idő árja egyirányú előre sodorja sajkám valaha rég felszálltam rá kifeszítettem vitorlám most a főárboc letörve vitorlám lóg cafatokban régen nem én irányítom mennyben járok vagy pokolban ez is az is hol így hol úgy viselem mit a sors rám mér mégis jó volna ha egyszer kiállanék már magamér’ mi lenne ha megfordulnék erőmet mind … Olvass tovább
Aranykapu ( Útmutató az élethez) Ha kibújtál az aranykapun, s az Életet rád akasztották, furcsa dallamát énekeld végig: Isten tartja eléd a kottát. Cifra ködben arany levelek ha elhalva hullanak földre, s ifjú éveid porba vesznek, vidám szívvel, jósággal född be. Ha őszi borús üzenettel telik meg szürke-hideg álmod ne hullj le a fűzlevelekkel hogy … Olvass tovább
Keblemről kövek hullanak. Széles sikollyal elűzöm a magányt. Régvolt anyám kulcsba font kezekkel érinti homlokomat. Áldását adja rám.
Amikor megöleltél, megtanultam a testem, ahogy a fának a szél mutatja meg az ágat. Addig csak kabát voltam; üres ujjak és gallér, összehúzott vállak. Konfekció. De most— mintha rám szabták volna a világot, mintha a fagy is melengetne. Megtanultam a testem. S most én élek bennem.
Másnak lenni… Embernek maradni hogy lehet sordódni – mert a végzet vezet. Lassú kín, vergődve feljutni ahol másoknak mutatni akarod az vagy már aki. Mi jó mi a szép más szerint? Ki dönti el, legyint vagy int akit követsz, és tisztelsz mert félsz hogy vajon majd megfelelsz? Elfogadod majd ami más. Példakép helyett, átfordulás. Fehér … Olvass tovább
Szárnyaló képzelet, szép álom világa. Rázuhan olykor, a rideg valóságra! Keveredve azzal, kényszer szülte lázban. Megbúvik az akarat, makacs magányában! Onnan sanyargatja, a szívet és a lelket. Fájon megkínozva, önmagát az embert! Sebet üt rajta, az ő fegyverével. S harcol a valóság, minden erejével. Csatái hevesek, s harcai sem szűnnek. Nem haddják nyugodtan, a mi … Olvass tovább
félelem bújik a szívben báj az arcon ragyog kacér tekintet mögött szemek íriszén fájdalom erekben fut – egymást űzi – a szorongató vágy és az elfojtás zárt ajkakon mosoly a gyávaság az idő még kivár szakadnak szálak végül igazság karjába omlik a látszat
Csupán lapok közé került virág mi egyre őrzi részeg illatát a lázitatta éjszakának, a múltba csillapult, meleg mosoly, merengve-fájva lelkemig hatol, s feszíti még a régi vágyat. Egy elhaló szerelmi vallomás, igéit meg nem érti senki más, talán ma már csupán te és én, fölötte csókölelte hajnalok lebegtek el, de lám, a holnapot nem érte … Olvass tovább
mint a ceruzafaragó a ceruzafát faragom életem fő bútorát faragom életem mester remekét ágyat széket vagy nagyszekrényt mi lesz belőle még nem tudom nem töröm fejem a holnapon szorgosan vések ácsolok bele szeget is kopácsolok szeretném ha szép lenne tartós tiszteletet parancsolós de azért ne büszke rideg kedves emberléptékű meleg amit szívesen hazavinne bárki ne … Olvass tovább
Most arcokra, s emberekre kellene emlékeznem! Ki ment el hamar s ki távozott önként szánalomból, vagy gonosz-fondorlatok gáncsolásaiként. Ám régen voltam hírmondó-szemtanú s már bizonyára jócskán tévednék. Homlokomra bélyeget sütögetnének ,,egyesek” a ,,TÉVEDSZ” – felirattal. A kör pereménvidékin körös-körül viszont még most is tudnék egyet-kettőt aki megalkudott saját sorsával, s inkább jólcsengő jutalmakért azonnal eladta … Olvass tovább
A boldogság az élet vásznán, Apró ecsetvonás, Rengeteg színt magában rejt, Keresnem sem kell Csak kivárnom A részletekben megbúvó Örömet, amit okozhat A frissen lefőtt kávé illata, A tavaszi virágok, Felhők látványa, az esti égbolt, Kedves mosoly egy idegentől, Szemedben az öröm, Egy jó ebéd, amire meghívtak, Amikor végre időben elindultam. Mosolygok, ha napsugár cirógatja … Olvass tovább
