JÓ VISSZAEMLÉKEZNI RÁJUK

JÓ VISSZAEMLÉKEZNI RÁJUK

Fornet professzor úrra minden egykori hallgató úgy emlékszik vissza, mint aki csodálatos betegbemutatással gazdagította az előadásait. Az ember elővette a tollát, ceruzáját a jegyzeteléshez, aztán óra végén azt vette észre, hogy alig jegyzetelt valamit, csendben csodálta és élvezte a klinikumi témájú előadásokat. A fizikális vizsgálat művészei voltak még a mi professzoraink. Ha beléptünk a klinika kapuján, a tisztaság illata csapta meg az orrunkat. A rend megtartásában része volt a főnővérnek is, az osztályos nővérek igényességének és rendszeretetének, fegyelmezettségének. Nem kávéillat lengte be az épület folyosóit, miközben a 90 éves anyám egyedül zuhanyozott a fürdőszobában, elcsúszott és karját törte. Ilyesmi sose fordult volna elő a Fornet professzor úr vizitjei körül. A nagy kórteremnek 2 fürdőszobája volt, mindig ott kezdődött a vizit. Tisztaságot várt el a fürdőszobákban is. A nővérek munkáját nem ellenőrizte, hanem segítette. Emlékszem, mikor egy beöntés alatt ott állt a nővér közelében és türelmesen figyelte, ahogy Márta nővér szakaszosan adagolja a beöntő folyadékot, nem egyből beledűtve, ami úgyse maradt volna meg a betegben, akinek talán az élete függött az eredménytől. Az ágytálat is szinte tisztelettel vitte ki Márta nővér, bizakodva, hogy a kezelt beteg belei újra dolgozni kezdenek lassan, nem lesz műtétre se szükség. Elvárta a professzor úr, hogy a nagy kórteremben spanyolfallal izolálják a beteget olyan esetekben, amikor másra nem tartozó műveletek zajlottak a betegágy körül.
Már gyerekkoromban csodáltam a professzori villákat, a lakókat. Úgy éreztem, ez a legszebb dolog a világon, hogy az ember a munkahelyi épület közelében lakjon, és bármikor átsétálhasson a betegek segítésére a klinikatelep szép fái között. Ez adatott meg Fornet professzor úrnak. Pihenésképpen néha festegetett is.

Az I. számú belklinika

Fornet Béla professzor

Fornet professzor úr ragaszkodott hozzá, hogy a klinikáján dolgozó orvosok jártasak legyenek a röntgenvizsgálatok és laboratóriumi diagnosztika területén is. Mi voltunk az első reformévfolyam. (Talán az utolsó is). Ennek köszönhetően több időt tölthettem a belklinika kötelékében, mint átlagosan kellett volna.
Életemben egyszer voltam büszke magamra. Piros düftin blúzomat szívesen viseltem, nyersszínű, kockás gyapjúszoknyám volt hozzá. Az I. Belklinikán a kaputól balra kellett lemenni a lépcsőn az öltözőbe, ott voltak a fehér köpenyeink a szekrényben. Akkor egy pillanatra megálltam a lépcsőn, és azt éreztem, hogy elértem, amire vágytam. Ha csak haszontalan kis tagja vagyok is ennek a klinikának, de a tudás egy vékonyka szálával átmenetileg mégis ide tartozom.
Több alkalommal utaztunk egy vonaton a professzor úrral, egy tragikus nap után feleségével utazott haza Budapestről Debrecenbe, fekete öltözékben, mély gyászban. Egyetlen fiuk halála utáni órák voltak ezek. Az apa jelen volt a fia felakasztásánál. Ez után indultak haza, és a professzor úr nagy lelkierővel tovább folytatta otthon lelkiismeretes munkáját.


