II. Élet a középkorban – 2. rész

Orvoslás és gyógymódok a középkorban

Az arab anatómiai és gyógyszerészeti tudomány, melyet sokkal szélesebb körben alkalmaztak, mint az a középkori Európa által ismert volt, meglepően gyorsan asszimilálódott. Azonban a gyakorlati anatómiát, különösen a holttestek boncolását, ritkán tanították.

A kezelési módok orvosról orvosra változtak, ám volt néhány gyakorlat, mely az egész kontinensen elfogadottá vált. A fertőző betegek elkülönítése szinte mindennapossá vált, és talán ez jelentette az egyik legnagyobb lépést a középkori orvostudomány számára.

A 13. század folyamán Európa-szerte kezdetét vette a kórházak felállítása. Kezdetben ezeket az intézményeket fehérre meszelt fából építették, s később négyszintes, márványoszlopokkal ékesített, monumentális épületekkel cserélték fel. E gyönyörű építmények a kor számos palotájával versenyre kelhettek.

A piócák használata annak érdekében, hogy eltávolítsák a „rossz vért” a beteg szervezetéből, teljesen tipikus volt.
Számos műtétet végeztek, hogy a sérvtől, hályogtól szenvedő betegeket meggyógyítsák, sőt, még az epekő eltávolítását is vállalták. Azonban a műtét legtöbbször sokkal kétségesebb volt, mint maga az aktuális probléma.

A népi gyógymódok és a különféle gyógynövényekből készült borogatások gyakran az egyetlen lehetőségként szolgáltak a szegény földművesosztály számára. Sokan alkalmazták ezen eszközöket, kockáztatva, hogy boszorkánynak bélyegzik őket, és sajnos közülük nem is kevesen végezték a máglyán.

Abban az esetben, ha a doktorok kezelése kudarcot vallott, gyakran az egyházat hívták segítségül, hogy kiűzzék a démont, valamint imákat és varázsigéket mondjanak el a beteg felett.

Középkori doktorok

A középkori doktorokat az egyház gyakran kevésbé tartotta használhatónak, mint a csillagjóslást és a számmisztikát. A meggyőződés szerint ugyanis a csillagképek és a bolygók csoportosulása közvetlen hatással van az emberi testre, mely négy kedélyállapotot és három lelket foglal magában.

A doktorok a kor leghíresebb orvostudományi iskolájában, a spanyolországi Salernoban sajátították el az orvostudományt. Öt esztendő elteltével és két vizsga sikeres letételével kezdhettek praktizálni. A középkori orvosi eszközök közé tartoztak a különféle ollók, borotvák, sebészkések, varrótűk illetve tükrök.

Az orvosokat 1215-ben hivatalos rétegként is elismerték, s így rövidesen céhekbe kezdtek tömörülni. Amint egyre több és több doktor kezdte meg működését, az egészség és betegség kérdése sokkal többet jelentett egy közügynél.

A középkori egészségügyi tankönyvek ritkaságszámba mentek, s az áruk sem volt éppenséggel alacsony. Ezen írások a Közép-Keletről jutottak el Spanyolországba. Az ókori görög szövegeket először arab nyelvre fordították, ezt követően írták át latinra zsidó fordítók. Nem tudhatjuk, hogy az eredeti szövegekben fellelhető tudásból mennyi veszett el, illetve mennyi hibát vétettek a fordítás során.

Számos uraság, továbbá az elit réteg tagjai hívtak orvosokat keletről, a tudásukat ugyanis többre értékelték, mint a nyugati tudományt, bár ez nem kellőképpen bizonyított.

A Fekete Halál

A középkori ember legszörnyűbb rémálma: képzeld el, hogy az utcán sétálsz, és minden negyedik ember, akivel találkozol, három éven belül már nem lesz az élők sorában. A Fekete Halál, mely az 1347-es esztendő végétől egészen 1351-ig söpört végig a középkori Európán, a kontinens lakosságának közel egynegyedét ragadta el. A középkori városokban azonban ennél is rosszabb volt a helyzet. A keskeny utcák ugyanis megkönnyítették a betegség terjedését, és néhány nagyobb város lakosságának közel fele elpusztult a járvány következtében.

