Az Óperenciás tengeren is túl – Svájci képeslapok 1.

Az Óperenciás tengeren is túl

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…
Ki ne ismerné a magyar népmesékből ezt a fordulatot? Azonban elgondolkodtak-e valaha rajta, hogy hol is van az Óperenciás tenger, és hogyan került bele pont a magyar népmesékbe?
Kalandozó őseink nyugati portyáik során többször megfordultak a mai Ausztria, és Dél-Németország területén, az Enns folyó felső vidékén, aminek német neve Ober-Enns, ebből lett a magyar népmesék Óperenciája. A későbbi időkben sem merülhetett feledésbe ez a név, ez a hely, mert az osztrák császárság idején a besorozott magyar katonákat a birodalom távoli színhelyeire vitték szolgálatot teljesíteni. Sokszor az Enns felső folyásánál lévő vidékre. Mi lehet azonban a tenger, amin túl minden mesebeli dolog megtörténhet? Az Óperenciás tenger pedig, a Bodeni tó, amin túl kezdődnek Svájc ismeretlen, veszélyes, hóval – jéggel borított, és a napsütésben ragyogó hegyei, / az üveghegyek / ahol még senki nem járt a mesélők közül. Így a képzelet népesítette be, az ismert világon kívüli területeket, mesebeli szereplőkkel, akikkel akármi megtörténhetett. Aki pedig nem hitte el, a messziről jöttek meséit, azt arra biztatták a mesemondók: hogy járjon utána…
Ma már azonban Bregenzből / a népmesei Bergengóciából/ – jól karbantartott széles utak, alagutak és viaduktok vezetnek át az Óperenciás tengeren túlra, vagyis Svájcba. Aminek mesés hegyeit, völgyeit, tavait bejárhatja az utazó. Megnézheti a veszélyes hegyeket közelről, amelyek miatt az a mondás járja, hogy Svájcban nem sokan halnak meg természetes halállal, mert vagy lezuhannak valahonnan, vagy betemeti őket valami. Találkozhat az ott élőkkel, akik nekünk magyaroknak talán még most is mesebelieknek tűnnek.
Milyen is a svájci táj? Az ország 60%-át az Alpok hegyvonulatai foglalják el, a francia határ mellett a Jura-hegység lánca terül el és a kettő között háromszáz kilométer hosszú hullámos dombvidék. Ez határozza meg a tájképet. Sok magas hegy, sok mély völgy. A hegyekből eredő folyók vize a völgyekben szépséges tavakká gyűlik össze. Valóban szép, és vad vidék. Nyáron minden csupa zöld, és legelő tehenek, szénát gyűjtő gazdák vannak a legképtelenebb helyeken, a legmeredekebb hegyoldalakon is.
Milyen a svájci ember? Két közismert adoma jellemzi őket a csípős nyelvek szerint a legjobban. Az egyik adoma szerint, amikor a Jóisten megteremtette a világot, akkor minden nép fiát megkérdezte, hogy mit szeretne kapni. Amikor a svájci került sorra, megkérdezte a Jóisten: No fiam, hát neked mit adjak? Akarsz magas hegyeket? Akarok hát! – felelte a svájci. No és mit akarsz még fiam? Akarsz szép tavakat? Akarok hát! – felelte a svájci. No és mit akarsz még fiam? Akarsz dús legelőket? Akarok hát! – felelte a svájci. No és mit akarsz még fiam? Köszönöm azt, amit eddig adtál Uram, de szeretném, ha jól tejelő teheneket is adnál, hogy a tejjel táplálhassam magamat és a családomat – felelte a svájci. Rendben van fiam! Jól tejelő teheneket is adott az Úr a svájcinak. Az rögtön meg is fejte a tehenet, ivott a tejből, és nagyon dicsérte, hogy milyen finom. Megkérdezte az Urat: Innál te is Uram ebből a finom tejből? A Jóisten örült, hogy milyen boldog a svájci azzal, amit adott neki, osztozni akart az örömében, így elfogadta a pohár tejet. Finom a tej Uram? – kérdezte a svájci. Nagyon finom! – felelte a Jóisten. Egy frank nyolcvan rappen lesz Uram! – kérte el az árát a svájci.
