Röviden állítom, hogy az életbeli történések, és azok elmesélése egészen más horizonton állnak. Pl.: két kutya játszik, egyik hasra vágja magát, a másik meg puszilkodik. Ezt elmondani nem olyan élvezetes, mint nézni. A szavak ugyanis a valóságnak csak egy kis szeletét képesek kormányozni. Az életben megéli az ember a történéseket, élményei vannak. Az írott, vagy az élőbeszédben ez másként megy. Az írott szó a leginkább nem élvezhető. Az élőbeszédet az intonáció, és a hangoltság feléleszti, de ez sem olyan, mint megélni egy eseményt az életben. Három horizont áll tehát előttem: az írott szó, a hangzó beszéd, és az életbeli élmény.
Az írott szó maga a verbalitás feje. Az olvasáskor a szavak a befogadóban kelnek életre. A hangzó beszéd az intonációval kapcsolatos, ezáltal támad fel. Az életbeli élményhez pedig a megélés rendelhető. Az élet egészlegesen adja az eseményeket. A szavak ellenben csak felületeket szolgáltatnak.
Az élet maga egy élmény. Annak tudata, hogy megélje az ember az aha–, és a heuréka–élményeit. A felismerések alkalmával az aha–élményeit, a rádöbbenések alkalmával meg a heuréka–élményeit.
Az élmény mindig újként hat, még akkor is, ha ismétlésről van szó. Nincs két ugyanolyan helyzet.
Az életben lévő cselekedet megélhető, az írott beszéd, mint beszédesemény, megérthető. Így a megélés áll szemben a megértéssel.
Az életben a diszpozíció általi megélés van. A szavak általi szövegben maguk a szavak cselekednek, és beszédeseménnyé válnak.
Az életben van ágens, cselekvő, a szövegben meg a szavak cselekednek.
Székesfehérvár, 2017. február 28.
Elbert Anita