MILÁNÓ 1. rész

Összes megtekintés: 183 

(MILANO)

Milánó (olaszul Milano, lombardul Milan) Észak-Olaszország legnagyobb, Itália második legnagyobb városa (közigazgatásilag comune),. Lombardia régió székhelye.
Lakossága 1 353 882 fő. Milánót Olaszország gazdasági fővárosának tartják, hiszen az ország legnagyobb ipari központja. Világhírét manapság divatházainak, operaházának köszönheti, régebben pedig gótikus, csupa kőcsipke dómjának, illetve a Santa Maria delle Grazie-templomnak, amely otthont ad Leonardo da Vinci híres festményének, Az utolsó vacsorának.
A kelták által alapított Mediolanumot i.e. 222-ben a rómaiak foglalták el. 286-ban Diocletianus császár Rómából egy időre ide helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után a Lombard Királyság része lett. A középkorban fontos kereskedelmi központ volt kedvező fekvésének (az alpesi hágók közelében, a termékeny Pó-síkságon) köszönhetően. A 15. században a Visconti és Sforza nemesi családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebb reneszánsz központjává nőtte ki magát. A napóleoni háborúk végétől 1859-ig, a solferinói csatáig Milánó és Lombardia a Habsburgok uralma alatt volt (rövidebb megszakításokkal), majd az egyesült Olasz Királyság része lett. A várost a Habsburg időszakban az osztrákok Mailandnak nevezték, innen a korabeli magyarosított „Majland” változat, az itáliai osztrák haderő kötelékében szolgáló magyar bakáknak köszönhetően.

FEKVÉSE
Milánó Lombardia régió nyugati részében fekszik, a Pó-síkságon. Az Olana, Lambro és Seveso folyók szelik át, illetve számos mesterségesen létrehozott csatorna, mint a Naviglio Grande és a Naviglio Pavese. A legközelebbi alpesi tó, a Comói-tó, 50 kilométerre északra.
A vidék a neozoikum végéig tengeröböl volt. Később a tengeri, folyóvízi üledékek, illetve az Alpokból és Appenniniekből származó törmelék vastagon kitöltötte.

ÉGHAJLATA
A Köppen-féle osztályozás szerint Milánó éghajlata nedves szubtrópusi (Cfa). A téli hónapok rendszerint csapadékosak és hidegek, az átlaghőmérséklet -4/ +6 Celsius fok között alakul. A nyári hónapok csapadékosak és melegek, az átlaghőmérséklet +15/+28 Celsius fok. Télen gyakoriak a nagyobb havazások, habár intenzitásuk és gyakoriságuk az 1990-es évek vége óta csökkent.

