Izzani látszott a tavaszi égbolt

Különös fény vonta be reggel a falut. Mintha a házakból jött volna a fény. Vagy fentről? A tavaszi ég izzani látszott, s rongyos szélű felhők úsztak tova rajta. A nap közülük kikandikált és ezüstös csillogással vonta be szélüket. Csend volt a falu felett. Elmélázva, szinte félálomban bandukoltam a reggeli fényben, s néztem az égre törő tornyot, mely jelezni látszott valami ígéretes, jó hír érkezését.
A megkonduló harang szava egyszerre megtörte a csendet.
Megelevenedett a falu. Ünneplőbe öltözött emberek özönlöttek ki a kapukon a harangszóra. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, meg gyerekek. A gyerekek közül néhány legénykén posztóharisnya feszült, s ügyes kicsi lajbi, lábukon csizma. A leányocskák között voltak székelyruhába öltözöttek – csíkos szövésű lerakott szoknyában, ugyan ilyen karcsú mellénykében, s hozzá kötényke. Az idősebb emberek közt is látok egy-két harisnyás férfiembert, s az asszonyok sötét öltözéke is mintha fényben játszana ezen a tavaszi reggelen.
A templom előtt legtöbben megállnak egy kis tereferére, amíg várják a papot. Mikor harmadikat harangoznak, meg is jelenik a tiszteletes úr fekete reverendájában, méltóságosan lépegetve. De a komolyságot hiába erőlteti, mert ebben a fényben csak vidámnak szabad lennie az emberfiának. Az emberek szépen félrehúzódva utat engednek neki, s illő „békesség Istennel” szóval köszöntik, melyre ő is hasonlóval válaszol.
A pap után a hívők bevonulnak mind a templomba. Külön kapun a férfiak, külön kapun a nők. A helyüket is így, külön-külön foglalják el: a szószéktől jobbra az asszonyok, balra férfiak. A halkan zsibongó gyermeksereg pedig a karzaton. Csak a székelyruhába öltözött legénykék, s leányocskák ülnek az első padokra a szószékkel szemben, ahol máris megjelenik a tiszteletes úr zsoltároskönyvvel a kezében.
A pap végig tekint a hívein. Sokan eljöttek, megtelt a kicsiny templom. De sokan hiányoznak is. Szomorúság szállta meg a szívét, mikor arra gondolt, hányat kísért végső útjára, s milyen keveset keresztelt. Az ablakon beszökő napsugár azonban nem engedte sokáig búslakodni. Észrevette, ahogy szemeit legeltette a híveken, előbb az asszonyok sorai között (huncut ez a pap, előbb az asszonyokra figyelmez), majd a férfiak között is azokat, akiket rég látott, mert sorsuk idegenbe vetette őket. Most eljöttek az ünnepre feltöltekezni bizodalommal, reménységgel, hittel – feloldódni a szülőföld semmivel sem pótolható szeretetében.
Áhítatos alázat töltötte el a pap szívét is, hisz, ha fogyatkozva is, de a gyökerekből mégis új élet, új remény serked.
Csend ülte meg a templomot, várakozással teli csend, még a gyermekek pusmogása is elhalt, s a pap rátalálta a hangra és érces zengő hangon megszólalt:
– Krisztus feltámadott!

Bige Szabolcs Csaba