Kandrács Róza: Eldobott szeretet…
Magas fák és zord hegyek közt él apó és anyó. Sziklába vájt barlang lett az otthonuk. A városban éltek ők is valaha. Dolgoztak, nevelték a gyerekeket, mint annyi más ember. Teltek az évek, ők megöregedtek, a gyerekek kirepültek a családi fészekből. Magukra maradtak szép nagy házukba. Néha az unokák nevetése verte fel a csendes házat. Ilyenkor boldog volt a két kis öreg. Boldogságuk azonban nem sokáig tartott. A gyerekek úgy döntöttek kell a pénz és eladják a nagy házat. Minek az kettőjüknek. Ők meg bemennek az öregek otthonába. Ott mindent megkapnak, vigyáznak rájuk. Magához venni senki nem akarta a két kis öreget. Sok a munka, teher már az öreg a háznál. Nincs idő velük foglalkozni.
Egy vasárnap délután összejött a család, s míg a gyerekek kint az udvaron játszottak elmondták a tervüket. Sírt a két öreg… Nem, ők oda soha nem mennek. Van nekik otthonuk.
De a család már döntött! Másnap már vevő jött megnézni a házat. A fiatalokkal megegyeztek az árban. Egy hét múlva költözni kell.
Apó aznap kiment a várost körül ölelő hegyekbe. Bizony késő este tért haza. Anyóka már vörösre sírta a szemét, hogy hol lehet szegény öreg. De apó fáradtan, ám boldogan jött haza. Örömmel újságolta, megtalálta a régi barlangot, ahová annyiszor vitték kirándulni a gyerekeket. Elmondta anyónak a tervét.
Másnap útra kelt a két kis öreg. Ásó, kapa, gereblye, és élelemmel megpakolt kosár volt náluk. A hegyre kiérve nekifogtak a munkának. Kitisztították a barlangot.
Így ment ez pár napig. Apó még ajtót is faragott a bejáratra. Siettek, mert közeledett az idő mikor át kellett adni a házat. Szerencsére a fiatalok az otthonba való elhelyezéssel voltak elfoglalva. Így nem is néztek feléjük sem.
Elérkezett a nagy nap. A ház előtt teherautó állt meg. Markos emberek kezdtek neki a pakolásnak. Anyóka mutatta, mit tegyenek fel a kocsira. Összeszedtek mindent, ami egyszerű kis életükhöz kellet, s a kocsi elindult. Fel a hegyekbe. Bizony nem volt könnyű dolog a bútorokat felcipelni a barlangba. De apó jól megfizette a munkásokat, bár azok sajnálkozva tették a dolgukat.
Mikor minden felkerült, leültek egymással szemben. Szemükre könnyfátyol borult. Istenem, hová jutottak, annyi keserves munkában eltöltött év után. De nem volt idő keseregni, a sötét itt hamar leszáll. Pakolni kezdték megmentett kis holmijukat.
Lassan kialakult a rend. Mire minden a helyére került bizony már sötét este volt, s ők a fáradtságtól, már alig álltak a lábukon. Bekaptak pár falatot, s lefeküdtek a jól megszokott ágyukba. Az álom hamar rátelepedett a két kis öregre. Csak reggel ébredtek fel, s nézték hol is vannak. Apó tért észre hamarább, neki fogott a sparheltba tüzet rakni. Mire anyóka kikelt az ágyból, már jó meleg járta át a barlang száz éves falait. Készen volt a tejes kávé.
Megreggeliztek, s nekiláttak otthonosabbá tenni kis barlangjukat. Szerencsére apó mindenről gondoskodott, volt gyertya, az erdő meg adta a tüzelőt. Élelemmel jól felpakoltak, mert nem tudták mikor tudnak lemenni a városba.
Anyóka még sírdogált, de tudta, hogy ez csak így jó. Mert ők nem bírták volna ki az otthonban. Lassan beletörődött a megváltoztathatatlanba, s kezdte magát jól érezni új „otthonukban”. Ez alatt a városban nagy volt a felfordulás. Megjöttek az új lakók, velük együtt a fiatalok, hogy vigyék az öregeket az otthonba. De bizony a házban senkit nem találtak. Néhány hátrahagyott bútordarab hevert szerte szét. Senki nem tudott semmit, hiába kérdezgették a szomszédokat. Míg az egyik gyerek oda nem szólt:
- Elmentek autóval.
Lett erre nagy ordibálás, de hiába volt minden. Senki nem mondta meg, hová tűnt a két öreg. A fiatalok elmentek a rendőrségre, s bejelentették az eltűnésüket.
Teltek múltak a hetek. Egy vadász megtalálta a barlangot, benne a két most már boldog embert. Jelentette a rendőrségen. Így megtudták a fiatalok is. Rögtön mentek, s neki támadtak apóéknak, hogy miért szégyenítik meg őket, s azonnal vissza akarták vinni őket az otthonba. Rángatták anyót, öltözzön és indulnak, de itt betelt a pohár. Apó felkapta a kisfejszéjét.
–Takarodjatok innen! Tietek lett minden. Mit akartok még?
A fiatalok csak néztek, s vállat vonva ennyit szólt az egyik:
- Dögöljetek akkor itt meg ahol vagytok.
Ezzel odébb álltak.
A két kis öreg, egymásra borult, úgy néztek a távolodó gyerekeik után. Az egyik kis unoka visszaszaladt, átölelte a lábukat és azt mondta:
–Ne féljetek, megnövök és eljövök értetek! Nálam majd jó lesz. De ők nem lesznek ott csak mi együtt…