A másik adoma szerint, egy nő elveszíti a táskáját egy nemzetközi vonaton. Ha egy olasz találja meg a táskát, hiánytalanul, személyesen viszi el neki, és cserében heves udvarlásának beteljesülését várja. Ha egy francia találja meg, elküldi hiánytalanul a tulajdonosának egy szál rózsával, és a névjegyével, a személyes, közelebbi ismeretség reményében. Ha egy svájci találja meg a táskát, elküldi hiánytalanul a tulajdonosának, egy kiegyenlítendő számlával együtt, ami a postaköltséget tartalmazza.
Ezekből az adomákból a svájciakat igencsak anyagias embereknek ismerjük meg, akiknek a mások iránti szolgálatkészségét a saját anyagi érdekeik határozzák meg.
Ez az anyagiasság azonban ebben a 26 önálló kantonból álló, és négy hivatalos nyelvet / német, francia, olasz, rétoromán/ beszélő országban a függetlenség, és a szabadság talpköve is.
A népmesék világának kulturális örökségén kívül Svájcnak és Magyarországnak közös emléke a Habsburg uralom. Gyermekkorom kedvenc tévé filmsorozata a Tell Vilmos volt. A svájciak szabadsághőse Tell, aki az osztrák, Gessler nevű helytartó póznára tűzött kalapját nem volt hajlandó megsüvegelni. Így került sor arra a büntetésre, hogy Tell Vilmosnak a fia fején levő almát kellett egy nyílvesszővel kettéhasítania. Az első nyílvesszővel teljesítette a képtelen feladatot, majd – valamivel később – egy másodikkal a helytartót is megölte. Megmutatva, hogy a zsarnokot le lehet győzni. A mindenki által ismert magyar kártya, az 1848-as szabadságharcot megelőző időben jelent meg, amikor Európa-szerte forradalmi mozgalmak érlelődtek. Érthető, hogy Schneider József pesti kártyafestő nem a magyar történelemből választott szabadsághősöket a kártyája illusztrálására, mert az osztrák cenzúra azt elkoboztatta volna Az alsó és felső lapok alakjait a Tell Vilmos című drámából vette, amelyet nálunk már 1827-ben színpadon is előadtak. Schneider a kártyákra festette a dráma alapgondolatát, a Habsburgok elleni küzdelmet, amelyben Svájcnak is része volt. A műből nyolc alakot választott ki, hat lap a szabadsághős Tell Vilmost és társait, két lap a zsarnok helytartót, Gesslert és csatlósát ábrázolja. Azt, hogy a magyar kártya – amit Svájcban nem ismernek – mennyire járult hozzá a magyar szabadságharchoz, azt nem lehet ma már felmérni. A svájciak Habsburg uralom ellenes küzdelmének kezdetét egy másik legenda a Szent Gotthárd-hágón megépült „Ördöghíddal” kapcsolja össze. A Szent Gotthárd-hágó az Alpok legfontosabb észak-déli összekötő vonala, amelynek déli oldalán nehézségek nélkül fel lehet jutni, azonban az északi oldalán egy legyőzhetetlen, meredek, mély szoros állta útját a kereskedőknek, és utazóknak. Csak nagy, és nehezen járható kerülővel lehetett átkelni a hágón. A tizenkettedik században azonban egy kovácsmesternek sikerült hidat építeni a szoroson, amit Ördöghídnak neveztek el, mivel biztosra vették, hogy a hidat csak az ördög segítségével lehetett megépíteni ezen a meredek és veszélyes helyen. A megépült híd használatáért hídpénzt szedtek a helyi Uri kantonbeliek, ami nem tetszett a Habsburg uralkodónak – aki német-római császárként Svájcon is uralkodott -. Így katonákat küldött a híd feletti uralom, no és a