Csató Gáborné: Emberség – 2010

A gazdasági válság utolérte az asszony munkahelyét is, több társával együtt elbocsátották. Ezután mindent megpróbált, nem válogatott, mégsem sikerült elhelyezkednie. Mindenütt leépítésekről, de legalábbis létszám stopról lehetett hallani. Utolsó reménye is szertefoszlott, mikor a nagy hivatalból, ahová egy távoli ismerőse ajánlotta, elutasító választ kapott. Úgy érezte jól sikerült az interjú, gondolta értékelik igyekezetét, s felveszik. Egészen beleélte magát, de kiderült, hogy valakinek erősebb hátszele volt, mint neki.
Nagyon nehezen rakosgatta a forintokat. A felgyülemlett gázszámlák miatt háromhavi részletre kötött megállapodást, nehogy kikapcsolják. A felvágottat, a kenyeret szeletenként osztotta szét két fiának, a főtt ételeknek legnagyobb értékét melegsége adta.
A vasárnapok finom rántott hús illata régen elszállt.

Egy nap végre jött a várva-várt telefonhívás. Lázasan készülődött a céghez, ahová behívták személyes beszélgetésre. A ruhát és a cipőt, amit fel akart venni, már este kikészítette. Haját nézegette a tükörben, ide-oda forgatta fejét, igyekezett frizuráját úgy igazítani, hogy az ősz hajszálak ne látszanak. Fájt a dereka, vérnyomására gyógyszert kellett szedni, kínozták az időjárási frontok, számtalan egészségi problémát szedett össze az évek során, míg családja szolgálatában és a munka frontján helyt állt, de hol van még a nyugdíj? Munkát keresett, meg kellett, mutatnia, hogy képes rá, felveszi a versenyt a fiatalokkal, képességei, szakmai tapasztalata háttérbe tudja szorítani őket. Nem tudott miniszoknyában, dekoratívan megjelenni, ha valahol az kellett, és sajnos találkozott már ilyesmivel, akkor bizony alul maradt a versenyben. Bízott benne, hogy szorgalmára, munkához való hozzáállására, eszére, gyakorlatára lesz szükség valahol. Új lendülettel, bizakodva lépett ki az ajtón, s igyekezett a közeli buszmegállóba.

Sejtette, hogy nem egyedül érkezik az állás lehetőségre, mégis meglepődött, mikor közel negyven ácsorgó embert számolt össze az épület udvarán. A bejáratnál a biztonsági őr terelgette a jelentkezőket, akik között minden korosztályt meg lehetett találni. Ahogy közelükbe ért, köszönt, s körbenézett. Mindjárt talált szimpatikus arcokat, akikkel egymásra mosolyogtak. Különösen egy fiatal lányt vett szemügyre, aki az enyhe tavaszi, napsütéses idő ellenére feleslegesen melegen öltözött, bundás csizmája feltűnt a többiek félcipője között. Saját fiaira gondolt. Az idősebbiknek szerencsére van munkahelye, a kisebbik jövőre teszi le a diplomát az egyetemen. Egy mérföldkő, fontos állomás az életében, ahonnan reméli, hogy vezet az út tovább, sikerül majd elhelyezkednie valahol.