Írta: Alexa Gyuláné
3336
Vladyslav Stanislav - 2012. november 02. 11:46:18

Kedves Lexirózsa!

Megható történetet irtál mely megérintette a lelkemet is. Nagyon sok fiatal nem értékeli az időseket, még emberszámba sem veszi őket. És ez nagyon szomorú. Én magam is fiatal vagyok, de én mindig is figyeltem az idős emberekre -és nem csak nagyszüleimre- segítettem/segítek nekik, és ha beszélgetni kívánnak beszélgetek is velük. Törődni kell velük és szebbé tenni a hátralévő életüket.

Vladyslav Stanislav

686
T Pandur Judit - 2012. október 22. 19:12:43

Kedves Lexirózsa!

A történetednek két nagy tanulsága van. Az első, hogy ne írassuk rá a házunkat /lakásunkat/ a gyerekeinkre, így azok nem rendelkezhetnek vele a fejünk felett. A második pedig, hogy aki elég idős, az emlékezhet rá, hogy a második világháború előtti szegénységben milyen elterjedtek voltak a barlanglakások. Azonban még most is vannak, akik ilyenekben laknak, még azóta sem sikerült teljesen felszámolni. Ahogy elnézem a szegénység terjedését, hamarosan nem csak Apókáék lesznek az egyetlenek, akik ilyenbe költöznek... Hja, nem csak gonosz gyerekek vannak, hanem hazug, csaló bankok is, elprivatizált mohó közüzemi szolgáltatók is, a munkát meg nem fizető munkaadók is, és még sorolhatnánk!

Judit

3300
kandracs roza - 2012. október 16. 11:58:05

Kedves Katalinkám!!! de bizony ez a valóság.Igaz már a szociális osztályról voltak kint náluk.De inkább meghalnak de nem mennek otthonba.Így felügyelet-házi gondozó jár ki hozzájuk...Lexirózsa

3300
kandracs roza - 2012. október 16. 11:55:18

Kedves Doroty!!! igen sajnos ez valódi történet s ráadásul még csak kb egy hete történt abba a kis városba amellett lakom..Lexirózsa

2693
doroty - 2012. október 16. 09:24:34

Kedves Lexirózsa
A valóságról írtál. Miért? Tudod, az embernek (ha szerencséje van) előfordulhat hogy hosszú életet szán a sors. Mégis, sok mindent át kell élnie ahhoz, hogy végre tudja: A VALÓDI ÉRTÉKEKET NEM LEHET MEGVÁSÁROLNI
Gart. az írásodhoz
Üdv
Doroty

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.