A Fekete Halál Ázsiából eredt, ahol úgyszintén megtizedelte a népességet, majd a kereskedelmi útvonalakon keresztül eljutott Nyugat-Európába, elsőként Szicíliába 1347-ben. A betegséget elsősorban a patkányok és a bolhák terjesztették.

A pestis megtámadta a nyirkokat, a légzési és a keringési rendszert, és a fertőzöttek körében csaknem 100%-os volt a halálozási arány. Az egyház társadalomra gyakorolt nyomása miatt sokan úgy érezték, a pestist Isten küldte, és az orvosok segítsége vajmi keveset ér. Egy meglehetősen hűvös hangulatú mondóka is született, hogy kifejezze a haldoklók szenvedéseit és az életben maradtak érzéseit:

„Táncolunk egy körben,
zsebeink telve gyógynövénnyel,
hamuszínben, hamuszínben,
mindnyájan térdre omlunk.”

Számos próbálkozás történt, hogy elkerüljék a betegséget: az Istenhez való könyörgéstől egészen a tiszta hús és tiszta bor fogyasztásáig, illetve hogy megpróbálták elterelni a gondolataikat a halálról. A doktorok az összes lehetséges gyógymódot kipróbálták betegeik meggyógyítása érdekében, a macskagyökérfűtől és a holdrutától az arzénig és a kénkőig.

A Fekete Halál úgy vonult át a legtöbb társadalmon, akár a gőzhenger. A patkányoktól ellepett házakat és pajtákat üresen hagyták, ami lehetetlenné tette a bérlők toborzását. A nem használt őrlőmalmok megrongálódtak, így sok térséget képtelenség volt őrölt búzával ellátni. A század folyamán a betegség később újjáéledt, de már nem fertőződött meg annyi ember, mint korábban.

Éhínség

A középkori társadalmakat mindig is fenyegette az élelemhiány. A terményfelesleg csupán nagy ritkán volt elegendő az életképes raktározási rendszer kialakításához, s még a legnagyobb urak is képtelenek voltak elegendő gabonát megtartani az éhínség elkerüléséhez. Az 1300-as évek kezdetétől a népesség olyan gyors ütemben növekedett, hogy a megfelelő ételmennyiséget csakis a legjobb körülmények között lehetett előállítani. A termények nem romlottak meg. A században a legnagyobb gondot a klímaváltozás okozta, vagyis a hűvösebb és esősebb nyarak és emellett a kora őszi viharok.

Az alultápláltság mindvégig jelen volt, de csak néhányan haltak meg emiatt. Azonban 1315 és 1317 között a hideg és nedves tavaszok és nyarak megtizedelték a termést, és ez az összes társadalmi réteget súlyosan érintette. Az emberek többsége arra kényszerült, hogy megölje az állatait, és gabonamagvakat egyen. A kutyák és a macskák eltűntek, néhány faluban kannibalizmusról suttogtak. Bármily meglepő, a Fekete Halál enyhített az éhínségen, mivel a túlélők rádöbbentek, hogy több élelem áll a rendelkezésükre.

Az éhínségről szóló pletykák általában megelőzték az aktuális krízist. Az emberek titokban kezdtek készleteket felhalmozni, s a feketepiacoknak számos vevőjük akadt. A pékek igyekeztek a gabona mellett különféle töltőanyagokat sütni a kenyérbe, hogy a kívánt súlyt és alakot elérjék. Az idősek gyakran megvonták maguktól az ételt, hogy a család fiatalabb tagjai életben maradjanak, ezenkívül számos beszámoló szól a kannibalizmusról.

A középkori történetek közül a Jancsi és Juliska – akárcsak a legtöbb Grimm-mese- valóságon alapul, s az éhínség kemény kilátásait illusztrálja.

Fordítás: Brém Zsuzsanna

/Forrás: http://www.medieval-life.net/