Végre jött egy fiatalember, aki a humánpolitikai csoport vezetőjeként mutatkozott be és mindnyájukat egy nagy terembe vezette. Hatalmas tárgyalóasztalt ültek körül, mégsem jutott az asztalnál mindenkinek hely, így a kiosztott tesztlapokat néhányan kénytelenek voltak, pótlólag behozott székeken, ölükben kitölteni. Ezután a feladatokat közösen javították ki, a fiatalember pedig közölte, hogy csak az maradjon, akinek a harminc kérdésből maximum három hibája lett. Sokan felálltak és elmentek, a teremben csak kilencen maradtak. Őket kiküldték azzal, hogy kint várakozzanak, most már egyesével lesznek beszólítva, számítógépen kell majd írniuk és néhány mondatban beszélni magukról. A széles folyosón lévő műbőr székeken foglaltak helyet és izgatottan lesték az ajtót, hogy kit hívnak be. Ezen az újabb rostán is kihullottak heten, végül ketten maradtak, az asszony és a bundás csizmájú fiatal lány. Lopva méregették egymást, s a lehetőség okozta izgalom mellett az asszonyon valami kényelmetlen érzés kezdett eluralkodni.
- Régóta keresel állást? – kérdezte a lányt.
- Igen, tavaly végeztem a főiskolán, azóta csak néhány napos alkalmi munkát sikerült találnom. Mindenhová gyakorlott munkaerőt keresnek. Nem szívesen bajlódnak kezdővel – húzta száját keserű mosolyra.
- Velem meg az a baj, hogy nem vagyok fiatal – magyarázta az asszony. - Tapasztalatom, gyakorlatom van bőven, de korom is hozzá.
- Édesanyám is hasonló cipőben jár. Középfokú végzettséggel, negyvenen túl már szinte lehetetlen elhelyezkedni. Alig várta, hogy megszerezzem a diplomát, de ettől sem lett könnyebb a helyzetünk. – Pillanatnyi csend után megint az asszony szólalt meg, kicsit beletörődötten:
- Ötvenen túl már biztosan lehetetlen. – „Talán most” gondolta, de ki nem mondta, hiszen pont a lehetséges másik ült vele szemben. Tekintete az ablakon besütő napsugarakat követte, amik folyamatosan tűztek a bundás csizmára. Próbálta másfelé irányítani figyelmét, de akkor meg a régimódi kis retikülön házilag, kézzel megvarrt kis szakadás zavarta. Pici volt, nem feltűnő, de egy női szemnek rikító, s most az ő lelkében nagy vihart kavaró.

A teremben valószínűleg tanakodás kezdődött kettőjükkel kapcsolatban, mert teltek a percek és nem történt semmi. Úgy tájékoztatták őket reggel, hogy a megüresedett helyre sürgősen kell valaki, ezért már ma döntés születik ki lesz az új kolléga, s holnap kezdheti is a munkát.
A Nap egyre erősebben sütött be a hatalmas ablak üvegén keresztül. Nem tudott parancsolni magának, újra és újra a csizmára tévedt a szeme, onnan a retikülre. Rámosolygott a szőke hajú, sovány, sápadt arcú lányra, de a nyugtalanság nőttön-nőtt benne, míg végül nem bírta tovább, utoljára ránézett a fekete csizma napfényben csillogó bundás szárára és felállt. Az ajtóhoz lépett, s bekopogott. Bent a fiatalember és két kollégája próbálták meggyőzni egymást, az egyenkénti, személyes beszélgetésen is hárman vettek részt. Mikor meghallotta, hogy – Szabad! – benyitott és belépve a terembe így szólt:
- Elnézést kérek, nagyon kellemetlen, de ebben a percben kaptam telefonhívást egy
másik helyről, ahol magasabb fizetést kaphatok. Igazán sajnálom, hogy kavarodást okoztam, s csak remélni tudom, hogy nem haragszanak rám. Fél éve keresek állást, s most ilyen váratlanul ilyen lehetetlen helyzetbe kerültem, de értsék meg, nekem minden forint számít – próbálta hirtelen jött ötletét egy szuszra elhadarva, hihetően előadni.
- Semmi gond – válaszolta a fiatalember kicsit savanyúan, valószínűleg a céget ért
„sértés” miatt. - Megértjük – zárta le röviden a témát. Az asszony érezte, hogy nem
szükséges tovább magyarázkodni, legjobb, ha gyorsan búcsúzik, s távozik.
- Köszönöm türelmüket! Viszontlátásra! – azzal szinte kimenekült a szobából, a folyosón
ülő lány csodálkozással teli, kérdő tekintetére sem adva magyarázatot, sietett a kijárat
felé. A – Sok sikert kívánok! – is csak menet közben hagyta el száját, küldve egy
utolsó, furcsa mosolyt a lány felé.
Szótlanul ették meg fiaival koradélután az ebédet. Látták rajta, hogy rosszkedvű, ezért nem firtatták, hogy mi történt, neki pedig nem maradt türelme felidézni a délelőtt eseményeit.
Fáradtnak, levertnek érezte magát.

