
Reggel van. 2012. július 24-e kora reggele. Kissé fáradtan, álmosan ébred. Keveset aludt az éjjel, azt is nyugtalanul. Álmában nyomasztó érzés fogta el: néhány nappal korábban Solton meghalt egy újvidéki kerékpáros. A hozzá hasonló korban lévő férfi szintén az olimpiára igyekezett. Rossz ómen, gondolja, az ő útja is Solton vezetett keresztül. – Remélem, hogy ennek ellenére célba érek! Sajnálom a testnevelő kollégát. Nagyon nehéz lesz ilyen előzmények után az újvidékieknek végigcsinálni a túrát – mondja a reggeli elfogyasztása közben.
Mór és Bécs után a harmadik éjszakát az ausztriai Amstettenben tölti. Régi ismerőse, egykoron szentesi úszó (edzője volt valaha) fogadja be, vacsorával, reggelivel, hozzá kellemes beszélgetéssel traktálja. Ez időre a gyűlölt ellenszél is szűnőben, ami az osztrák-magyar határ közelében olyan erős volt, hogy óránként csak 10 kilométert tudott megtenni.
Helyette újabb problémával kell megküzdenie: a bal kézfeje állandóan zsibbad. A kezét nem mindig tudja úgy használni, ahogyan szeretné. Az ötödik nap után rosszabbodik a helyzet. A 68 éves sportos testalkatú férfi elkeseredett, fizikailag és lelkileg is elesettnek érezte magát. – Ha ez az állapot tovább romlik, akkor komoly nehézségekkel kell szembenéznem: nem tudom teljesíteni a kitűzött célt – fogalmazta meg magának a félelmét.
Márpedig ez eddig mindig sikerült neki. Hatodik olimpiájára tartott. Két keréken. És egy út kivételével egyedül.
A szentesi testnevelő tanárt első olimpiájára akkor 16 éves lánya, Cintia is elkísérte. Mindketten imádták a triatlont, az úszást. 1990 óta együtt edzettek, versenyeztek. – Megesett, hogy a küzdelemben alulmaradtam. Ez a különleges élmény felemelőbb volt számomra megannyi győzelemnél – meséli olykor, ha rákérdeznek.
Imádja a gyermekeit. Ami a házasságát illeti, a második gyermek születése után egyre jobban eltávolodtak egymástól. Felesége beadta a válókeresetet, jogászi segítséggel mindent megtett, hogy lehetetlenné tegye.
– Ez egy nagyon nehéz időszak volt az életemben – meséli Cseuz László. – Elhagytam a pedagógusi pályát, hogy a bennem lévő állandó feszültséget ne vigyem a tanítási órákra. Magánvállalkozó lettem. Ebben az időszakban a sport tudott megtartani a normális emberek táborában. Sokat úsztam és futottam. A lányom, bár nem beszélt róla, érezte, hogy pszichikailag egyre jobban lerobbanok. 12 éves volt, amikor váratlanul közölte, hogy nem tér vissza többé az édesanyjához. Most is úgy érzem, hogy döntése életmentő volt a számomra.
Egyszer csak elkezdtek Barcelonára figyelni. Rendszeresebbé tették az edzéseket. Úszás, futás, bicajozás szerepelt a programban. A Szentes – Csongrád – Gátér útvonalon olykor veszélyes helyzetekbe is kerültek a kerékpárosokat nem becsülő autósok miatt. Első olimpiai útjukon 5198 km-t tettek meg, Barcelonáig napi átlagban 120, visszafelé pedig 200 kilométert bicikliztek. Izgalmas és érdekes út volt. Akkor úgy tervezték, hogy négy év múlva Atlantában is ott a helyük.
A rá következő évben komoly szervezőmunkába fogtak. Aztán Cintia úgy döntött, hogy mégsem tart vele. Szó sem volt ott megfutamodásról, távolmaradása észérveken alapult: főiskolai felvételi előtt állt, mellette junior magyar bajnokságra készült középtávon. És közben apja mellől elszólította a szerelem, ami végül Kanadába repítette.
Cseuz László magára maradt. – Idegenekkel nem szívesen kerekeznék együtt egy ilyen hosszú úton – mondogatta gyakran, valahányszor rákérdeztek. – Nem ismerjük egymást, sem egymás felkészültségét. Egyébként sem könnyű hozzám alkalmazkodni. Bennem él az őrület, hogy reggeltől estig pedálozok. Általában reggel hatkor már nyeregben ülök és este fél kilenckor fejezem be a napi, előre betervezett táv teljesítését.
