Bakos József: Az átjáró

Egy meleg nyári napon látta meg a férfi a szőke lányt. Olyan szépen és légiesen sétált, mintha lebegne a föld felett. A szél lágyan simogatta, dobálta hosszú haját, emelgette rövid szoknyáját. Tökéletes, formás lábai voltak, barna bőre, keskeny csípője, hegyes kis melle, mosolygós arca, fitos orra, és a mosolya… Teljesen elvarázsolta a látvány. Csak ült a kávéházban, szokásos törzshelyén az ablak mellett, és bámult kifelé. Szeretett itt üldögélni. Szinte minden napját ezen a helyen töltötte. Kora reggel, nyitáskor már az ajtóban állt, hóna alatt szorongatva laptopját. Amikor nyílt az ajtó, nagyot köszönve a felszolgáló lánynak, belépett. Már nem kellett rendelnie, tudták, hogy mit kér. Egy kávé, két fánk.
Szertartásos mozdulatokkal elhelyezte az asztalon hordozható irodáját, felhajtotta a tetejét és bekapcsolta. Amíg megérkezett a kávéja, megnézte üzent-e neki valaki, majd a fánkok falatozása közben elkezdte szavakba önteni gondolatait.
Legújabb regényén dolgozott. A kiadó már rágta a fülét, amiért nem adta még le, de nem akarta elsietni a dolgot. Tökéletes munkát akart kiadni a kezéből.
Csendesen nyomogatta a billentyűket, szinte alig ért hozzájuk. A képernyő pedig megtelt apró karakterekkel. Mint megannyi szorgos kis hangya sorakoztak, szépen egymás után, sorról-sorra, oldalról-oldalra, ahogyan kell. Alakult a történet.
Lassan szállingózni kezdett a többi törzsvendég is. Néhányan csak pár percre ugrottak be, amíg legurítottak a torkukon egy felest, vagy egy ébresztő kávét, aztán mentek tovább. De akadtak hozzá hasonlóan hosszasan üldögélők is.
Szeretett itt az ablak mellett ülni. Innen éppen rálátott a bejárati ajtóra és az ablakon keresztül a sétálóutca nyüzsgő életét is figyelemmel kísérhette. A kinti világ zaja azonban, - hála a tökéletes hangszigetelésnek – nem hallatszott be. A hangszórókból mindig kellemes zene áradt, nyugtató, elgondolkodtató.
Az embereket figyelte. A mozdulataikat, beszédüket, viselkedésüket. Megfigyelte és leírta őket. Történeteinek karakterei innen kerültek ki, csak kicsit átformálva, egy-két figurát összegyúrva. Így senki sem ismert teljesen magára, mégis amikor a könyveit olvasták, az, az érzésük támadt, mintha önmagukat látnák a történetben. Ezért volt sikeres író.
Soha nem végzett semmilyen szakmai iskolát. Az általános és a gimnázium elvégzése után, alkalmi munkákból élt és az írásaiból. Nem is rosszul. Szülei állandóan nyaggatták, hogy tanuljon tovább, de ő egyelőre teljesen jól érezte magát így, ahogyan élt.
Amikor kinézelődte magát és a fánkok is a gyomrába kerültek, az utcát kezdte figyelni. Akkor látta meg a lányt. Már hónapok óta minden reggel itt üldögélt, de őt még sohasem látta. A szemközti cipőbolt előtt sétált el, lassan, könnyedén. Közben lehajolt, megigazította a cipőjét. Combjai kivillantak a fehér miniszoknya alól. Izgalmas jelenség volt. Eltöprengett azon, hogy vajon hová mehet? Holnap is látni fogja?
Hirtelen gondolattól vezérelve felállt és mindent az asztalán hagyva az utcára sietett. A lány már néhány házzal arrébb járt, de utolérte.
– Bocsásson meg! – szólt utána.
A lány megfordult és fejét kissé félre billentve, mosolyogva nézett rá.
– Igen?
Zavarba jött. Nem tudta hirtelen, hogyan folytassa a beszélgetést. Csak állt szótlanul és a gyönyörű arcot nézte. A telt ajkakat, a mélykék szemeket, a sima, egyenes szálú, fenékig érő szőke hajfürtöket. Egyszerűen tökéletes volt.
– Igen, ma láthatott itt először – szólalt meg a lány.
Meglepődött és tágra nyílt szemmel kérdezte:
– Honnan tudta, hogy mit gondolok?
– Sok mindent tudok magáról – jött a titokzatos válasz.
Hirtelen furcsán érezte magát. Először nem tudta, hogy miért, de néhány pillanat múlva már megértette az okát. Nem hallotta az utca zaját, pedig itt állt, kint. Ijedten megfordult. Nem látta már a kávézót, a házakat, csak idegen szürke acél falakat. Mindenütt csak ajtó és ablak nélküli lélektelen szürkeséget. Ebben a környezetben még furcsább volt ez a gyönyörű lány.
– Szükségünk van magára – hallotta a kedves hangot, ami kirángatta gondolatmenetéből.
Ismét a szőke fürtöket nézte, a mosolygó ajkakat, de most kissé másképp látott mindent. A szemek mély kékségében hidegséget is látott és félelmet. Kavargott körülötte a világ. Mozdulni próbált, de nem tudott. Mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
– Addig nem engedhetem el, amíg meg nem ígéri nekem, hogy segíteni fog.
A férfi nyelt egy nagyot és halkan megszólalt végre.
– Ki a fene maga, és miben segíthetek én?
A lány végigsimította a kezét tökéletes csípőjén és halkabban válaszolt.
– A mi világunk túl szürke, és lélektelen. Legyen a vezetőnk és alakítsa át ezt a sivár helyet olyanná, ahol él.
A férfi csak nézett maga elé és semmit nem értett.
– Mit alakítsak át és milyenné?
– Nézzen csak körül! Átlépett a mi világunkba. Nem tudom hogyan csinálta, hiszen eddig békésen megfértünk egymás mellett önökkel, de ma nyílt itt egy átjáró, amin besétált az életünkbe. Ha ezt sikerült megtennie, akkor képes arra is, hogy segítsen nekünk.
Idegesen vakarni kezdte apró szakállát miközben válaszolt:
– Hogyan segíthetnék, hiszen én egy kis senki vagyok. Csak egy író.
– Pontosan ezért. Tele van képekkel, színnel, energiával. Ez az ami hiányzik nekünk. Ha átgondolta és megteszi, megtalál.
Még mondani szeretett volna valamit, de szeme előtt a világ elhomályosodott.
Amikor magához tért, a kávézó egyik kanapéján feküdt. Fején vizes borogatás. A felszolgáló lány ijedt arcát pillantotta meg először.
– Mi történt? – suttogta.
– Kisétált az utcára, megállt a közepén, ácsorgott egy darabig, majd összeesett – mondta a lány.
A férfi felült, levette a borogatást és felkelt, majd az asztala felé indult.
– Ne hívjak orvost? – hallotta a háta mögül.
– Nem, köszönöm, jól vagyok – válaszolta.
Laptopját összecsukta, fizetett és hazaindult.
A napja azzal telt, hogy végigjátszotta gondolatban a történteket. Nem beszélt róla senkinek, hiszen biztos volt benne, hogy őrültnek néznék. Írni sem tudott. Nézte a tévét egész délután, hogy elterelje a gondolatait, majd korán lefeküdt.

