Jártó Róza: Manó a templomban

Gyermekről szóló történeteknél az emberek szinte elvárják, hogy vidám kis szösszenet kerüljön ki az mesélő tollából.
Ez a történet nem lesz vidám.
Csehszlovákia délkeleti szegletében, a Szlovák határrésznél, Komárom közelében bújik meg egy kis falu, Alsószeli. Itt élt Sidó József feleségével Ilussal és két kislányukkal Iluskával és Bözsikével. Istenfélő dolgos katolikus család volt az övék. Ha eset-ha fújt, minden vasárnap ott találta a családot a templomba. Első útjuk minden esetben Szent Rita szobrához vezetett. Hitték, mint oly sokan ebben a közösségben, hogy elég, ha ők jók, elég, ha példamutató, dolgos, istenfélő életet élnek Szent Rita, mint falujuk védőszentje megvédi őket minden rossztól. Hitték, hogy a háborút, amit eddigi életük legrosszabbikának gondoltak, e Szent védelme miatt vészelték át. Már apró gyermekként megtanulták, hogy csak Szent Ritában bízhatnak.
Szent Rita testét CASCIÁBAN, a Szent Rita templomban őrzik. A hagyomány szerint Szent Rita az egész kilátástalannak tűnő esetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.
Ezért is hangzott el oly sokszor az imádság.
Pedig a rossz ott topogott már a kapujukba. Haza érve a templomból várta őket a kisbíró, aki
szlovákul elmondta nekik, hogy reggel 8 órakor indul a vonat velük. Addig hagyják el a házat, hagyják el az otthont, hagyják el eddigi életük. Itt nincs helyük. Takarodniuk kell.
A Sidó család Tótkomlósra 1947. június végén érkezett. Egy romos, elhanyagolt, meszeletlen házba vitték a családot, hogy innentől ez az otthonuk. Rajtuk kívül számos család érkezett, mind onnan, mind katolikus. Tótkomlós evangélikus község volt. Igaz ma is az. Egészen kicsi 1938 évben épült katolikus templomban végre otthonra lelt a kicsiny közösség. 1957 évben pedig saját adományból felszentelték Szent Rita szobrát is, ami közvetlenül az oltár mellett kapott helyett.
Sidó Bözsi nem bírva magával és avval az örökké fortyogó 18 éves vérével, egy vasárnap felvette a szép ruháját és több lánnyal és legénnyel felsétált a korzóra. És ha már felsétált meg is akadt a szeme egy szép derék, szőke hajú legényen, Halász Sándoron, aki épp az evangélikus templomból jött ki.
De ha csak ebbe maradt volna a dolog? De nem. Sándor szeme is tudta melyik lánynak tetszik. Még ilyet! Egy betelepült katolikus lány? És egy tősgyökeres evangélikus magyar legény?
- Na nem - mondták a szülők.
- De igen - mondták a fiatalok.
1949 tavaszán meg is volt az esküvő, katolikus hit szerint. Sándor gyerek 1950-ben születet. 1973-ban lettem a felesége. 1974 tavaszán megszületett a kislányunk.
Igen csak gondba voltunk a leány neve miatt. Akkor jött el hozzánk Sidó mama és nagyapa.
- Ha már kislány, esetleg, nem lehetne Rita - kérdezték könnyes szemmel.
A birtokunkban lévő összes kalendáriumot felforgattuk, de a Rita nevet nem találtuk a naptárakba. Végül írtunk a Gyulai Megyés Püspöknek. Megírva azt is miért ragaszkodnánk a Rita névhez. Szinte postafordultával érkezett meg a levél. Így tudtuk meg, hogy a lányunk névnapja május 22-e. Innentől minden május 22-én, ha az nem vasárnap, akkor az azt követő vasárnap elmegy a család a templomba megköszönni Szent Ritának, hogy otthonra találhatott a családunk. Manó dédunokám másfél évesen vett rész először ezen az eseményen. Két és fél évesen másodjára. Töredelmesen bevallom, hogy a fiatalok nem igazán vallásosak. Manó szülei sem. Annak ellenére, hogy Manó nem kap semminemű vallási nevelést azért a családi tradíció, az számukra is szent. Ugyan akkor nem várható el egy két és féléves gyermektől, hogy végig üljön egy misét, még ha az a családnak van is ajánlva és az alig három hónapja elhunyt anyósom emlékének, aki imádattal szerette szépunokáját Manót, akivel nagyon sok időt töltött. Bele merültünk az emlékekbe, amikor az oltár felől, Szent Rita szobra alól felcsendült az ének, számunkra a legédesebb gyermek hangján. Manó állt ott, kicsi kezét Szent Rita felé nyújtva.