Útjai csodálatosak voltak, a világeseményeken, olykor kerekezés közben is fantasztikus élményekben volt része. Nagyszerű emberekkel találkozott, végig érezte az ott élők tiszteletét, megbecsülését. – A barcelonai utam azért volt különleges a számomra, mert először jártam nyugaton, ráadásként a lányom is velem volt – vallja.
Az atlantai út után még úgy nyilatkozott, hogy számára a következő olimpia helyszínére, Sydneybe eljutni túl veszélyes vállalkozás. Két évvel később – bár a tervet ő maga is őrült ötletnek tartotta – már meggondolta magát.
Budapestre kerékpárral, onnan az ausztráliai Perth-be repülővel tette meg az utat. Albany-in keresztül érte el a Nullarbor síkságot. A félsivatagtól különösen tartott, mivel csak 200 kilométerenként talált egy-egy kisebb települést. (Egy furgon le is sodorta az útról, de szerencsére nagyobb baj nem lett belőle.) Visszatekintve az ausztrál főváros előtti vadkempingezésére, kellemetlen élmények tolulnak fel benne: hiányos ruházata miatt éjszaka fázott, óránként tornáznia kellett, hogy így kimelegedve aludni tudjon. A kulacsában éjjel megfagyott a víz.
– Az athéni út 231 km-es napi átlagteljesítménye fizikailag nagyon kimerített, de már az út alatt tudtam, hogy Pekingbe is el kell mennem – sorakoztatja gondolatait olimpiáról olimpiára. – Az öt karika jegyében az ötödik olimpiai utam vezet Kínába. Abban biztos voltam, hogy az eddigi legnehezebb, leghosszabb és legveszélyesebb utat kell megterveznem.
A felkészülés kezdeti időszakában úgy gondolta, hogy Oroszországon és Mongólián keresztül közelíti meg Kínát. Erről hamar letett, mivel megtudta, hogy a vízumok megszerzése gondot jelenthet, de az is előfordulhat, hogy kerékpárral be sem engedik az országba. Ezért nyugat felé vette az irányt. Ausztria, Svájc, Franciaország, Spanyolország, Portugália útjait koptatva jutott el Lisszabonba, onnan átrepült New Yorkba, majd ismét kerékpárra ült, hogy Kanadán át – egy Vancouver–Sanghaj repülőút közbeiktatásával – eljusson Kínába. (A Sanghaj–Peking közötti távolságot szintén kerékpáron tette meg.)
Peking után némi gondolkodási időt adott magának. Már ami a hogyan továbbot illeti, így Londonra helyezve a hangsúlyt. Nyugdíjas testnevelő tanárként egyedül az életkora késztette arra, hogy mérlegelje a helyzetet. – Az ember 68 évesen már nem ficánkol annyira. Egészségesnek, fittnek éreztem magam, ám hogy mindez bebizonyosodjék, teljes körű orvosi vizsgálatot kértem – mondja.
Az ismerős doki szavai az óta is mosolyra késztetik:
– Lacikám, ez fantasztikus! Irigylésre méltón jók az eredményeid. Nyaktól lefelé minden oké – szólt az orvos, majd a fejére mutatott: – Ott lehet egy kis probléma, hogy egy ilyen útra egyedül vállalkozol.
– Már eldöntöttem. Meg fogom csinálni! – jelentette ki akkor határozottan.
Bal kezének ujjai továbbra is zsibbadnak. Ráadásul többször is eltévedt az úton. Okát egyrészt a figyelmetlenségének tudta be, másrészt a spórolási szándékának, mivel nem vett meg minden térképet, az országokét, amelyeken keresztül haladt.
„Hatodik napja vagyok úton – írja barátainak drótpostán. – Jól haladok, de a tegnapi nap nem esett jól, így csak 170 km-t tekertem. A bal kézfejem állandóan zsibbadt. Mindkettő szokott kormányzás közben is zsibbadni, de a kormány elengedése után azonnal megszűnik. Eddig csak 3 nehéz napom volt a meleg miatt. Kaptam rövid záporokat, váltakozó szeleket, rövidebb és hosszabb emelkedőket. Úgy érzem, hogy az első négy nap egy kissé megviselt, Regensburg után volt néhány nehezen leküzdhető emelkedő, jó lett volna egy kicsit tolni a bicajt, de azt nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel.”
