Jártó Róza: Emlékek útján (2011. december)

Ahogy végignézek a gyerekhadon, bizony meg kell állapítanom, hogy egyre nagyobbak, a lakás meg egyre kisebb. Még tavaly is pont mikuláskor, hogy bújt hozzám Peti, a kettes. Most meg csak, mint az orkán, be az ajtón, át az előszobán, a konyhába.
- Pusz-pusz mama, mi a kaja? – dobta oda nekem a köszönést.
- Petikém, természetesen, minden és mindenből jó sok. - válaszoltam.
- Hál istennek akkor megelőztem ezt a zaba társaságot. - mondta már teli szájjal.
- Hát evésben az biztos, de azért hagyj a többinek is valamit. – intettem önmérséklésre unokámat.
A többi öt unoka, meg Valika, Gábor unokám barátnője már a szobába várta a nagy eseményt. Most érkezik Iszkaszentgyörgyről István bácsi a család Bácsikája.
Hogy ez az István bácsi mikor lett a mi bácsikánk, senki sem tudja. Ami biztos, ott volt apukám temetésén. És az is biztos, hogy egy szál rózsával érkezett. Mikor én rátaláltam még a család a ravatalozóban tartózkodott, apukám koporsójánál. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem és megnézni, hogy minden rendben van e, ezért odamentem a sírhoz és akkor találtam rá Bácsikára. Ott zokogott, miközben simogatta édesanyám fejfáját. Mondanom se kell, hogy a 92 évesen elhunyt apukám, anyukám mellé lett temetve.
Mikor ránéztem, rögtön tudtam, hogy nem először látom. Aztán eszembe jutott anyukám öt éve történt temetése, és az, hogy egy síró férfi állt ott a fák alatt, azok takarásában. Ő volt. Megismertem. Valószínűleg Ő is rám ismerhetett, mert úgy nézett pár másodpercig, mintha kísértetet látna. Természetesen bekísértem a családhoz a ravatalozóba, ahol kiderült, hogy egyezik a vezetéknevünk, tehát rokon. Na innentől a Bácsikánk.
A hat unokából négy fiú meg a nagybátyjuk a fiam se sokkal idősebb Ez az öt fiú, többször töltött egy-két hetet a Bácsikánál, Iszkaszentgyörgyön. Imádnak oda járni. Pedig, nincsenek ott a fiúk kikímélve. Kerítést javítanak, meszelnek, takarítanak, disznót vágnak, fát vágnak, a szenet behordják. És ami meglepő, mind ezt élvezik.
Az évek során az is kialakult, hogy mikuláskor eljön Bácsika, és itt tölt 2-3 hetet. Ennek megint csak a gyerekek örültek. Minden esetben egy-egy mikuláscsomagot kaptak Tőle. Mégis úgy várták, mintha a leggazdagabb rokon lenne. Idén Viktor fiamnak még külön meglepetést is hozott. Egy pizsamát. Na nem azt a most divatosat, hanem olyan békebeli, csíkos fajtát. úgy adta át mint egy kincset, elmondva, hogy egy fiú addig nem lehet férfi, amíg nincs neki csíkos pizsamája, vagy csíkos gatyája. Még ha volt is valaha kételyen, hogy ez a bácsika, nem a mi Bácsikánk, elmúlt, látva a fiam meghatódott arcát, ahogy boldog mosollyal tette az ágyára az ajándék pizsamát.
Idén úgy alakult, hogy Bácsika beszorult az én szobámba, és pár éjszakát együtt töltöttünk sűrű beszélgetést folytatva. Akkor mesélt nekem nagymamámról.
A mi családunkban én voltam az, aki születésemkor megkaptam nagymamám nevét, a Rózát. A legérdekesebb az volt, hogy bárki meglátott az apai rokonságból, rögtön elkezdték törölgetni a szeműket, hogy mennyire hasonlítok szegény nagymamámra. Nekem nagyon nehéz volt, nem csak szeretni nagymamámat, de elfogadni az ilyen beszédet, mert születésem előtt pár héttel halt meg, tehát nem ismertem. Mégis meglepődtem a történetét hallva. Meglepődtem, mert így értelmet nyert a gyermekkoromban, serdűlő koromban és a későbbiekben is, hogy miért féltettek a szüleim és a rokonság is oly nagyon engem, aki a négy lánytestvér közül egyedüliként hasonlítottam nagymamámra.
