, Lucácskát pedig – valami titokzatos oknál fogva – Hej!-nek szólítja. Ő maga pedig még mindig a Baba.
Néha nem értem, hogy mit akar, de ez nem keseríti el soha, szép türelmesen addig mutogat, és mondogatja az ő kis nyelvén, hogy mit szeretne, hogy végül sikerül kitalálnom. Akkor pedig csupa mosoly, és lelkesedés. Kedvenc játéka a főzőcskézés, és az etetés, minden babát, és plüss állatot többször, és alaposan megetet, az általa összekutyult apró dolgokkal. Néha azért orrcseppet is kapnak a játékok, ha már mindegyik többször is meg volt etetve. Pannika figyeli, hogy mit csinálunk, és szívesen utánoz bennünket. Szereti a megszokott dolgokat ismételgetni. Ha egyszer a Papi a karjára vette, és végigszagolták a fűszereket a konyhapolcon, akkor azt újra, és újra meg kell ismételni. Ha egyszer felálltunk a székre, és megszagoltuk a rózsát az ablakban, akkor azt is ismételni kell, mint a Murmi éjjeliszekrény fiókjának kipakolását.
Ő egészen más, mint a nővérkéje volt ebben a korban, de ez rendben is van így.

T. Pandur Judit