Amiért érdemes e világra jönnünk…

Összes megtekintés: 143 

\'\'

Bármerre vagyunk e világban, bármilyen a bőrszínünk, bármilyen nyelven beszélünk, mindannyiunk leghőbb álma, vágya, hogy megtaláljuk helyünket, küldetésünket, célunkat, és hogy ettől minél boldogabbak legyünk. Egy életen keresztül hajszoljuk a boldogság kék madarát, de szerintem ahányan vagyunk, mindegyikünk másban találja meg ezt az érzést. Vannak, akik csak anyagiakban mérnek mindent, és arra teszik fel életüket, hogy mint ahogyan a hörcsög gyűjtögeti egész nyáron az élelmét a kemény télre, ők ugyanezt teszik egy életen át harácsolnak, agyonhajszolva magukat rakosgatják a „garasokat“, melyet néha még a „fogukhoz is vernek“, nehogy itt-ott felesleges kiadásba keveredjenek. Mások viszont a különféle testi élvezeteket hajhásszák szinte megszállottként, melyektől igaz pár pillanatra mámoros állapotba kerülnek, de annál keserűbb aztán a kijózanodás. Sajnálatra méltóak az ilyen emberek, szinte szánalmasak, egyre magányosabbá válnak, és persze egyre boldogtalanabbá is, elszigetelődnek. Már mondhatnám tinédzser lánykoromban is mindig arról álmodoztam, hogy szép harmonikus családom legyen, és majd mint édesanya egészséges gyermekeknek adjak életet. Azt az érzést, amikor megtudtam, hogy egy kis életet hordok a szívem alatt, azt szavakba önteni nagyon nehéz. Egyrészt a boldogságérzet, hogy édesanya leszek, másrészt az aggódás, izgalom, hogy jaj csak minden rendben legyen, nehogy valami probléma adódjon. A terhesség félidejénél, amikor azt a kis pihe-puha érintést megérzi az ember, mely aztán az idő múlásával egyre csak erősödik, az a leírhatatlan szimbiózis mely a magzat, és édesanya között megy végbe, az már szinte mennyei. Na és amikor elérkezik a megszületés pillanata, elsőre amikor megszületett hatalmas fiú gyermekem, akivel ikergyanús terhes voltam, (a súlya 4,20 kg volt, hossza 56 cm) abban a pillanatban, amikor az a kis emberi lény a pólyácskájából hálásan, értelmesen rámnézett, az maga a menyország volt, az az érzés már valóban leírhatatlan. Hiába tanultad, tudod, mi miért történik, de ez mégis felfoghatatlan szerintem minden édesanya számára. Érdekes módon hasonlót egy másik kis lénnyel, egy őzgidával éreztem a „töltésünkön“, ahová előszeretettel járunk nagyokat sétálni. Nemsokkal elindulásunk után a töltésoldalon egy kis őzike sírdogált, (teljesen olyan hangon, mint egy kisgyerek)biztosan eltévelygett édesanyjától. Nyáriasan voltunk öltözve, rajtam éppen egy őzbarna térdnadrág volt. Négykézláb ereszkedtem, és hasonló vékonyka síró hangokat artikuláltam, mint az „őzgyerek“, és láss csodát, a kicsike egyszercsak remegve ugyan, de megindult felém. Megvártam, míg szemben voltunk, ilyen gyönyörűt talán életemben nem tapasztaltam, ahogyan azt az ártatlan kis kecses lényt néztem. Nagy kísértésbe estem, hogy végigsimítsam, de tudtam, akkor az anyaőz elhagyja őt, ha megérzi rajta az idegen szagot. Ezért ellenálltam ennek a kísértésnek, lágyan felé legyintettem, melyre ő felszegte a fejét, és kissé gyámoltalanul az erdő felé futott, ezt sohasem lehet elfelejteni.
