Létezik még igaz szerelem? Vagy csak az a szó él, kedvelem? Felválaljuk még az érzéseket, vagy ciki kimondani, féltelek? Kötődés kell felelőség nélkül, a mélyebb tartozás már elévül? Ne legyél egyedül, az a lényeg? A mában ez kell nekünk, tényleg? Már csak a külsőségre adunk? Lazán élünk, míg meg nem halunk? Megváltozott a jelen embere, … Olvass tovább
Mivé lett az életem? Egy pillanat alatt szerelmet gyújtottál bennem. Egy pillanat alatt elraboltad örökre a szívem. A szívem elraboltad. A tiédet cserébe akartam, de meg nem kaptam. Mondd, szerelmem, miért játszik a Sors velem? Elvetted a szívemet, vele együtt az eszemet. Nélküled nincs életem! Add vissza a szívemet! Kérlek, egyetlenem, Szeressél engem! A szerelem … Olvass tovább
Most ki fogja majd kéet kezem? Ki sír, majd nevet velem? Meztelen sorvadok a hidegben, egy végtelenül magányos szigeten. Honvágyat érez a szívem, otthonnak tekint téged. Közel vagy, mégis olyan messze. Tekinteted szemhéjaimra van festve, hogy lássalak ha lehunyom két szemem, és mosolyoddal színezd be minden sötét percem. Remegve engedem el lelkedet, ahogy te dobtad … Olvass tovább
Az első versem nem a gyászról szólt. Nem is a halálról vagy a veszteségről. Az első versem róla szólt. Arról az emberről, akit szerettem, de akit nem szerethettem nyíltan. Ő nem vállalhatott fel engem. Voltak szabályai, élete, falak körülötte, mégis minden sejtem vele akart lenni. Nem kellett volna szeretnem, mégis szerettem. Minden tiltás, minden hallgatás … Olvass tovább
Szerző: Óczy A vörös hajú nő Szép András a kiállításmegnyitójára várakozott, amikor a szervező odasomfordált hozzá és töredelmesen megsúgta: elképzelhető, hogy a fotós késni fog, de lehet, hogy nem is jön. – Miért? – mordult rá a festő. – Nem tudom – tárta szét a karját a sovány emberke. András, akit a zátonyra futott nőügyein … Olvass tovább
Villám sújtotta vihartenger szemében Sziszüphoszra rágurul a szikla, ami boldog nem pedig ő. Ez a szem tükröm, görcsösen mered rám, mint Szentírás: ismerem, de bele nem olvastam. Árvíz sújtotta hullámteli szemében rám szakad a mennyezet, ami Menost eltakarja. Ez a szem pajzsom, meredten tapad rám, mint múltam: ismerem, de meg nem értettem.
ÁLLJ Hagyd abba! Figyelj rám egy kicsit: Miért kell minden versnek Másról szólnia? Mert ha a szerelemről merengek, Mindenki összenéz, Hogy vajon kiről is beszélhet “Ez a léha, tétova ész”, De ha szenvedésről, bánatról írok, Nem a gondolat a lényeg, Hanem a pletyka, melynek íze Bármely szóképnék édesebb. Lehet akár szenvedély vagy boldogság, Őrület vagy … Olvass tovább
Egy összenézés. Egy óvatos, de szívmelengető mosoly. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a szívem a torkomba költözzön és úgy dörömböljön, mint soha azelőtt. A barátaim az oldalamat bökdösték és feltünően mosolyogtak, én pedig csak pirultam és lassan az arcom a piros felsőmmel megegyező színre változott. Ketercbe zárva óvtam a szívemet, hogy elkerüljem a fájdalmat, elbújtam … Olvass tovább
Ahogy olvasod ezeket a sorokat, engedd meg magadnak, hogy egy pillanatra elcsendesedj. Nem kell kapkodni, nem kell megfejteni semmit – ami fontos, azt úgyis megérzed. Csak kövesd a szavakat – most neked szólnak. Talán egy halk kopogást is hallasz majd. Minden ember köré fonódik egy láthatatlan burok – az “életvilágunk”. Visszük magunkkal mindenhová: vendégségbe, a … Olvass tovább
Egyedül sétálsz. Senki se figyel. A szél zúgását hallgatod. Szemléled az előtted kibontakozó tájat. A fák levelei már szinte teljesen besárgultak, a többségük már le is hullott a talajra, hogy paplanként védje a jövő magvát a zord tél viszontagságaitól. Mindegyik, mint egy-egy emlék hullik alá. Jövőre már nyomuk sem lesz. Eltűnnek, elfelejtik őket. Ebben a … Olvass tovább