– Az előttem lebegő cél az, hogy a hatodik olimpiai kerékpáros utam is sikerrel végződjön. Nem, nem lehet, fizikailag soha nem kerülhetek olyan mélypontra, hogy feladjam! – kiált fel hangosan.
Menni kell előre! Tovább.
Lehetőleg a kerékpárutakon. Szereti a bicikliseknek fenntartott utakat. Biztonságban tekerhet rajtuk az ember. Szerencsére odahaza is egyre több kerékpárút épül, de még mindig nem elég ahhoz, hogy lecseréljék a kerékpárosokat nem becsülő autósok miatt veszélyessé váló országutakat. Holland példa jut eszébe: a bicikliseknek kijelölt sávot kiemelt festéssel látják el az országutak mellett, azt mondják, ha egy kerékpárost elütnek, mindig az autóst vonják felelősségre. Cseuz eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha Magyarországon is megvalósulna mindez.
Würzburg előtt a korábban kerékpárral is használható út megváltozott, le is tanácsolják róla, de mivel más lehetőségről nem tud, dacolva a rendőrség haragjával, marad az úton. Nem sokáig. Hamarosan rá találnak, a kerékpáron lengő magyar zászló messziről integet nekik. Jogosan szidják le, majd készségesen útbaigazítják a Frankfurt felé vezető úton. Később, szintén rendőri segítséggel a Majna partját követve jut el a Rajnához, ahol Düsseldorfig végig kerékpárúton haladhat. Eddigi kerékpáros útjainak legemlékezetesebb szakaszán.
Mönchengladbach után átlépte a holland határt, ahol szintén élvezhette a kerékpárutak előnyeit. Eindhovenben unokahúga várta, egy nappal később Amszterdamban gyerekkori barátja, Lehota András hegedűművész látta vendégül. Amszterdamból Calais-on és Dover-en át négy nap alatt ért Londonba.
Hét esemény a világjátékokból – a nagy távolságok miatt ennyire futja a kevéske pénzből és időből, amellyel rendelkezik. Nagy csaták, hihetetlen magyar sportteljesítmények, magyar egyéniségek, magyar érmek. A kajakos lányok most is fantasztikusak! A három aranyérem születése élményszámba megy. Kozák Danuta egyesben, a Kökény-Dombi páros és a Kozák-Fazekas-Szabó-Kovács női négyes győzelmét hatalmas ovációval fogadja a magyar tábor. Úgy véli, ők is megérdemelnének egy aranyérmet, ahogyan buzdították a magyar versenyzőket, ahogyan ünnepelték őket. – A szenzációs eredményt követően hidegzuhanyként ér a két szentesi pólóssal felálló női vízilabda csapat veresége. Hiába lengettem a nézőtéren a Szentes feliratú nemzeti zászlót, most nem ért semmit. A lányok mindkét mérkőzésüket elvesztették. Többre hivatottak – jegyzi meg szomorúan néhány szurkolótársával egyetemben.
Azután jön a világbajnok, olimpiai bronzérmes magyar öttusázó, Marosi Ádám! Az új, kombinált futással és lövészettel először megrendezett verseny egyéni harmadik helyezettje örömtáncot jár. Szívet szorítóan tud örülni a sikernek.
Gyorsan elérkezik a búcsú ideje is. Sikeresen elhagyja Londont, már nem téved el a világvárosban, a hazafelé vezető úton sem. Dover, Calais, Dunkerque, Brüsszel, Köln, Heidelberg, Ingolstadt, Regensburg, Linz, Bécs. Az osztrák főváros előtt megérkezik a segítő hátszél, ami Szentesig kíséri.
Odahaza barátok, ismerősök, rokonok vastapsa fogadja. S hogy tiszteletére a városi fúvószenekar eljátssza a magyar Himnuszt, ez alkalommal is könnybe lábad a szeme.
– Ma is úgy érzem, hogy valamennyi út között ez volt a legnehezebb. Pedig ez volt egyben a legrövidebb is – sóhajt fel. – Sajnos az idő múlását az én szervezetem is megérzi.
A sport mindig is meghatározó volt életében. Apja révén – aki fiatal korában az egyik legjobb mellúszó volt az országban – elég korán felismerte a benne rejlő szépségeket, egészségmegőrző hatását.