Professzori lakás

PETRÁNYI GYULA

Sok értékes professzorunk közül Petrányi Gyula személye hagyta bennem a leggazdagabb emléket. Nála vizsgáztam először klinikai témájú tárgyak közül belgyógyászati propedeutikából. A sárgaság differenciáldiagnózisa volt a kérdés. Akkor még láttam mosolyogni vizsgáztató társával együtt. Talán ügyetlenkedő törekvésemen mosolyogtak.
Ki vállalkozna most egy belgyógyászati tankönyv írására egyedül vagy másodmagával? Ő megtette…
Petrányi Gyula akadémikus, belgyógyász professzor, egyetemi tanár 2000. évi halálakor dr. Szegedi Gyula tanítómestereként emlékezik rá:
„Petrányi Gyula professzor egyaránt nagy hatással volt rám is, mint oktató, mint orvos, és mint ember. Nagy formátumát érzékeltette az is, hogy szinte nem láttam hibázni, úgy tűnt, hogy amit mond vagy tesz, az abban a helyzetben elfogadható, logikus, a környezet által méltányolható és érthető megnyilvánulás. Az intelligenciája lenyűgöző és sugárzó volt, óriási adatmennyiséget volt képes rendszerezni, amiben talán a legnagyobb személyes, szakmai és szellemi gyönyörűségét lelte. Tudása kimutatásában nem volt kérkedő, szerényen és pózolás nélkül volt képes kisegíteni munkatársait.
Nagyon ismerte az embert és a világot. Nagyon ismerte a beteg embert és a tökéletlen világot, és nagy felelősséget érzett ezek iránt. A gyógyítás, a tanítás, a javítás volt az ő emelkedett szintű szenvedélye. Mesteri bölcsességgel tudott elindítani fiatalokat, és megadni nekik a tehetséget természetesen teremtő légkört.
Illúziómentesen, szuverénen, realistán és magas erkölcsi szinten gondolkodó ember volt, akinek a néha szokatlannak tűnő egyéni megnyilvánulásai mögött nagyon finom, művelt, érzékeny, mély lélek lakozott.
Rendkívüli munkabírású, kiemelkedő szellemi tulajdonságokkal rendelkező ember volt, aki széles körű érdeklődésével, kristálytiszta logikájával, a lényeg gyors felismerésével, magas szintű intellektuális aktivitásával olyan légkört tudott teremteni maga körül, amely kedvezett a körülötte kialakult iskolának.
Ajándéknak tarthatja mindenki a sorstól, ha alkalmat kapott arra, hogy Petrányi Gyula professzorral szakmai vagy emberi kapcsolatba kerülhetett.”
Sok év múlva mint beteg kerültem Petrányi professzor úr osztályára. Ha Ő nincs, talán ma már nem írnék semmit. Miután professzor úr a Petőfi-témájú könyvemet elolvasta, kedves hangú levelet kaptam tőle. A levél végén mindennapjairól írt:
»Én most vagyok a 87. évemben, és mint tudományos tanácsadó még bejárok a II. Belklinikára, ahol igazgató voltam, és az Akadémiára (mint rendes tag), de egyébként lassan mindentől visszavonulok, nem írok, csak olvasok, betegekkel nem foglalkozom.
Kézcsókkal: Petrányi Gyula«
1982-ben jött létre a III. Belgyógyászati Klinika. Itt kell kiemelni, hogy az akkor fiatal Szegedi Gyula professzor nagyon jó gyakorló belgyógyászként vette át az új intézetet.
Ugyanis Petrányi Gyula mellett a Korányi Sándortól levezethető legjobb magyar belgyógyászhagyományokat ismerte meg. A mindenek feletti „betegközpontúságot”, („a betegnek mindig igaza van”), a rendszeres, igényes viziteket, a legújabb kutatási vagy gyógyszeralkalmazási eredmények naprakész ismeretét és gyakorlását, a kísérletező, kutatói munka nélkülözhetetlenségét a jó klinikus számára. De hányszor sietett egy-egy beteg ágyához mindent félbehagyva, ha sürgősen hívták!
Dr. Loessl János egyetemi tanár, anatómus, sebész professzor (1877-1955) is kedves tanárunk volt.
„Bámulatos volt a manualitása” – írta róla dr. Szállási Árpád. Ladányi Józsa professzornő szerint sem volt olyan műtét, amely technikailag kifogott volna rajta.
Mi gyógyítja meg a beteget? Az idő, vallotta szerényen. Embersége, humora emlékezetes, sok anekdota maradt fenn róla, mindenki „János bácsijáról”. Ugyancsak dr. Szállási Árpád, az orvostörténet krónikása jegyezte fel a következőt:
Az ötvenes évek elején történt. Loessl professzor feltette a kérdést a vizsgázó medikusnak, sorolja fel az élen járó szovjet sebész professzorokat. A medikus nem ismerte ezeket, viszont jó sakkozó volt. Ezért sebesen felsorolta a legismertebb szovjet sakknagymesterek neveit. Loessl professzor jóindulatúan mosolyogva bólintott: „Nagyon jó, kedves fiam. Ezeket én sem ismertem.”
Akik hallották, azt mondták, valószínűleg akkor sem szólt volna, ha rájön a turpisságra… Vagy talán rá is jött?