Aztán amikor másodszor is, négy év múlva áldott állapotba kerültem, nagyon szerettük volna a férjemmel, ha fiúnk mellé kislányunk születik, de természetesen ez csak egy dédelgetett álom volt, ebből nem csináltunk nagy ügyet, csak ismét azért izgultunk, hogy ép, egészséges gyermek legyen. A szülés előtti vizsgálaton, amikor a doktor úr bejelentette, hogy kb. 2,80 kg-os lesz, nagyon megijedtem. Már a férjemhez könnyekkel a szememben mentem ki a folyosóra, ő kissé izgulva kérdezte, mi a baj. Mondtam, hogy mit mondott az orvos, és biztosan valami baja van a gyermeknek, hogy csak ilyen kicsike. Erre éppen az orvos is kijött a rendelőből, szintén meglepődve kérdezte, hogy mi a probléma. Amikor férjem megvilágította számára a helyzetet, rámnézett, és csak ennyit mondott: „Fiatalasszony, maga minden gyermekét 5 kilósnak szeretné?“, aztán mosolyogva tovább ment. A férjem átölelt, és azzal vigasztalt meg, hogy biztosan azért kisebb, mert kislány lesz. Hála az égnek, így is lett, januárban, a legkeményebb télben pár nap múlva megszületett egészséges kislányunk, és valóban 2, 90 kilógrammal, még az alatt a pár nap alatt kicsikét felszedett. Amikor a szülésznő felkiáltott, hogy „Fiatalasszony, kislány!“, nem akartam elhinni, hangosan is kimondtam, hogy ez nem létezik. Erre a szülész orvos csak ennyit mondott a nővérkének: „Mutassa már meg neki“.A nővérke amint megfogta a gyermeket, még köldökzsinórral együtt mosdatlanul felém emelte, és amikor megláttam, hogy tényleg kislány, azonnal örömkönnyek szöktek a szemembe, kitört rajtam a sírás, nagy boldogság töltötte el a szívemet. Ezek azok a pillanatok életünkben, amelyekért érdemes megszületnünk. Vagy amikor a kisfiam a váróteremben nem győzte kivárni, hogy meglássa kistestvérét, és várakozás közben ezt mondta a nagyinak: „Mama, de mond már anyjának, hogy ne csak egy kisbabát hozzon haza, hanem százat.“, ezek mindig felejthetetlen élmények maradnak az ember számára. Szerintem az emberi életben nincs fontosabb dolog a szeretetnél, ez a híd a lelkek között, ez az ami összeköt. Amikor az ember érzi egy másik ember ragaszkodását, szeretetét, önfeláldozását, attól felemelőbb dolog nincs a világon. A másik nagyon fontos dolog pedig a hite, hogy elsősorban higgyen önmagában, vagy higgyen Istenben, bármiben, amitól megnő a biztonságérzete, komfortzónája, mert ezek megerősítik az embert lelkileg, könnyebben vészeli át a nehézségeket, könnyebben veszi az akadályokat, mindent más szemszögből lát, mert van kiben bíznia, és van mit remélnie. Valóban igaz a mondás, hogy hit, remény, szeretet mindennek a hajtóköve, energiája, ezek nélkül üres az életünk. Boldog az, aki ilyen szemléletben éli életét, mert nagyon sokszor érzi a kék madár suhanását…

Vaszily Zsuzsanna

“Amiért érdemes e világra jönnünk…” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa! Te egy hatalmas szívű ember vagy, ezt az írásodból nem nehéz megállapítani. A család attól lesz család, mert gyermek születik bele. Ettől szebbet nem kaptunk mi nők az Istentől. Ha már ez a csoda miénk, akkor megtaláltuk a kék madarat… Most, hogy nyugdíjas vagyok naponta hálát adok a gyerekemért a Teremtőnek, köszönöm, hogy van nekem. Nagyon szépen megfogalmaztad gondolataidat. Gratulálok Éva

  2. Érdeklődéssel olvastam anyaságról szóló írásod. Valóban hozzátartozik a létünkhöz, hogy akarjuk azt továbbadni. Én se cseréltem volna el azt az érzést, amit gyermekeim születése okozott. /Nekem három van, öt unoka és egyelőre egy dédunoka/. Az élet folytatása és örömforrása a gyermek.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!