Hónap: 2016 október

Szunnyad… Szandálba bujtatott sima sejtelem, hosszúra nyúlt, izgató vágy-talány. Tekintetem, még néha elveszem másnak, de röpke e pillanat. Újra rád talál. Meggyújtod tapló-száraz lényemet, tűz-csiha lánggal szított-szőtt reményt. “Nincsen-vágyam” a semmiből érkezett konok szelíd bujasággal. Védelmed erény. Félted az éned, mint héjak egymásba fonva leplekkel. Tiltja előlem lélek-szeszélyed. Karcsú sziluetted táncol. Árnyék-fényes, könnyű ledér. Ha … Olvass tovább

Jeltelen dombok Tudom ma vagyok, de holnap már nem hiányol senki, évtizedek múlva talán már, nem is fognak keresni, a sok rózsa szálból is csak a legszebbre emlékszel, meg sem kérdezed mi lett a többivel. Temető kertjében hantokat kerülve, jutott ez a gondolat eszembe, istenem ez ennyi? Kit takar a sír halom ?..min már jel … Olvass tovább

Vér-ver (s) es komolyan Le kell gyűrnöm a vágyat, hogy tovább rád várjak!. Mostantól mentem az irhám, nem vetek kettőnknek ágyat. Mert így akarom! Nem jó nekem szeretni Téged, Inkább várom a kegyetlen véget, Ha a vágy mostantól nem éget, csak a fájdalom mi bennem béget! Nem jó nekem szeretni! Ezért, saját szakállamra, hiába vársz, … Olvass tovább

Sárga falevél Csendesen lépkedek a kavicsokon gondolatom nálad, már elküldtem. Szeretlek a rezgéseket becsültem, de többre vágyom, hiányt vonszolom. Ha zenélnél a hulló falevéllel valami szerelmes, szép dallamot. Talán hallgatnám mint sugallatot, feledném, hogy az elmúlás kilincsel. Megszeretném az őszt, ha vallanál. Szerelmes szavakat suttognál nekem, találkán sétálnánk a kavicson. Álmodozva járok kelek nappal is. … Olvass tovább

Feledetteknek… Korhadt fejfák és ledőlt keresztek – mi lesz azzal, kit régen feledtek? Fonnyadt levelek alatt sorvadó – feledésbe névtelen porladó. Nehéz márvány alá – eltemetve, emlékek pakkjából elveszejtve, kőországuk eldőlve, romosan, szederindák ölelik szorosan, gyufaszál sercen – apró fény villan, füstölgő csík az ég felé illan, bús krizantémfej borul egy hantra, magányos emlék roskad … Olvass tovább

Köd A köd a temetőre telepedett, apró lépésekkel, lassan ballagok, Vergődök a régi emlékekkel, visszhangoznak,az emlékviharok. Mennyi virág, mennyi fájdalom, s ők tűrik csendesen, békésen, üvölt a csend,a lépéseimet sem hallom, sötétség uralkodik lelkemben. A szívembe hasít a fájdalom, torkom sírás szorongatja, állok a sírotoknál,s fáj nagyon, kezetek, arcom többé nem simogatja. Többé nem látom … Olvass tovább

Álmos éjszakán Sűrű a csend elalszik még az álom is, este van, ásít a Hold és ez oly banális. Szétszéled a sötétség a parkok fái alatt, versenyfutásban a szél is alulmaradt. Ringatózik egy csónak az alvó vízen, a kikötő komp kúszik a vízfelszínen. Vadkacsák tétován hajtják le a fejüket, árnyak osonnak és legyőzik félelmüket. Nyikorog … Olvass tovább

H.Gábor Erzsébet Tudom… Tudom, sok ében éjszakán, reszkettél értem jó anyám, akár csak én, ha gyermekem lázasan sírt a keblemen. Tudom, hogy sokszor fájt nagyon, amikor láttad arcomon, vigyázó szavad mit sem ér! Mindened adtad semmiér' Tudom, már annyi év után, mit ér egy drága délután, mikor kezedet foghatom; gyönyörű szentség, oltalom! Pedig a gyengébb, … Olvass tovább

Menni kell Előbb-utóbb minden véget ér, s a felnőttévállás útólér, az idő csak úgy elrepül, és csak nézzük tehetetlenül. Most búcsúzni kell az iskolától, a boldogító csengő hangjától, az osztálytermet most csend fedi el, bizony mondom néktek,hogy menni kell. Nem lesznek többé kellemes órák, melyek a napokat behálózták, magányos lesz a régi kopott pad, és … Olvass tovább