EGY KIS TÖRTÉNELEM
Az ókorról már szóltunk a bevezetőben. A hatodik század közepén érkeztek Észak-Itáliába a longobárdok. Ők az elszegényedett és lepusztult Milánó helyett Paviát tették meg új királyságuk fővárosának. A longobárd uralomnak csak 774-ben (paviai csata), Desiderius uralkodása idején szakadt vége, amikor Nagy Károly Pavia feladására kényszerítette a longobárd királyt és a pápa támogatásával a longobárdok királyává koronáztatta magát.
1093-ban Milánó vezetésével létrejött a Lombard Liga (Societas Lombardiae), amelyet a pápa szintén támogatott. A 12. század elején Milánó hatalma megerősödött, a város arculata is megváltozott: ekkor épültek fel az új falak, valamint ekkor kövezték le az első utcákat.
1277-ben a Milánó és Como között vívott desiói ütközetben Ottone Visconti döntő győzelmet aratott a Della Torrékon, ezzel családja számára gyakorlatilag egész Lombardia fölött megszerezte az uralmat, és mintegy két évszázadra Itália egyik leghatalmasabb államának vetette meg az alapját.
Francesco Sforza úgy vált Milánó urává, hogy feleségül vette az utolsó Visconti herceg lányát. E család fennhatósága idején Milánó napja leáldozott.
V. Károly német-római császár, aki egyúttal spanyol király is volt, ugyancsak örökösödés címén formát jogot Lombardiára, és 1525-ben Pavia mellett győzelmet aratott I. Ferenc francia király fölött.
A spanyol örökösödési háború (1701-1713) után az utrechti békeszerződésben Lombardiát az osztrák Habsburgok kapták meg, akik ismét létrehozták a Milánói Hercegséget.
A század utolsó évtizedében a francia forradalom éreztette hatását, majd 1796-ban Bonaparte tábornok bevonult a városba és megszüntette a Habsburg-uralmat. A Campo Formió-i békeszerződés értelmében Lombardiát a Francia Köztársasághoz csatolták. A lakosság nagy örömmel fogadta Bonaparte Napóleon tábornokot, akit a felvilágosodás és a demokratikus reformok megtestesítőjének tartottak.
Napóleon bukása után, 1814-ben a bécsi kongresszus az Osztrák Császárság fennhatóságát ismerte el Lombardia felett (Lombard-Velencei Királyság), ami a helyiekből erős ellenérzéseket váltott ki. Milánóban a francia császár bukása után is tovább éltek a liberális eszmék, amelyek összeférhetetlenek voltak a bécsi udvar abszolutista törekvéseivel.
A Habsburg-kormányzat hatalmas adói ellehetetlenítették a helyi gazdaságot, ez a lakosság körében mély ellenérzéseket váltott ki az abszolutista hatalommal szemben. Megkezdődött a risorgimento, az olaszok szabadságmozgalma.
1859-ben az osztrák seregek a Milánó melletti Magentánál , majd a Garda-tótól délre fekvő Solferinónál elszenvedett vereségük után lemondtak Lombardiáról a Szárd-Piemonti Királyság javára. 1861-ig Giuseppe Garibaldi tábornok vezetésével Itália területének legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki. 1866-ban hozzácsatolták Velencét, majd 1870-ben – a franciák kivonulása után – Rómát is. Mivel az egyesített Olasz Királyság fővárosa egyértelműen Róma kellett legyen, Milánó központi szerepet kapott a gazdasági-kereskedelmi életben.
1889-ben Milánóban épült meg Európa első nagy áruháza, amelyik az Alle citta d’Italia (Itália városaihoz) nevet kapta.
1902-ben alapították meg a városban a gazdasági és kereskedelmi iskolát, amely hamarosan Olaszország legrangosabb kereskedelmi főiskolájává fejlődött.
Az első világháború során a hadipar egyik fontos központja volt. A várost mindössze egyszer, 1918. február 14-én bombázta az osztrák légierő, a támadás 18 halálos áldozatot követelt.
A két világháború között, a gyors iparosodásnak köszönhetően rohamosan nőtt a város népessége: míg 1881-ben 320 ezer lakosa volt, az 1920-as évek közepén meghaladta az 1 milliót.
A második világháborút megelőző fasiszta uralom idején Milánóban, akárcsak az összes többi olasz nagyvárosban nagyszabású építkezésekbe kezdtek: a főpályaudvar grandiózus épülettömbje, a Planetárium, valamint a Linate repülőtér melletti mesterséges tó hidroplánok fogadására (Idroscalo).
A második világháború során a várost többször is bombázták a szövetségesek. 1943 szeptemberében Észak-Olaszországot elfoglalták a németek, akikkel számos partizánalakulat vette fel a harcot. Milánót végül 1945. április 25-én szabadították fel a szövetséges csapatok. Ezt a napot ünnepnappá nyilvánították (Festa Nazionale delle Liberazione). 1945. április 29-én kivégzett fasiszták holttestét akasztották fel fejjel lefelé a Piazzale Loretón, köztük Benito Mussoliniét és élettársát, Clara Petacciét.
A második világháború romjainak eltüntetése gyors ütemben haladt: 1946. május 11-én megnyitotta kapuit a világhírű Milánói Scala is. A város képe azonban megváltozott, megépültek a város sugárútjai, felépültek az első felhőkarcolók ( a Pirelli-toronyház és a Valesca- toronyház). Az ipar gyors ütemben fejlődött, amihez hozzájárultak a Pó-síkságon feltárt első földgáztelepek is. Torino, Genova és Milánó lettek Olaszország gazdasági életének vezető települései, az általuk határolt vidék lett az ország ipari háromszöge. A gyors ipari fejlődésnek köszönhetően a város népessége is gyors ütemben növekedett, rengeteg dél-olaszországi lakos települt a városba, illetve a környező településekre. A közlekedés könnyítése érdekében 1964-ben forgalomba állították az első metróvonalat.
A 20. század második felében Milánó a világ divatiparának egyik központjává vált.

Szólj hozzá!