Jéga Szabó Ibolya: A következő élet álma

„Nem akkor kezdődtem, amikor megszülettem, sem akkor, amikor megfogantam. Folyamatosan növök, fejlődöm megszámlálhatatlan milliárdnyi ezredéven keresztül... az összes, előző énemnek megvan a hangja, visszhangja és súgása bennem… óh megszámlálhatatlanszor
fogok még újraszületni.”
Jack London


Öregasszony nehézkesen elcsoszogott a terasz végében álló kutyaólhoz, lehajolt és beleöntötte a kutyatálba, a lelkesen ugráló kutya vacsoráját. Megsimogatta a boldogan lefetyelő eb széles hátát, és szép komótosan visszaballagott. Az ajtóban megállt, kibámult az esti sötétségbe, szeles téli este volt, a távolban kutyák ugattak, a fogyó holdat felhők takarták. Gondosan bezárta az ajtót, hangos csörömpöléssel rakta le a mosogatóba az edényt. Bebaktatott a fürdőszobába, leült a székre és nagy ügyel bajjal levetkőzött, gondosan összehajtogatta a levetett ruhákat, megmosta a maradék fogát, a fürdő ajtajában megállt és azon morfondírozott, hogy valamit még akart, aztán a fejéhez kapott, aha, a lupé kéne még. .
Nyögdécselve befeküdt az ágyába, a plafont bámulva elgondolkodott a halálról, minden este gondolt rá lefekvéskor, mert álmában szeretett volna áthajózni a holtak birodalmába, mint az apja, akinek megadatott ez a kiváltság, de tudta, hogy ez ritka ajándék, talán csak az igazán jó emberek jutalma ez a sorstól. Nagyon vágyott igaznak hinni a reményét, hogy amint meghal az ember, a lelke máris egy újszülött kicsi testét veszi bérbe egy emberi életre. Ki tudja ezt, és tovább nézte a plafont kétkedőn.. Kint egyre jobban erősödött a szél, már behallatszott a szobába is a szélcsengők csilingelése. Nem is lenne rossz újraszületni, de nem ide, hanem egy nyüzsgő, kellemes klímájú, tengerparti város, hatalmas hegyekkel övezve, pont megfelelne az elképzeléseinek. Mondjuk valahol Dél-Amerikában, vagy Ausztráliában, igen ezekre helyekre vágyott mindig, ha a következő életében teljesülhetne, máris örömmel halna. Na,de erre még senki sem adott garanciát. Porból lettünk, porrá leszünk! Hát ez olyan lehangoló, így nincs sok kedvem a halálhoz, gondolta. Furcsa ez az egész, mert a testünk hétévente megújul, egyetlen sejtje sem a régi, csak az énünk tudata marad örök, nem változik. A testünk a fiatal rugalmasságát az idő haladásával teljesen elveszti, vén szipirtyókká leszünk, de a lelkünk, az fiatal marad.
Azt mondják, hogy azokkal az emberekkel találkozunk, akiket ismertünk, pontosabban, akikhez nagyon közel álltunk. Eszébe jutott az első házassága, ködös emlékei voltak már csak róla, azokat is megszépítette a távolság. Igen, jó lenne újra élni az életet vele, de most már a teljeset, nem csak azt a kurtát.
Nehézkesen elfordult, megigazította az olvasáshoz a kislámpát, feltolta az öreg szemüvegét az orrára, és a lupé segítségével olvasgatott néhány oldalt, de hamar elálmosodott. A nagyító halk koppanással a szőnyegre hullt, a könyv ráborult az arcára, alatta csendes horkolással mély álomba merült. Kint orkánerejű szél cibálta a fákat, a szélcsengők hangját elnyelte az üvöltése.
Egy erős áramlat lerántotta a mélybe, fuldoklott, majd újra a habok fölé emelte egy hatalmas hullám, a part felé igyekezett hasztalan, ott egy hatalmas vaskapu állt, és egy ismerősnek tűnő rendkívül magas férfi állt egy botra támaszkodva, és várt. Rá várt, érezte, és tovább küzdött a hullámokkal. Amikor egy irtózatosan nagy hullám a mélybe taszította, úgy érezte szétrepedt a tüdeje, hirtelen csend lett, úgy hitte, hogy kidobta a víz a partra, de minden ízében remegve látta fentről, a víz mélyén ringó élettelen testét.
Ebben a percben Dél-Ausztrália tengerparti városának, Adelaide kórházának szülőszobájában egy csepp kislány hangos sírással adta tudtára a világnak, hogy megérkezett. A család boldog volt, a gyermek szép és egészséges, az élet csodálatos.
Hidegen csurgó esőben áll a postás a ház előtt, hiába csenget, csak a kutya ugat dühödten. Bedobja az értesítést, elindul a szomszéd házhoz, hogy megkérdezze mi történt a nénivel.
Sok-sok év elmúltával, két öreg ember üldögél a padon, nézik az óceánba hulló napot, mindketten ugyanarra gondolnak, a boldog, de gondokkal tarkított hosszú együtt töltött életükre, az egyre távolodó ifjúságukra..

Írta: Jéga Szabó Ibolya
1403
titanil - 2012. szeptember 27. 18:48:01

Kedves Ibolya!
Nagyon szép történetet írtál a reinkarnációról. Bárcsak minden ember úgy mehetne el ebből az életből, és születne újjá, mint ahogy Te megírtad!
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

230
Torma Zsuzsanna - 2012. szeptember 27. 13:29:24

Kedves Ibolya!

Nagyon szép és megható novelládban betekintést adtál egy megálmodott másik (következő?) életbe. Lehetséges, hogy néha álmainkban egy-egy rövid pillanatra visszatérünk egy régebbi életünkbe, vagy előre megyünk egy következőbe. Minden nagyon ismerős ilyenkor a számunkra. Én is már sokszor gondoltam arra, hogy volt, vagy lesz következő életem, és azoknak egy-egy epizódját élem meg álmaimban. Mostanában legtöbbször el is felejtem, amit álmodtam. Csak valami kellemes érzés adja tudtomra, hogy szép álmom volt.
Lehetsége, hogy egy másik életünkben már megélhetjük azt is, amit egy előzőben valami miatt nem sikerült, mert a Sors másként rendelkezett felettünk!

Örülök, hogy olvashattalak: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.