Fehér virág lila virág

(Mediterrán mítosz)

Knüthosz sziklás hegyoldalán, s a dús füvű lankákon békésen legelésztek a király juhai. Két derék pásztor, kik egymásnak testvérei voltak, vigyázta a nyájat. A bíborpalástos Porphürion az egyik és a fehér tunikás Leukothész a másik. Héliosz tüzes szekerén már készült elmerülni az Okeánosz hullámaiban, és a pásztorok is összeterelték állataikat, hogy induljanak haza, a király kővel kerített udvarára, mikor sziklák mögül félelmetes oroszlán tört bömbölve a nyájra. A bátor pásztorkutyák megállították a vadállat rohamát. Ez hörögve kapkodott váratlan támadói felé, s éles karmai veszedelmesen közel csapdostak az ebek orra előtt. Alig tudták a csapásokat elkerülni. Egyiküknek nem is sikerült időben félre ugrani, s az éles körmök felhasították az oldalát. Menten kiadta a páráját!
A két pásztorfiú kihasználva a dúvad megtorpanását hajitódárdájokat, melyeket mindig kéz ügyben tartottak, összeszokott mozdulattal, két oldalról a fenevadba vágták.
Egyszerre érte a halálos dobás jobbról is és balról is. Mindkét fegyver átjárta az állat tüdejét-szívét.
Megnyúzták az elejtett oroszlánt, s a bőrét a hátukra véve büszkén hazahajtották a nyájat. A zsákmányt ajándékul adták a királynak, legyen hozzájuk a jövőben is jóindulattal. Megörvendett a király a szép oroszlánbőrnek, de még jobban annak, hogy sikerült a nyájat megmenteni.
– Bátor ifjak! – szólott a király – Legyetek ma este vendégeim a lakomán, melyet barátaim, a hős bajnokok tiszteletére rendezek. Most már ti is közéjük tartoztok, mai tettetek után.
Az ifjak megörültek a meghívásnak és boldogok voltak, hogy alkalmuk lesz megismerkedni híres daliákkal az est folyamán. Leukothész haza sietett tisztálkodni és frissen mosott köpenyt ölteni, de Porphürion fáradtságra hivatkozva inkább leült a kapukon kívül a nagy tölgy alá pihenni, s hogy itt várja be visszatérő testvérét. Ott üldögélve szemlélte, miként érkeznek egymás után az istenek kegyeltjei, a közeli és távoli vidékek hősei. Isteni sarjak mind, akárcsak a lakoma gazdája maga a király is. Mondják, a Felleghajtó Zeusz unokája. Hogy igaz-e, nem tudni, de az igaz, hogy nagyhatalmú a király, rengeteg nyája, s barma van, és palotáját akkora kövekből emelt kerítés övezi, amit emberi kéz nem lenne képes még megemelni sem, nemhogy felépíteni.
Nem unatkozott a pásztor Porphürion, úgy bámulta az érkezőket, hogy csak arra figyelt fel, hogy a testvére ott áll előtte.
– Gyere, menjünk, ne mi legyünk az utolsók! – szólott és beléptek a kapun.
A szolgák a nagy szárnyas ajtó felé irányították őket. A király amint meglátta Porphürion gyűrött, vértől szennyezett köpenyét, rettenő haragra gerjedt.
– Mit tettél, te balga pásztor? Hogy mersz ilyen öltözékben elém járulni, átlépni házam küszöbét? Ezzel beszennyezted házitűzhelyemet! Takarodjatok a szemem elől! Sújtson le rátok Zeusz haragja, hogy nővérének, a szentlángörző Hesztiának szentélyét igy meggyaláztátok. Meg ne lássalak többé a földemen!
– De juhaiddal mi lesz, ha minket elűzöl? – fordult a király felé a megrettent Leukothész.
– Hahaha! – kacagott fel a király – Ne féljetek, mindig a nyáj közelében maradtok!
Így is történt, mert alighogy az ifjak kiléptek a palotából, cisztuszrózsa* bokrává változtak, mely ott nő mindenhol a legelők körül, a sziklák között, s dús kora tavaszi virágjaik köszöntik a frissen kihajtott nyájat. Leukothész fehér virágú lett, melynek szirmai simák, mintha kivasalták volna, és Porphürion lilaszínű, gyűrött szirmú virággá változott.
Azóta ott díszelegnek a dombok lankáin, és a falvak kertjeiben ezek bokrok, hogy emlékeztessék a halandókat az egymás iránti tiszteletre, s a családi tűzhely szentségére…

*
Cistus incanus L . (vagy Cistus creticus L) – a lila, gyűrött virágú,
Cistus salvifolius (ang. Rockrose) – a fehér virágú.

Bige Szabolcs Csaba