ÉDESAPÁM (és egy kor áldozatainak emlékére) Ha az élet már nem teheti meg, akkor a halál tartozik neked! Mert utólag ugyan, de láttam, hogyan törték ketté az életed. Ifjú rajongásod és álmaid rútul csúfolta meg az idő, mint elárult szerelmét hagyja cserben a léha, csapodár nő. Te – és mások is – hittél a szavaknak, … Olvass tovább

Őszi láng Úgy tűnnek el a napok, ahogy a füst gomolyog egy ködös őszi alkonyon, a tűzre dobott percekben még látom: egymagam vagyok. Benned vártam a pillanatot, ahogy karjaidban táncolok kecsesen, tűzforró csókod szikra ajkamon, életre lobbant szívemből kiégett halálom.

Gyertyaláng Vágyom a szereteted után. Igaz, ma már csak emlékként őrzöm szívem mélyén. Nem múlhat el nap, hogy ne juss eszembe. Ma talán szebben ragyognak a csillagok. Sejtem is, hogy miért. Csillagképben tündökölsz felettem. Sírodnál állok, te pedig felettem vagy. S távolról őrzöl úgy, mintha velem lennél. Gyertya lángját gyenge szél fújdogálja. Óvom, hogy ki … Olvass tovább

NYELVLECKE II. Fázóst didereg a hajnal; Borongós még az ég alja. Madárdal fészkében rekedt, Őrt állnak zúgó fenyvesek. Tél van, didereg a remény, Köd eregél* a Nap elé. Madár sincs, csendes az erdő, Csak a fenyves zúg erőst*. Esdődik* tavasz után, Megláthassa az őz sutát. Farkasmadár* hívja párját, Megmutatni a kamráját. * eregél = lassan, … Olvass tovább

Nobile officium Könyvbemutató Az Olasztelek-i kastélyban Könyvében A riporternő, itt maradt Nemeseket, utódokat Faggatott. Nehezen, nyíltak A konokul bezárt ajkak. Könnycseppek, Áztatták a szavakat, Elásott emlékeket. Évtizedeken keresztül Emelt fővel, cipelték, A rájuk aggatott Koholt vádakat, Kilakoltatásokat, Megaláztatásokat. Mégis – Itthon maradtak! Ma már kevesen vannak. Balázsi-Pál Etel 2016-10-18

Létezz még… Gyönyörű évek úgy elrohantatok velem… A milliónyi jókedvű időért, naponta imádságba fonom köszönetemet. Milyen mélyen úszunk az érett dús dallamokkal, és mennyit álmodozunk, láblógatva a tejszínhab felhőkön várakozva… Létezz még velem, naponta odasúgod! Ujjongok mindenkor a megkezdett percekkel, és mohón koccintgatok veled, még mindig, ebben a féktelen, bőkezű létezésben. Szívem boldog dobbanásai, még … Olvass tovább

Egy Árnyék Zöldellő mezők, fehérben a béke, pirosat festett a sok magyar vére. Hirdette egykor : “erő”, “hűség”, “remény”. Nem rongy a zászló! Tiéd, miénk, enyém! Dobbant a szív! Nem ölte ritmuszavar, csak együtt dübörgés… tudta, a magyar. Viharos szél… sikolya, mint halálsíp szól… a múltból felkavart por szemet csíp, s árnyék az, mi ránk … Olvass tovább

Elhagyott szivek… A Hold bevilágít a fényes ablakon magadban fekszel az ágyadon. Nézed a szürke mennyezetet szeretnéd ha valaki szólna veled, érezné, elhagyott szivedet. Karjaival átölelne,újból életre keltene. füledbe súgna édes,becéző szavakat, régen hallott szép gondolatokat Letörölné csókjaival könnyedet,mondaná Te vagy akiért élni érdemes!… Elhagyott női szivek,sok szenvedéstöl megtört lelkek,kik arra születtek, hogy szeressenek,kitárják előtted … Olvass tovább

Adamecz László ŐSZI GONDOLATOK Fának lombja, majd hulló levelek, idő múlását szelíden jelzitek, a természet adja a változást, nekünk üzen, időnk lassan lejár. Oly bölcsen teszi Ő mindezt felénk, nem rémít, hogy az időnk már kevés, szelíden, szépen, színesen, fényben, oszd be idődet kedvedre mérten. Holnapod is lehet csalfa remény, talán van még neked több … Olvass tovább