Ónody Magdolna

“JÓ VISSZAEMLÉKEZNI RÁJUK” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Bár elhatároztam, hogy nem locsogok már sokat, de néhány mondat még a témához kívánkozik. Apámnak tulajdonképpen sose volt szabadnapja, reggeltől estig fehér köpenyben volt, beteg bármikor jöhetett. Volt olyan éjjel, mikor 7 beteghez is hívták és menni kellett, hóban, sárban, kerékpárral, gyalog. Reggel folytatta a munkát. 44-ben több faluban dolgozott egyedül, mint aki itthon maradt, nem ment világgá. A szövegben említett Dr. Szegedi Gyula professzor egyetlen kérésemre csak annyit válaszolt a telefonba: Ki és mikor jön érte? Küldöm. És azonnal elküldte az akkor még kipróbálás alatt levő gyógyszert, amiből csak ő tudott adni akkor még, két alkalommal is. Nem emlékszem egyetlen lekezelő tekintetű professzorunkra se. Talán szerencsés korban éltem ilyen szempontból. Magdolna

  2. Kedves Magdi!

    Jó volt elolvasni cikkedet. Mert jó hallani ezekről az emberekről, akikre az életünket bízzuk rá. Én és családom is szerencsés, mert mikor kellett, akkor mindig a megfelelő emberrel hozott össze a sors. Pár sorban az én lelkiismeretes sebészorvosomról mesélnék, ki mikor megműtött és átkerültem az ápolási osztályra, mert igazából az én gyerekeim is abban a korban vannak, hogy dolgozniuk kell, és ha otthon maradnak akkor a saját gyerekeiket ápolják… De mert ápolónő a lányom, nem volt gond itt eltölteni több mint egy hónapot, míg lábra álltam. Na! A lényeg, hogy még az ápolás elején megnézet itt is a sebészetről az orvosom és beszélgettünk is. Közben el is aludhattam, mert mikor felnéztem már más színű, de orvosi ruha volt rajta, de ott állt ahol “hagytam”. Amit nem észleltem, hogy közben 48 óra telt el, mert hosszú alvás volt a részemről…. és a slussz poén, hogy én a mondatott onnan folytattam ahol abba hagytam…. Az orvos meg jól megölelgetett, úgy örült ennek. Mármint, hogy innentől megkezdődött a gyógyulásom…

  3. Próbálom én is megfejteni, miért volt a mi időnkben klinika a klinika. Ma szakrendelés van az épületben, tömeg, rohangálás, fáradt, álmos kollégák. Akik viselkedni tudtak hazulról indítva, azok ritkán kerültek be az egyetemre. Ma van, aki úgy van beosztva a munkába, hogy egy nap 3 helyen köteles helytállni, ugyanaznap 2 különböző városban, ha nem tetszik, kirúgható. Napi 4 órát tud csak aludni, ami nem lehet elég a jókedvű munkához. Hétfőn reggel az osztályon, utána más városban, éjjel hazaér, másnap egész nap ügyel az osztályon következő reggelig, közben felvesz 13 beteget. Amíg bírja. Nyugodtabb munkabeosztásban dolgozó kollégákkal találkoztam, akiktől sok jóindulatot találtam. Hát majdcsak kialakul, ha újra lesznek tisztifőorvosok, akik tudnak és mernek, és kötelesek felelősséget vállalni a rendért. És marad majd annyi fizetés, amiből jól is lehet majd lakni. Magdi

  4. Mennyire más hangulata van ennek az írásnak Magdika, mint amit napjainkban tapasztal az ember. – Végtelen tiszteletem a kivételeknek – de csak nagyon kevés orvost ismerek, akin látom, hogy őszinte szívvel hallgatja meg a betege panaszát. Hová tűntek az írásodban említett karakterű emberek? Érdekes volt megismerni ezt a világot… Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!