Néhány hónap elteltével az udvaron foglalatoskodott. Kihúzogatta a gazt, s az éjszakai viharnak köszönhetően a földre potyogott meggyszemeket szedegette össze egy tálba. Mióta átengedte a lánynak az állást, végképp semmi sem sikerült. Többször mérgelődött magában, miért nem maradt ott. Persze, ha őt választották volna, akkor lelkifurdalás gyötörné. Nem tehetett mást.
Talán valahol odafent értékelik a jó szívét. Persze, hogy senkit sem érdekel. Váltogatták fejében egymást a derűs és a sötét gondolatok. Meg kellett volna szereznie, elfoglalnia az állást. Más biztosan nem tette volna meg ezt egy idegenért. Csak ő ilyen ostoba.
A tál tele lett gyönyörű nagy szemű, bordó meggyel. Legalább egy gyümölcslevest tud főzni belőle a fiúknak. Ahogy indult befelé a házba, megszólalt a mobiltelefonja. Gyorsan felvette, annak is örült volna, ha valami telefonos üzletkötő akar rásózni valamit, csak emberi hangot halljon, ami összeköti a világgal.
- Halló Eszter? – kérdezte a telefonáló.
- Igen, tessék.
- Magdi vagyok. Mi újság veled? Találtál már állást?
- Szia Magdikám! Nem, sajnos még nem sikerült.
- Akkor nagyon jó hírt mondok neked. Igazából a főnököm kért meg, hogy hívjalak fel, mert az egyik fiatal kis kolléganő szülni megy és megüresedik a helye. Nem is jön már, mert kiírta az orvos betegállományba. A vezetőség úgy döntött nem hirdetik meg az állást, hanem a korábbi jelentkezők közül választanak valakit, akiknek az önéletrajzát megőrizték. Megint megemlítettelek, hogy régi kolléganőm vagy még a gyárból, s biztosan csak jól járna veled a hivatal. - Kicsit elhallgatott, várta Eszter reagálását.
- Több jelölt is van? – hangzott a kétkedés.
- Ne aggódj, te vagy a befutó. A főnök tisztában van a szakmai tudásoddal, a múltkor sem rajta múlt, ő téged akart akkor is felvenni. Most szabad kezet kapott a döntésben.
- Mit kell tennem?
- Csütörtökön reggel 9-re be tudnál jönni?
- Persze, természetesen ott leszek.
- Akkor találkozunk majd, nagyon örülök, hogy veled fogok dolgozni.
- Ha tényleg felvesznek, egyelőre nem merem elhinni. Mindenesetre nagyon köszönöm neked, hogy segítesz, nem is tudom, mit mondjak?

Ezután elköszöntek egymástól, az asszony pedig már következő hó elejétől a hivatal alkalmazottja lett. Reggelente mikor felkelt igyekezett elkészülni, sietett, hogy korán beérjen.
Első napokban, ahogy elhaladt az utcában néhány házzal előtte járdát söprögető néni előtt, köszöntek, az idős asszony pedig megkérdezte:
- Dolgozni?
- Igen! Rohanok a munkahelyemre! – felelte büszkén.
Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen csodálatos érzés lesz kimondani ezt a hétköznapi dolgot. Kinek is jutott volna eszébe, hogy eljöhet olyan idő, amikor szinte kiváltságnak számít a munka?

Lelkében helyreállt a béke. Úgy gondolta, valahol mégiscsak feljegyzik az ember cselekedeteit, s időnként „elszámolják”. S ha távolról sincs egyensúlyban a gond, probléma a sikerrel, a kedvező fordulatok számával, mégis elfogadható az arány. Az embernek pedig nem kell kibújnia a bőréből, nem szabad mást tennie, mint amit a lelkiismerete diktál.

Budapest, 2012-03-08.

CSATÓ GÁBORNÉ/Magyar Eszter
499
magyareszter - 2012. május 22. 19:23:58

Kedves Viola!