Nagymamám, Varga Róza, 1914 novemberében került a Benyovszky uradalomba, 15 évesen konyhalányként. Az Ő dolga volt, a konyha rendben tartása, a mosogatás, a szakácsnő keze alá való dolgozás és minden, amit nem tudtak vagy nem akartak a többiek, akik magasabb rangban voltak nála, elvégezni. A konyha meleg és párás volt, és amikor fáért szalajtották a konyhalányt, Rózát, kinek csak egy vállkendőt volt ideje a vállára kanyarítani, úgy szaladt a feladatot elvégezni. A konyhába volt ugyan kút, de az abból folyó víz, nem volt elégé tiszta ahhoz, hogy az úri asztalra az kerüljön, ezért minden esetben a udvar távolabbi felén való kútról hozta Róza a vizet. November végén, december elején már bizony bőven hideg volt, ahhoz meg pláne, hogy egy kicsi, alig 45 kilós kislány egy szál vállkendőben szaladgáljon a párás, meleg konyhából a kútra és fáért. Így eset meg, hogy beteg lett. Lázasan menve a farakáshoz, ledőlt pár percet pihenni. Ezt látta meg a család egyetemet éppen csak befejezett fia, Imre. A kislányt felsegítve, a kendőbe kötött fát a vállára dobva vezette be a konyhába a lázas gyereklányt. Édesanyja az uradalom egyik meleg szobájában fektette le, akinek a kiérkező orvos, miután tüdőgyulladást állapított meg, teljes ágynyugalmat rendelt el. A lány több hétig gyógyult és még több hétig lábadozott. Imre meg szórakoztatta a bájos kislányt. Felolvasott neki, megtanította, olvasni, írni. Repült az idő és Róza meggyógyult. Imre meg visszament a nagyvárosba dolgozni.
Elmúlt a tavasz. Elmúlt a nyár és az ősz is. December aztán meghozta a zord, hideg időt, hatalmas mennyiségű hóval, széllel, faggyal. Aki csak tehette, behúzódott a meleg szobába, konyhába. Nem úgy a kiscseléd. Az ő dolga volt továbbra is a víz és a fa behordása a konyhába. Mint mindig, most is csak egy kendőt terített Róza a vállára, ahogy igyekezett a farakáshoz, ami nem is volt olyan egyszerű a mintegy félméteres hóban. Hideg este volt, a hó csak úgy szikrázott a csillagfényben, ezért Róza rögtön észrevette Imrét a farakáson ülve. Azt is látta, hogy követi a szemével. És azt is, hogy gyönyörködve ugyan, de idegenként nézi mozdulatait.
- Kezicsókolom. - köszönt Róza tiszteletteljesen az úrfinak.
- Jó estét! Hogy hívnak? - nézett rá továbbra is Imre gyönyörködve.
- Nem ismer meg az úrfi, Róza vagyok. - szólt a lány, vacogó ajkakkal.
- No menjünk, még itt fagysz meg nekem, aztán ápolhatlak megint hónapokig. – nézett a lányra, miközben a fával teli zsákot rávetette a vállára. Bekísérte a konyhába, leütette az asztalhoz, ahol a többi cseléd, forró teát szürcsölgetett. Két tiszta bögrét fogott és azt telemerve teával oda tette Róza elé. Aztán a tálalóhoz lépett, a cukrot és a citromot kezébe fogva vissza ment és odaülve Róza mellé megpakolta a teás bögréket azokkal.
- Maris néni, van sütemény? - kérdezte a szakácstól.
- Önnek úrfi természetesen, fáradjon be a könyvtárba és Róza beviszi magának. - mondta, a szakácsnő miközben intett a lánynak.
- Jó lesz az nekem itt is, ülj vissza. - mordult Imre a lányra.
Nézte a lányt, aki szófogadóan leült és az elébe tett bögrét két kezébe fogva, szürcsölni kezdte a forró teát. Imre a pajtáskodást folytatva, a kalácsból apró falatokat kezdett tenni szájába. Úgy, mint régen. De Róza, már nem volt kislány. Még egy-két falat és ezt Imre is belátta. Csak azt érezte, hogy a lány lelke lassan beoson a szívébe, hogy ott érzelmi vihart kavarva azt szerelemre lobbantja. Imre tudta, hogy vége van. Ettől az érzéstől már soha többé nem tudd és nem is akar szabadulni. Szomorúan állt fel az asztaltól és elhagyta a konyhát. Innentől már nem volt mit tenni. Két fiatal és két szerelmes szív! Senki nem tudott semmit biztosan. Egy volt csak biztos, hogy novemberben megszületett a gyermek, Róza kisfia, akit Benyovszky Imre tartott a keresztvíz alá, ragaszkodva ahhoz, hogy a keresztségben az Ernő név mellé megkapja, az Imre nevet is. Ernő Imre nőt növekedet, derék szép gyermekké, majd fiúvá, később legénnyé és mire a Ludovikát befejezte, férfivá érett. Felnőtté válásának útja során, mindig elkísérte édesanyja féltő imádata, és Benyovszky Imre szerető gondoskodása. Ez a kisfiú lett az én édesapám.