hídpénz megszerzésére, akiket a svájciak az Ördöghíd alatti Schöllenen-szorosba dobáltak. A hídpénz vita nem történelmi tény – mint ahogyan Tell Vilmos tettei sem -, azonban az biztos, hogy 1291-ben Uri kanton elsők között írta alá az „örök szövetséget” Schwyz, és Unterwalden kantonokkal, amellyel egyesültek a Habsburgok „idegen” szabályai elleni közös küzdelemre. Nem sokkal később 1315-ben legyőzték a morgarteni csatában a Habsburg hadsereget, és függetlenséget szereztek, mint Svájci Konföderáció. Ehhez a három őskantonhoz csatlakozott aztán apránként a többi kanton is. 1513-ban már 13 kantonból állt a szövetség. 1515-ben Marignanoban a francia hadseregtől vereséget szenvedtek a svájciak, akik szegények a háborúhoz szükséges nyersanyagokban és ásványkincsekben. Ez volt az utolsó elvesztett csatájuk, mert törvénybe iktatták az „örök békét”, az országuk semlegességét.
A gazdasági fejlődéshez azonban nem elég a függetlenség, egy stabil, közmegegyezésre törekvő különleges politikai rendszer is kell hozzá. Az összes fontos kérdésben nem a képviselők döntenek, hanem a népszavazás, amellyel bármely a parlament által hozott törvényt meg is lehet támadni, vagy akár a szövetségi alkotmányt is módosítani. A népszavazás eredménye végrehajtandó és végleges, bármennyien vesznek is részt rajta. Bár van szövetségi kormány, az nem próbál uralkodni az egyes kantonok fölött. A négy évre választott hét tagú kormány egy-egy tagja egy éven keresztül a Szövetségi Elnök. Nincsenek a Szövetségi Elnöknek uralkodókat megillető jogai, és nem veszi körül pompa. Bernben egy domboldalban áll egymás mellett hét egyforma ház, itt laknak a mindenkori miniszterek. Az egyik ház egy kicsit nagyobb, mint a többi, ebben lakik, egy évig a mindenkori Szövetségi Elnök. A svájci polgár tudatában van annak, hogy a kormányát ő tartja fenn, és annak is, hogy mit vár tőle.
A változásokat „alulról” indítják, az önkormányzatok viszik „feljebb” a javaslataikat, a kantonjuk pedig – egyetértés esetén – előterjeszti a többi kanton elé, ha támogatásra talál a javaslat a többi kantonban is, akkor pedig, jöhet a népszavazás.
Fontos hatékonysági tényező a beszedett adók, közterhek megjelenése az adott helyen, a közösségek, kantonok szintjén. A Szövetség a személyi jövedelemadóból például nem részesül.
Svájcban senki sem próbálja a saját nyelvét a másikra rákényszeríteni. Az egyik faluban még német a hivatalos nyelv, a tőle pár kilométerre fekvő másik településen, pedig már francia. Ahogy haladunk az úton, anélkül, hogy átlépnénk az országhatárt, egy perc alatt megváltozik a feliratok, jelzőtáblák nyelve, és ezen nem akad fenn senki. Az idősebbek általában a német nyelvet használják egymás közötti közvetítő nyelvnek, a fiatalabbak az angol nyelvet. Mivel minden kanton önálló, ezért változó a kötelező munkaidő, a hivatalos ünnepnapok és az iskolai szünetek is eltérőek. A fizetések szakmán és cégen belül is kantononként különbözőek. Az egészségbiztosítás, az autó biztosítása, az adó attól is függ, hogy ki hol lakik.
Mindez nekünk magyaroknak egészen mesebeli, hiszen ez valóban az Óperenciás tengeren is túl történik…
Aki meg nem hiszi, az járjon csak utána!

T. Pandur Judit