Kandrács Róza: Viharos élet 2/1. rész

Falusi leány - Bányász leány

A gyermekkoromban egy kis faluban éltem. Szüleim elköltöztek a munka után bányász településre. Itt biztos munka várt a férfi népre. A bányászat akkor élte fénykorát. Engem mint pici babát otthagytak anyai mamáméknál. Nehezebb lett volna az életük, nem volt még ház otthon egy ilyen kicsi gyerek számára. Én éltem a falusi gyerekek tipikus életét. Mamám TSZ-ben dolgozott, egész nap a földeken kapáltak. Szőlőt műveltek, majd az őszi betakarítás jött. Ezalatt mi gyerekek őriztük a libákat a réten, majd a tarlón. Nem volt ám ez sem semmi. Annyi liba, s mind másfelé ment. Bizony volt úgy, hogy este pár darab hiányzott. No volt is riadalom - mindenki a libáit számlálta. Mert ugye mint gyerekek eljátszottuk az időt. Nem vettük észre, hogy a bokorban valaki csak erre vár. Mikor egy liba elkószált, ő már el is kapta a nyakát. Otthon aztán volt nemulass. Jól eltángáltak bennünket. Mikor már éppen eleget kaptunk, elhatároztuk… egyikőnk mindig figyelő lesz. Meg is lett a haszna.
Volt a faluba egy emberke… amolyan sérült… mindenki csak a falu bolondjának hívta. Misi, mert ez volt az igazi neve... nap mint nap utánunk osont, kihasználta a játékba merülésünk, s bizony megtizedelte a libáinkat. Aznap a Pista volt az őr, rendesen el is kapta az éppen csórni akaró Misit. Na volt is csetepaté... mindnyájan rárontottunk a csak bambán bámuló Miskára. Mit ne mondjak… jól eltángáltuk. Ordított is szegény bolond. De minket ez nem hatott meg, hiszen már jócskán leverték ezt rajtunk.
Így teltek napjaink. Míg eljött a költés ideje. Alig vártuk mikor bújnak ki az első kis libák. Minden nap kukucskáltuk… mikor bújik ki az első pihés fejecske. Ez a pillanat is eljött. Szedtük a kis állatkákat, törölgettük őket, örültünk nekik. Igen ám, de eljött a neheze is. Nekünk kellet vigyázni rájuk is. A házunk előtt folyt a Tarna folyó. Ide vittük őket fürödni. A nagyokkal nem is volt baj. Ők már elúszkáltak maguknak, de a kicsik bizony sok gondot okoztak. Még nem igazán voltak ügyesek… így bizony egy szép nyári napon az én kislibáim szépen sorba belepotyogtak a mély vízbe. Kapkodtuk is őket kifelé... de bizony mint ázott verebek úgy reszkettek. „Mit csináljak?” - törtem a buksim. Ebből bizony megint verés lesz. Ölbe vettem őket, bevittem a nyári konyhába... mert falun nyáron ott zajlik az élet... s láttam már ég a sparheltben a tűz. Nosza egy gondolat, megszárítom őket. Ügyesen bepakoltam a 8-kislibát a tepsibe, irány a sütő. Nem is lett volna baj, ha a barátnőm nem jön át megmutatni újonnan kapott babáját. Apja a szomszéd városba lévő vásáron vette. Nekünk még nagy dolog volt a szőke hajú, pislogó csoda. El is telt az idő szépen. Megérkezett mamám a kapálásból. Már a kapuból kiabált:
- Mit égettek már?
Na erre megjött az eszem. Rohantam a nyári konyhába. Égtelen füst, büdös fogadott. Mamám kicsapta a sütő ajtaját. Istenem mit láttam. 8 szénné éget kisliba formát. Na ezzel betelt a pohár... jól elvert mamám. Azonnal levelet írt szüleimnek. Jöjjenek értem... mert ő már nem tud rám vigyázni munka mellett. Szegény papám is kapott éppen eleget miattam. Mert ő meg vak volt, így magára sem bírt rendesen vigyázni.
Nekem kellet volna őt is istápolni. Már ha nem játszottam el az időt.
Így lettem falusi kis leányból - bányász leány... De ez már egy új története életemnek.