„Jézuska, Jézuska figyeljél csak rám.
Kis szívem hű szívem szeret igazán.
Én a kicsi szívemet Neked adom.
Csak szeress engem nagyon, nagyon.”


A tiszta gyermeki lélek szárnyán a hit befészkelte szívünkbe magát, tudatva, hogy nem akarom kérdés, hogy ki vallásos, ki nem. Ki így, ki úgy, de mindenki lelke megtalálja az utat Istenhez.

Írta: Jártó Róza
2135
mami - 2012. december 26. 20:07:19

Kedves Torma Zsuzsa!
Zaklatott év van mögöttem.Annyira, hogy bizony még az írást is "hanyagoltam". Most értem oda, hogy egy kicsit visszanézzem az írásaimra a hozzászólásokat Így jutottam el a Manó a templomban című írásomhoz, ahol Te evvel a nagyon megható hozzászólással tiszteltél meg..
Zsuzsa! Köszönöm!
Szeretettel: Jártó Róza

230
Torma Zsuzsanna - 2012. augusztus 31. 10:08:28

Kedves Róza!

Megkerestem ezt a gyönyörűszép és megható történetedet és el is olvastam, éppen most végeztem vele! A végén a vers Jézuskához, nekem is ismerős, hiszen megtanították már kicsi koromban, s nekem is egészen addig, amíg továbbtanulni és dolgozni nem mentem, el kellett járni a teplomba Vasárnaponként. Pedig úgy 3,5-4 km-re volt onnan a templom, ahol mi laktunk! Nem volt elég mindennap az iskolába járás, ami szintén messze volt! Télen, nyáron, hóban, sárban, viharban igen sokszor megszenvedtük ezt a hosszú távot. Egészen 21 éves koromig, amíg el nem költöztünk Kaposmérőbe Bárdudvarnok Szendi-hegyről, addig a 3,5 km-es utat jártam szinte mindennap, oda-vissza 6 éves koromtól kezdve. Aztán jöttek a dolgos munkás évtizedek, kezdetben vonattal, majd 1978-tól autóbusszal ingáztam Kaposmérőből Kaposvárig. Szerencsére a 10 km-es távolságba belefért, hiszen úgy kb. 8 km Kaposmérőtől Kaposvárig az út, és nem tart a menetidő 15 percnél. Szerencsére, most már csak akkor kell beutaznom Kaposvárra, amikor valami fontos elintéznivalóm van, vagy megyünk a férjemmel havonta vásárolni a TESCO-ba. Egyébként szinte mindennap biciklivel megyek a boltba. Egyszer írtam is arról verset, hogy "Ha majd egyszer nyugdíjba megyek"... biciklivel fogok menni vásárolni és nem a két kezemben cipelem hazafelé a tele szatyrokat.
Legalább ennyivel könnyebb az életem. Gondolom, mg is érdemlem, ahogy sokan mások is, akik legalább 41 vagy 42 évig jártak dolgozni szinte egyfolytában!

Tudod, kedves Rózám, nem is az a fontos, hogy járunk-e rendszeresen a templomba, a mai fiataloknak már egészen más az életük, az igényeik, a lényeg az, hogy tanítsuk őket meg ember módjára élni, viselkedni, hiszen akkor Istenhez méltó életet élnek. Nekik már más a felfogásuk, a gondolkodásuk, az értékrendjük, nekünk, szülőknek pedig az a dolgunk, hogy mindig ott legyünk NEKIK, amikor arra szükségük van, márpedig sokszor megesik, a szükségük van ránk nem csak a szeretet, az aggódás miatt, de anyagiakban is!

Sok szeretettel olvastalak: Zsuzsa
Smile

2135
mami - 2012. július 24. 21:23:02

Kedves Veronika!

Megtisztelő soraidat szertettel köszönöm.

Kedves Titanil!