Másnap reggel nyitáskor már ott ácsorgott a kávézó előtt. Nyílt az ajtó. A pincérlány kedvesen mosolyogva fogadta. Leült az asztalához, kinyitotta laptopját és körülnézett. A kávézó még üres volt. Egyedül üldögélt. Érkezett a kávé és a fánkok. Éhes volt. Nagyon éhes. Úgy ette a fánkot, mintha ez lenne az utolsó, amit ebben a világban ehet. Megitta a kávét, nézegette egy darabig a szállingózó vendégeket, miközben idegesen dobolni kezdett az ujjaival. Az ablak felé fordult és a tömeget nézte. Mint a programozott robotok, vonultak végig az utcán, megszokott rendben. Sokan voltak. Alig látta meg közöttük a lányt. A cipőbolt előtt állt. A tömeg pedig gond nélkül áthaladt a testén. Mintha levegőből lenne.
Csendesen, mint akit hipnotizáltak, felállt, és elindult a kijárat felé…

A pincér este záráshoz készülődött, amikor meglátta az asztalon az összehajtott laptopot. Óvatosan bevitte a pult mögé és fejcsóválva csak annyit morgott maga elé:
– Milyen feledékenyek az emberek! – és folytatta tovább a takarítást…

Írta: Bakos József
2
Jozsi-foszerkeszto - 2012. február 17. 17:09:00

Kedves Zsuzsa!
Köszönöm, hogy olvastad a történetet. Így önmagában is megmarad a történet, de már alakul a folytatás is. Egy regényt tervezek belőle. Smile
Józsi

230
Torma Zsuzsanna - 2012. február 17. 14:06:50

Kedves Józsi!

Nagyon érdekes és misztikus történetet olvastam.
A főhősnek sikerült átjutnia egy másik világba, a laptopját a kávézóban hátrahagyva.
Engem azért érdekelt volna, hogy mi lett vele?

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.