Szauer Anna: Egy barát a szalonban „Tisztítsd ki a szalont!” -szólott anyám, „Hogy csak csillogjon az új parkettám!” Nem értettem, hisz tiszta volt a szalon, Még egy porszem sem látszott a falon. Később megtudtam a tisztaság iránti vágy okát, Hisz anya egy gyermekkori barátját hívta át. Rengeteg dolga volt a konyhában anyámnak, Hogy vacsorát adjon … Olvass tovább
Szitál, szemerkél, szenderül Szöcske szökken Szél szellővé szelídül Szőlő szemeken szertelen Szitakötők szolgálnak Szarkalábon, szalmaszálon Sziklakertben szorgoskodnak Szöszmötölnek szombaton Szél szárnyán szálldogál Száguldott szerfelett Szomszéd székén szunyókál Szomorú szánalmas szerzet Szimbolikus szentély Szerény szükséglet Szavahihetetlen szeszély Számottevő szemlélet Szertefoszló színfoszlányok Szerencsétlen szerepek Széjjel-szórt százszorszép szirmok Szótlanul szenvednek Szürreális szürkület Szégyenletes szemfényvesztés Szívtelen szédület Szórakozott színlelés … Olvass tovább
Fa leszek, ha tikkasztó melegben hűs árnyat hozó menedéked lehetek, ha maró hidegben fázol, ölelő karommal takaród leszek Ha fa vagy, én madár leszek, rólad dicsőítőn énekelek. Ha madár vagy, én szárnyaid alatt a szél leszek Bármi legyél én veled leszek, csak hogy bundád és bőröm, mancsod és kezem, szemeink, füleink egy ölelésben összeérve egyesüljenek … Olvass tovább
Porcok pora ásatáskor Hullva hull a sírba, Azt hirdették, ez már más kor, De a sírszöveget írva Látom, még mindig meghalunk. Feldarabolt rónákon át Még mindig az a szél rohan, Szelve államok határát, S köztük ismét háború van, Csak a nevük változott. Az ember tör-zúz, eljátszva Ugyanúgy a hatalmasat, Mintha már nem volna árva, Megint … Olvass tovább
William Blake – A zöld visszhangjai A Nap az égre kel, reá öröm felel. Harangok bonganak, köszöntve új tavaszt. Pacsirta és rigó, csodát rikoltozó, harangra rímelő dalát adja elő. Míg játszadozgatunk, a zöld fülünkbe súg. Vén János ősz haját nevetve fújja át a szél a tölgy alatt, öreg hajakba kap. Nevetnek egyre csak, s imígyen … Olvass tovább
Léptem nyomán port kavar a szél hol a régi nyár még bennem él. Olyan még a táj, fa alatt a pad? Vajon ő is vár engem, ott maradt? Gondolatban újra ott jártam a régi utcán, sápadt nyárban. Nem búcsúztunk, nem tört meg a hangunk a sorstól most üres lapot kaptunk. Nevetve sétáltunk, mint régen a … Olvass tovább
kis kopott kabát félretaposott cipő jobb napokat látott kalap öregecske nő ruházatán évek arcán évtizedek rovátkás ránca ül görnyesztő nyoma életének gerince ívére ráfeszül szánakozó tekintetek súrolják a hátát sose kap hisz nem is kér csekélyke alamizsnát s míg alakja a távolba lassan tovavonszolódik lelkemre a felismerés bántó salakja rakódik én is igen én is … Olvass tovább
a csengő hívó szava utoljára szól a ballagóknak nagybetűs élet várja őket – sok kihívással búcsút int kezük könnycsepp szemükben ragyog fáj a búcsúzás találkozunk – ígérik emlék örök – mindvégig Szabadka, 2025. április 26. – Jurisin Szőke Margit
Elment a földi helytartó, a mennyben jár az igaz ember, a világ gyásza oly megható, angyalt visz a csillagtenger. Az örök élet ablakából int, még idebólint csendben, és a simogató mosolyától a könny is felszárad a szemben. Úgy ment el, ahogy jött, tisztán, szeretet-gazdagon, majd a szívünkbe költözött, és lett örök szentkép a falon. Ferenc … Olvass tovább