Vízen úszok, a napfelkeltét látom. Minden nap így kezdődik, de ez a nap más. Ma mintha a nap egyre égetőbben sütné a szemem hártyáját. Mintha a kis védőréteg eltűnne és szertefoszlana, csak úgy. Hasonlót érzek a lelkemben is. Éjjel az a hangos zaj riasztott fel. Puff. Egyszer csak szárnyak csapdostak, azonban a hangszálak némák maradtak. … Olvass tovább
Van olyan seb,ami sosem gyógyul be? mint egy csúnya műtét,miután egy sebhely mindíg marad,mely eszedbe juttat.Csupán egy karc,egy tű nyom,mégis ezer meg egy érzést vált ki.Mint virágzó cseresznyefa,melynek szirmai leérnek,de helye sosem tűnik.Akár egy robbanás,mi bolygónk szépségét ékesíti,,mint régi fának gyűrűi,mely korával nemesedik.Ilyen volna az ember is? Sebe mindíg marad,de vajon ezek mindíg ékesítik? A … Olvass tovább
Meg láttalak, A gondolataim csak úgy zakatolnak, Bennem a tudat, Hogy nem miattam vagy itt jelen pillanatban. Ne legyek már ebben a negatív tudatban állandóan, Hisz mivan ha van esély ránk, Mivan ha nem kell többet várnom rád? Azt mondják amihez a legtöbb idő kell, Az válik majd a legjobbá. De vajon mi mióta húzzuk … Olvass tovább
-Nyra- – Ne mozdulj! – markoltam meg a másik kezemmel is a pisztolyt. Felemelte a kezét, és a remegő kezemre meredt, amin már az ujjbegyeim elfehéredtek. Mintha a belsőszerveimet szorosan összekötözték volna egy zsinórral. Kezemmel megtöröltem verejtéktől gyöngyöző homlokomat. „Akármennyire izzad a tenyered, nem ejtheted el a fegyvert.” Kirázott a hideg, amikor ránéztem a fegyverre, … Olvass tovább
A halvány sötétségbe tekintek , a nap fél korongja világít be szobámba. Az ablak párkányra fektetem fejem és lesem ahogy a halvány égi színek összemosódnak és eltűnnek a horizonton. A nap fénye szinte már égeti megviselt arcom , a vöröslő szemeim lehunyom és élvezem a szél enyhe fuvallatát. Mintha végig simítana arcomon és ettől pillanatnyi … Olvass tovább
A fürdőszoba vastag üvegtégláin átszűrődő fény világítja meg szeme alatt gyöngyöző könnyeit. A hideg csempe felborzolja bőrét akár mint a valóság tudatának beteljesülő hideg fátyla. Sssh..nyugodj meg- az alak kisimult arca vetül a tükörből, nézi a szenvedő testet, ahogy a zárt fürdőszoba kövén fekszik ernyedten. A remegő ajkait és a néha feltörő sikolyait egy újabb … Olvass tovább
A fűzfa ágait behálózzák a fénysorok. Narancsra festik a sötétséget, az egész területet kivilágítják de a körbe zárt erdő teljes homályba vész. A sötétség és a világosság gátat szab a tábor és az erdő határán. Mintha körülöttünk semmi sem létezne. A fa vastag törzséhez sétálok, nézem a belevésett mintákat amik számomra teljesen ismeretlenek. Ujjaimmal végig … Olvass tovább
Az élet olykor eléd görget egy-egy nagyobb követ. Mely mögül nem látod a jövődet, a végtelen lehetőségeket. Egy időre ilyenkor megrekedsz, hullámvasúton utazol érzelmileg. Úgy érzed, e kő lett a legnagyobb ellenséged. Ám erőből nem lehet eltüntetni. Ne erőlködj, nem fog menni! Ha majd újra megtalálod önmagad, lelked békéjét, akkor leszel szabad. S miköźben tova … Olvass tovább
Keresztbe tett szitokszavak között a lélek egyre csak keményedik, a dölyf a józan észnek ütközött, bohón levetkezett mögé a hit, midőn megadta végleg önmagát, a bűnben élve eltemetkezett, elődeink szelíd sugallatát hamar feledte, nem fogadta meg. Hazug-hitetlenül vajon hová bolyong tovább a lélek innen el, a mennybe tart, vagy épp urambocsá a rút pokolra tartva … Olvass tovább
H.Gábor Erzsébet Csillog a fény a tó vizén Ragyog a fénylő, drága nap, árnyékot vet a vén platán, ülök a parti fák alatt, ott, hol annyiszor vártalak. Otthonom, drága szép hazám! Megült a csend, s a déli szél lágyan simítja arcomat, szorgos kis dongó döngicsél, hálám szívemben égig ér, nem vívok meddő harcokat. Csillog a … Olvass tovább