Örülök, hogy tetszett a tanulságosnak szánt írás. Köszönöm, hogy írtál nekem. Igen, találkozunk, barátnőmmel jövök a találkozóra.

Kedves Zsuzsa!

Az esőnek nemcsak a növények örültek ma, hanem én is, mert tudtál jönni egy kicsit olvasni és megtiszteltél figyelmeddel. Köszönöm, hogy írtál is nekem.

Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2012. május 22. 10:15:10

Kedves Eszter!

Gyönyörű és megható történetedet nagy figyelemmel olvastam végig. Reméltem , hogy a történetbeli asszony "jócselekedete" elnyeri a jutalmát és végül jóra fordul a sorsa. Így is lett. Lehet, hogy nem onnan kapjuk a segítséget, ahova (akinek) adtuk, de nem is az a lényeg. A jócselekedeteinket igenis, figyelik és feljegyzik!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

277
farkas viola - 2012. május 22. 02:54:17

Kedves Eszter!

Nagyon tetszik az írásod, a főszereplő embersége, végig feszültséget okozott s a végén megkönnyebbültem.
Szeretettel gratulálok: Viola

Remélem, látjuk egymást a Találkozón?

499
magyareszter - 2012. május 20. 17:39:11

Kedves Mami!

Örülök, hogy itt jártál. Szomorú, hogy ez az írás akár Rólad is szólhatott volna. Remélem Neked is jól végződött a történeted.Smile
Sok szeretettel Eszter

2135
mami - 2012. május 19. 19:25:58

Kedves Eszter!

Érdekes volt olvasni írásod, amely akár rólam is szólhatott volna.

Szeretettel: Jártó Róza

499
magyareszter - 2012. május 18. 07:56:30

Kedves Titanil!

Köszönöm kedves figyelmedet, hogy időt szakítottál elolvasni a kis történetet és kedves hozzászólást is írtál. Örülök, hogy tetszett, jól esik a gratuláció. Nehéz elszakadni a mindennapi problémáktól, amik ránk nehezednek, akár csak hallomásból, ismeretségi, baráti körből tudunk róluk, de pláne ha mi magunk is átéljük.
Szeretek tanulságos történeteket kitalálni, s ha már ilyet ír az ember, akkor legalább a jó nyerje el jutalmát.Smile
Sok szeretettel Eszter

1403
titanil - 2012. május 15. 19:55:22

Kedves Eszter!

Egy igényesen fogalmazott, komoly és valós írást olvashattam Tőled, országunk egyik legnagyobb problémájáról, a munkanélküliségről. Szinte éreztem a feszültséget a munkára jelentkezők tesztelése során, különösen a két nő várakozásakor.
Megható, hogy az idős nő megsajnálja a fiatalt, és egy kis hazugsággal, átadja neki az álláslehetőséget. Sajnos az ilyenfajta emberség is ritka manapság.
Találó a befejezés, a jó elnyeri jutalmát.
Nagyon tetszett történeted, gratulálok hozzá!Smile
Sok szeretettel: Magdi

499
magyareszter - 2012. május 15. 13:02:25

Kedves Doroty!
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kis történetet. Sajnos valóban sok a valóságalapja. Nagyon sok mai írásnak témája a hajléktalanság, a munkanélküliség, a kilátástalanság. Ebben élünk. Viszont éppen ezért is nem szabad, hogy kivesszen belőlünk az együttérzés, az emberség. S legalább itt, a fantázia világában jóra fordulnak a végén a dolgok.Smile
Sok szeretettel Eszter

2693
doroty - 2012. május 15. 08:35:28

Kedves Eszter. A valóságról írtál. Én naponta találkozom a problémával, s a szemébe kell néznem azoknak az embereknek, akik megkérdezik tőlem (50-en túl) akkor most mi lesz? Munkalehetőség hiányában, kevéske szociális támogatás (járna), amely az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. Jó érzés volt olvasni az írásodat, mely felcsillant egy aprócska reményt, -Csodák pedig léteznek...Wink

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.