Ez egy más világ. Nehezen szoktam meg a bányászok nyers stílusát, kemény káromkodással teli beszédét. Itt már a legkisebb gyerek is káromkodott. Nehéz élet a bányászoké... éjjel-nappal a föld mélyén dolgoztak.
Abban az időben még kevés volt a gép, ami segítette volna a munkát. Csákány, lapát, lámpa „bök” (életmentő készülék) ez volt a fő munkaeszközük. Mikor leszálltak a bánya mélyébe még tiszták voltak... kifelé már bizony a saját apánkra sem ismertünk rá. Ruhájuk-arcuk fekete a lerakódott szénportól. Abban az időkben még nem voltak fürdők... mindenki így ment haza. Vagyis nem haza... első útjuk a helyi kocsmába vezetett. Mint mondták: „Lemosni a torokról a szénport.”
Így teltek a bányászok napjai. Az asszonyok mosták a fekete szénporos ruhákat, nevelték a gyerekeket. Kevés bányász asszony dolgozott még abban az időben. A bánya jól fizetett… nem volt szükség pótlásra. Bár egy pár nő lement a férfit próbáló munkahelyekre is. Megállták a helyüket, a rájuk bízott munkában.
Ide cseppentem én kis falusi leányka. Eleinte nem volt barátom... nem játszottak velem. A kemény bányász gyerekek kinevettek, csúfoltak, kisasszonynak, bőgőmasinának hívtak. Az ő játékaik számomra érdekesek voltak. Utánozták a felnőtteket, dolgoztak, berúgtak. Otthon az asszonyt, gyereket elpáholták. Na a verés nem volt furcsa, mert azt én is, mi is kaptunk falun. De ez valahogyan más volt. Az nem fájt, megérdemeltük tudtuk mi gyerekek. Itt nem kellet rossznak lenni, apa ha berúgott otthon vezette le a bánya okozta feszültséget. Kapott asszony, gyerek. S másnap ment minden a maga útján. Ezt játszották a gyerekek is. Megpróbáltam beilleszkedni... én is káromkodtam, játszottam az anya szerepét. De nem voltam soha boldog, felszabadult. Hiányzott a mező, a szabadság. Így jött el az iskola kezdés ideje. Örültem neki, reméltem itt lesz valami változás az életemben.
Boldogan mentem már az első napon. Szüleim megvették a kötelező dolgokat, boldogan pakoltam táskámba. Azt hittem enyémek a világ legszebb holmijai. Ám már az első napon kiderült, itt sem terem nekem babér. Az osztályban voltak jobb módú szülők gyerekei is. Az ő dolgaik szebbek voltak. S ezt bizony ki is nyilvánították. Nálunk falun minden gyerek egyforma volt… mezítlábas, kis lurkók. Nem volt különbség köztünk. Mindent megosztottunk... a kenyeret, a szilvát, almát, kinek mit pakoltak otthon. Itt nem volt ilyen. Mindenki a magáét ette, nem adta oda a ceruzáját még csak megnézni sem. Bizony már akkor megvolt a kasztbeli elkülönülés. A tehetősebb gyerekek nem álltak szóba a szegényebbekkel. Én meg már megint sehol nem voltam. Se itt se ott. Megvolt mindenem... De csak a szüleim tehetsége szerint. Gondoltam majd a tanulás átsegít a gondokon...
Jól, könnyen tanultam. Nem okozott gondot a feladatok megoldása... Erre hamar rájöttek a gyerekek, eleinte csak elkérték a leckéimet, lemásolták. Majd már azt akarták írjam is meg helyettük. Ezt már buta kis lelkivilágom nem bírta, és megtagadtam mindent. Nos, ez nem volt jó ötlet… innentől megint minden voltam csak jó nem.
Szünetekben ellöktek, ellopdosták a felszereléseim. S amit csak gyermeki gonoszságuk megengedett mind elkövették velem.
Lassan teltek az évek... de egyre nagyobbak lettünk. Már én sem az a butuska leány voltam, aki faluról jött. Rám ragadt a rosszaság... meg kellett védeni magam... Ez amolyan túlélési szabály volt. Ha bántottak, már keményen visszavágtam. Ha a fiuk cibálták a hajam szeretetből... én bizony rúgtam, csikartam. Már nem bőgőmasina, hanem vadmacska lett a nevem. Más voltam, mint a bányász leányok. Ők durva arcú, nagydarab leányok voltak. Mellettük én kis vékonyka libuska voltam, ám mindenem a helyén volt. Ez megint a sor szélére dobott. Ha csak tehették gúnyoltak, nevettek a hátam mögött. Itt már szerepet játszott a féltékenység... mert bizony ez már kamasz-tini korban is jelen van. Sokat sírtam éjszakákon át, nem volt kinek elmondanom a fájdalmam. Anyukámnak megszületett a kicsi fia. Ő volt a mindene... ma már nem csodálom, hiszen engem csak hét évesen kapott. Akkor is kényszerből. Imádtam a kis testvérem... benne volt minden örömöm. Ő viszonozta rajongásom. Úgy éreztem a jó Istenke ezzel pótol minden elviselt fájdalomért. De nekem véget ért az iskola, ő akkor kezdte. Ekkor kezdődött életem újabb fejezete...