A mi családunkban nem ritka az úgynevezett magas öregkor. Anyósom 83. évében hunyt el. Apukám 92 évet élt, erőben egészségben. Igaz az unokám nagyon fiatalon épp csak betöltve a 19 évet lett szülő az azonos korú barátnőjével együtt. De Manó mindenért kárpótolja őket. De ez azt is előre vetíti, hogy ők is korán lesznek nagyszülők, dédszülők. Mi rá szoktunk csodálkozni a világra, mikor azt halljuk, hogy egy gyermek azért nem születhet meg, mert a szüléje azért aggódik, hogy nem tud neki minden földi jót megadni. Nem értjük, mert mi szerintünk egy gyereknek egyedül és kizárólag szeretetre van szüksége. Titanil! Köszönöm.

Kedves Eszter!

1954-re nyúlik vissza a történet, ami miatt megírtam. Akkor valamelyik családtag egy kockás papira lemásolta Szent Rita imáját. Ez az "ereklye" került a birtokomba pár hete. Első dolgom lett, hogy a szgépre be szkenneltem az imát, és már nagyon sok rokonak, barátnak el is küldtem. Nem csak eleink emléke miatt, de azért is, mert Rita lányom révén közvetlenül is érintve vagyunk. Minden családban kell lennie ereklyéknek, emlékeknek, amit tovább adhatunk egymásnak. Kedves Eszter! Köszönöm, hogy olvastad kis írásomat.

Szeretettel: Jártó Róza

499
magyareszter - 2012. július 24. 20:16:27

Kedves Róza!

Már az első soroknál nagyon felkeltetted érdeklődésemet. Ugyanis bevallom, hogy én Szent Ritához szoktam sokszor imádkozni. Nálunk itt Kispesten a katolikus templomban szép szobra van és alatta egy márványlapon le van írva életének története. Sokszor megsegített, közvetítette kérésemet Isten felé.
Szerintem teljesen mindegy, hogy ki milyen vallásban hisz, vagy akár nem hisz, a lényeg az, hogy egyik ember tisztelje a másikat, s ne ártson egyik sem a másiknak. Féltem, hogy a fiatalok boldogságának útjába áll a vallási különbség, de szerencsére nem így történt. Csodálatosak az ilyen több generációs történetek. Számomra a legkedvesebb emlékek, a legcsodálatosabb fényképek, amiken például szegény Édesanyám, én, lányom és lány unokám együtt van. Négy generáció. Nálatok ez még két generációval kibővülve is megvalósult. Gratulálok szép családodhoz, írásodhoz! Sok szeretettel Eszter

1403
titanil - 2012. július 24. 18:53:25

Kedves Róza!
Visszatértem Hozzád egy pár mondat erejéig. Valóban nagy csoda, hogy valaki olyan magas életkort érjen el, hogy még szépunokája is szülessen. Úgy vélem a Kárpátok levegője jó, hogy ilyen sokáig élt Sidó mama. Manó, ha örökölte a géneket, hosszú életre számíthat, amit tiszta szívemből kívánok Neki.
Sok szeretettel. Titanil

2135
mami - 2012. július 24. 16:22:30

Kedves Lexirózsa!

Köszönöm kedves hozzászólásodat. Örömet szereztél vele.

Kedves Titanil!

Még annál is szebb az életünk, mint leírtam, A Sidó nagyszülők megélték azt, hogy Manó megszülessen. Manó nekem dédunokám, anyósomnak ükunokája, akkor a Sidó mamának mi is? Szépunokája, Még látta, még megsimogatta, még a karjában is tartotta Sidó szépmama a szépunokát. Ez maga az élet csodája. A másik csoda, hogy Manó közös unoka az Erdélyi Madéfalváról idekeveredett lánynak és az északi rész Alsószelijéből ideszármazott fiúnak. Ez is az élet nagy csodája. Titanil! Köszönöm, hogy olvastad kis írásom.

Szeretettel: Jártó Róza

1403
titanil - 2012. július 24. 10:22:29

Kedves Róza!
Szép történetet írtál Az elején szomorú volt olvasni, hogy férjedet és szüleit áttelepítették Szlovákiából. A későbbiekben gondot okozott a két fiatal nem egyforma vallású nevelése, de a szerelem győzött, és egy pár lettetek. Unokád az élő példa rá, hogy nem az a fontos milyen vallásúak vagyunk, hanem higgyünk.
Tetszett írásod!
Sok szeretettel: Titanil

3300
kandracs roza - 2012. július 23. 12:47:10

Kedves Mami!!! sokszor egy kicsi emberke hite adja meg számunkra is az igaz hitet...gratulálok...Lexirózsa

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.