Kandrács Róza: Kísértet - HARMADIK TÖRTÉNET - 2. HELYEZETT (2012. augusztus)
Nagyon beteg volt már. Nem is értette hogyan bírja még a szenvedést. Fájt, minden fájt. A mozdulat, a fekvés, még az étel is, amit néha beleerőszakoltak. Nem akart már élni. Minek! Ez csak vegetálás. Várta a halált, a megváltást, megnyugvást.
Szemeit csak néha nyitotta ki, amikor mozgást észlelt maga körül. Mint most is. Enyhe szellő simított végig arcán. Felnézett, s halvány árnyalak bontakozott ki a semmiből. Nem szólt, csak nézte őt.
„Mi ez?” – töprengett magában. Még sosem látott hasonlót.
Állt, de mégsem igazán... mintha lebegne, oly könnyűnek áttetszőnek látszott. Fáradt elméje megmozdult, emlékek, régi szavak, mesék jöttek elő. Valamikor a fosztóban az öregek sokat meséltek visszajáró lelkekről. Szellemekről, amik a fáradt vándort ijesztgették. Bizony meg is csúfolták. Boszorkányokról, amik megrontották a teheneket, „megnyomták” az embereket. Bizony nem is mertek egyedül haza menni. Megvárták egymást s utána futás. De ez már a múlt.
Most ő öreg, beteg… talán csak nem az esze ment el?
Behunyta majd újra kinyitotta a szemét, de az alak csak ott lebegett előtte. Nem félt, mitől? Neki már nincs mitől félnie. De a jelenség felzaklatta. Szája szóra nyílt.
- Ki vagy? Mit akarsz?
Nem felelt, maradt a néma csend. Ám mint filmvetítő vásznon, képek jelentek meg. Régi dolgai, amiket már el is feledett. Most ott voltak előtte, mint élő emlékek. Anyja ki nem szerette, csak a testvérét... amiért ő nagyon haragudott. Most ott állt előtte s kezét nyújtja felé… hívja. Egy fuvallat, s már apját látja… nevet, s csalogatón int felé...
Nem, ez nem lehet! Álmodik talán???
De a következő pillanatban az árny felé lép, most már fenyegető a mozdulat... műtőágy… vér... Tátott szájú kisgyermek formája jelenik meg. Még nem is élt, s már semmivé lett. Ő akarta. Minek a részeg férj mellé? A többi is éhezik.
Már izzad, hátán folyik a víz, de az árny nem tágít, csak mutatja a múlt vétkeit, emlékeit. Szörnyű, rosszabb, mint a fájdalom. Ordítana:
„Ne! Ezt nem akarom. Elég legyen végre!” - de nincs kegyelem. Nézni, hallani kell a borzalmakat. Fel akar kelni, menekülni. Ki innen, ahol a fura lény uralja a szobát. Összeszedi minden erejét, feltámaszkodik, ám gyenge teste nem bírja már el. Arccal a földre zuhan. Leánya berohan, felemeli. Nem érti anyja mit akart, hiszen hónapok óta nem mozdul. Felteszi a pihe könnyű testet az ágyra. Ijedten nézi az eltorzult arcot, tágra nyílt szemeket, melyekben felfoghatatlan félelem látszik.
- Mi baj anya? Fáj valami?
Nyílik a száj, de hang helyett értelmetlen morgás, félelmes sikoly hasít át a szobán. Az öreg kéz felemelkedik. Egyre csak mutat a levegőbe, majd vészjósló kacaj hangzik fel, lehull a kéz, megdermed a szem. Egy utolsó sóhaj hagyja el a ráncos ajkakat mely mint vad vihar zúg át a szobán. Ajtó, ablak megremeg. A leány térdre hull s nézi a felfoghatatlant.
Mit láthatott az anyja? Mi volt ami így felzaklatta??? Nem érti, csak nézi immár halott anyját, s szeméből megindul a könny.

Írta: Alexa Gyuláné
499
magyareszter - 2012. augusztus 20. 15:20:46

Kedves Tollforgató!

Érdekesnek találtam a témáról szóló írásodat. A Te kísérteted egy haldoklóért jött el, felidézve életét, fejére olvasva bűneit. Nagyon drámai, megrendítő, ahogy bekövetkezik az elkerülhetetlen. Gratulálok!
Sok szeretettel Eszter

1403
titanil - 2012. augusztus 05. 21:04:35

Kedves Tollforgató!

Szomorú írást hoztál. Hallottam, hogy az embereknek életük végén leperegnek eddigi életük, és félig itt vannak még a valóságban, félig pedig a túlvilágon.
Gratulálok!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.