Folyt köv...

Írta: Alexa Gyuláné
3300
kandracs roza - 2012. augusztus 01. 11:49:34

Kedves Keni!!! mint látom senkinek sem matyó hímzés volt az élete...Köszönöm...Lexirózsa

298
keni - 2012. augusztus 01. 09:43:42

Kedves Lexi !

Nekem olyan ismerős ez a történet, bár én alföldi gyerek voltam, de a tarlót jártam én is a tanyavilágban és ismerem a kacsákat, libákat, tömésüket, pulykákat, sőt a nagyobb háztáji állatokat is, birkát, lovat, tehenet stb.

Engem is 7 éves koromban vett kényszerből magához az anyám akitől a korábban született két testvéremet más apával ismerhettem meg, - nagy megdöbbenésemre.

Nekem is az iskola volt a menedékem, mert otthon mostoha sors várt rám iskola után...
Innen már nem is folytatnám, hisz a novelláim között olvasható...

Megrázó sorok ezek ma olvasva, de akkor ez mind természetes volt, ha nem is minden családban. Irigykedtem is rájuk, mert nekem nem voltak jó ruháim cipőim, csak egy foltozott gatya és nyáron a mezítlábasság...

Megértettem mesédet !

Nem vált ez kárunkra mégsem azt hiszem , mert minden jóban van valami rossz is, amiből építkezünk életünk során...

Szeretettel olvastalak, folyó történeted- meséd kereteit - az életről.....

- keni -

3300
kandracs roza - 2012. július 29. 19:09:03

Drága Katinkám!!!! köszönöm szépen...szeretettel..Lexi

3300
kandracs roza - 2012. július 27. 08:58:17

Kedves Titanil-Mami! köszönöm,hogy olvassátok novelláim.Még nagyon kezdő stádium ez nálam.Szeretettel Lexirózsa

2135
mami - 2012. július 27. 08:29:25

Kedves Lexirózsa!

Nagy érdeklődéssel olvastam a történetedet. Nagyon sok a párhuzam kettőnk gyerekkorával, ezért azt gondolom abba az időben sok-sok gyerek élt így mint te meg én. Én egy MÁV kolóniában nőttem fel. Mint írásod is mutatja bizony voltak kevésbé "szerencsésebb " gyerekek is. Akiknek a sorsa még a mienknél is rosszabb volt. Jó, hogy megosztod velünk ezeket az emlékeket, így remélhetőleg nem merül a feledés homályába.

Szeretettel: Jártó Róza

1403
titanil - 2012. július 26. 22:49:38

Kedves Lexirózsa!

Nagy figyelemmel olvastam írásod, miközben már az elején eszembe jutott fiatal korom. Nekem is milyen sokszor kellett korán kelnem amiatt, hogy a kislibák között volt idegen, és keresni a gazdáját. Volt mikor a mi kislibáink vesztek el, akkor pedig a kanális mellett a réten kellett őket keresgélni. A mi libáink Anyámat engedték csak elvenni a kislibákat, engem megcsípett. Szegény kislibák, "rossz" gazdára találtak Nálad, mert a játék jobban érdekelt.
Bizonyára a bányász élet is nehéz lehetett, és bányász gyerekének lenni sem volt leányálom. Tapasztalatból nem tudom, csak hallottam, általában a bányászok előbb a kocsmába mentek, és csak utána haza.
Köszönöm, hogy megosztottad gyerekkori emlékeidet. Jó volt olvasni.
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.