Írta: Jártó Róza
2135
mami - 2018. július 18. 09:51:31

Zsófikám!

Köszönöm kedves soraid. Jó dolog, hogy tudunk emlékezni és az is jó, hogy van is mire.
További szép napot Néked.

Sok szeretettel: Róza

2952
bruxinelli - 2018. július 17. 16:36:16

Drága Rózsikám !Kedves történetet írtál a családodról. Azt már én is megfigyeltem, hogy az unokák magukon viselik a dédik vonásait, sőt még a metakommunikációs jelek is hasonlók. Az a legérdekesebb és legjobb az egészben, hogy ez akkor derül ki amikor már felnőtté válik az ember és a környezetében él még olyan rokon, ismerős aki mindkettőt ismerte ill. ismeri.
Szeretettel gratulálok és az újabb felfedezésedet is szeretettel várom,Zsófi.

2135
mami - 2011. december 17. 23:33:33

Kedves Zsuzsa!

Nagy örömmel töltött el, hogy olvastad a történetemet.

Szeretettel: Jártó Róza

2135
mami - 2011. december 17. 23:31:45

Kedves Tibor!

Köszönöm a kritikát. Az is ispirált a megírásra, mert a lassan elfeledjük eleinket. És valakinek emlékezni kell!

Szeretettel: Róza

2135
mami - 2011. december 17. 23:22:11

Kedves Tara!

Örülök, hogy tetszik a stílusom. Ez nem mesterséges. Egyenlőre nem tudok másként írni. De dolgozok rajta.

Szeretettel: Róza

230
Torma Zsuzsanna - 2011. december 12. 14:15:26

Kedves Rózsa!

Igen szép és megható történeted nagyon-nagyon tetszett!
Csodálatos érzés volt olvasni.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

2603
orkutya - 2011. december 08. 00:16:19

Kedves Róza!
A tőled megszokott minőséget kaptam most is, mint mindig. Egy novella a családról nagyon vékony jég: a szereplők nevei, évszámok, helységnevek unalomba fullaszthatják az írást, ezért roppant nehéz úgy megírni valamit, hogy az egyrészt korhű, másrészt érdekes is legyen. De ezt a nehézséget Te könnyen megoldottad, őszinte elismerésem: TiborCool

1346
Tara Scott - 2011. december 05. 18:54:15

Kedves Róza!
Élvezettel olvastam különös, régies hangulatú írásodat. Lenyűgöző stílusban, szépen mesélsz. Élmény volt, köszönöm.
Szeretettel: Tara

2135
mami - 2011. december 04. 08:08:31

Kedves Rózsika!

Valahol olvastam, hogy múltjában él az ember. Eleinktől nem csak a génjeinket kaptuk, az emlékeinket is. És ha nem vetjük ezeket papira, bizony-bizony elnyeli az emlékeket a feledés.
Köszönöm kedves soraidat, és biztatásodat.


Kedves Gyöngyi!

Nem sokan vagyunk már akik emlékeznek, vagy mert átélték, vagy mert elmesélték nekik, azt a régi világot. Egy cséplés hangulatát, ahol a gépészek a cséplőgépet kezelték, az olajos kezű munkásokat, akik egy kalapáccsal és csavarhúzóval varázsolták használhatóvá a gépeket, termelték a sok jó használati cikket. Keverőtárcsás mosógépet, centrifugát és sorolhatnám. És a még régebbi időkből a kis cselédeket, akiknek már 13-14 éves korukban el kellett szegődni dolgozni a megélhetésért.
Köszönöm kedves soraidat.

Szeretettel: Jártó Róza

1119
tatos - 2011. december 01. 22:35:51

Kedves Rózsika!
Kedves elbeszélő írásodat nagy érdeklődéssel olvastam. Szépen és ügyes fogással írtad le családod történetét. Észrevétlenül röpültek az évek és az olvasó észre sem vette, mert olyan összhangban voltak a gondolatsoraid.Gratulálok és további sok sikert kívánok.Szeretettel Gyöngyi.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.