– Már a diákéveim alatt is szerettem edzeni, versenyezni, a legjobbak között lenni. Egyetemistaként a napi kettő-négy órás sportolás kötelező volt, amit szívesen elvégeztem. Ehhez erőt kaptam Balczó András, többszörös olimpiai és világbajnok öttusázótól, aki reggelente a sportcsarnoknál tartotta napi sok kilométeres futóedzését –meséli.
Általános és középiskolai tanárként rendszeresen együtt sportolt diákjaival. A napi uszodai edzés mellett részt vett futóakciókon, olimpiai ötpróbán, Balaton- és öbölátúszásokon. Negyvennégy éves volt, amikor a szeniorok között elindult egy triatlonversenyen. Elhatározta, hogy komoly edzésekkel a korosztálya legjobbjai közé kerülhet: a következő évtől kezdve a versenyek többségéről éremmel tért haza, többször ért el dobogós helyezést az országos bajnokságokon.
A kemény edzésmunka az olimpiák előtt még fokozódott. Példaként említi: felkészülés gyanánt 1993-ban körbekerekezte az országot, a 6,5 napig tartó úton 1690 km-t tett meg. Egy héttel később egy 100 órán át tartó kerékpározáson 1240 km-t teljesített. ’95-ben Cintia svájci túrára hívta meg, részben, hogy megmutassa édesapjának az országot, ahol három évig dolgozott és tanult. Két hét alatt 2981 km-t kerekeztek.
Bár voltak támogatói, a túráit nagyon szerényen tervezhette. Az éjszakákat gyakran vadkempingben töltötte, aludt kőbányában, tisztáson, homokos vagy sziklás tengerparton, domb tetején, napraforgó tábla mellett, kempingben, motelben, néha szállodában. Voltak helyek, ahol magyar családok gondoskodtak róla.
Shihan Brezovai Sándor, többszörös Európa bajnok, Kyokushin Karate mester, HIKO director gyermekkora óta ismeri Cseuz Lászlót. Legendás hírű úszóedzőnek, jó testnevelő tanárnak tartja. Három olimpiájának volt a főtámogatója.
– Személyében igazi férfiúi akarat testesül meg. Olimpiai útjaival óriási tettet hajtott végre. Úgy vélem, amit harminc év alatt véghezvitt, arra csak a legmegszállottabb, legfanatikusabb emberek képesek.
Többen is megkérdezték, hány biciklit használt el az elmúlt negyedév alatt. – Nagy örömmel fogadtam, amikor egyik támogatóm új kerékpárt ajándékozott nekem. Egyébiránt én állandóan felújítom a járgányokat. Az eddigi kerékpárjaim: Gepida és Merida márkájúak voltak – mondja.
Amíg világ a világ, mindig lesz valaki, aki rákérdez a folytatásra.
– Hogyan tovább? A következő olimpiát Brazília rendezi. Sokan gondolják úgy, hogy Rio de Janeiro-ban sem tartják meg nélkülem ezt a csodálatos eseményt. Szerintem ahhoz már nem a kerékpárom, hanem egy lottófőnyeremény segíthetne hozzá, hogy repülővel, mintegy jutalomként utat tervezhessek magamnak. 72 évesen már öngyilkosság lenne elindulni egyedül, segítőtársat viszont tudom, nem fogadnék el magam mellett. Engem a sport tett akaratilag és lelkileg is erőssé. Ennek köszönhetem, hogy életem nehéz szakaszában is felül tudtam emelkedni a megpróbáltatásokon. A túráimmal talán bizonyítani tudtam azt, hogy akaraterővel, egészséges életmóddal és alapos felkészültséggel még az olyan közepes képességekkel rendelkező emberek is elérhetnek kiemelkedő teljesítményeket, mint amilyen én vagyok, még akkor is, ha közelednek életük utolsó szakaszához. Nagyon nagy tettekre lehetünk képesek, ha hajlandók vagyunk tenni érte, küzdeni céljaink eléréséhez. Útjaimat sem kirándulásként terveztem. Elvárás volt magammal szemben, hogy komoly sportteljesítmény legyen minden olimpiai út mögött. Huszonöt éven keresztül folyamatosan edzettem, sportszerűen éltem, hogy képes legyek céljaim elérésére.
Sikerült!
Cseuz László olimpiái, kilométerei:
Olimpia éve helyszíne megtett km napi átlag
1992 Barcelona 5198 185
1996 Atlanta 7376 194
2000 Sydney 8136 214
2004 Athén 5322 231
2008 Peking 11428 144
2012 London 5001 185
Lovas József Pál