Süvít a szél! Ezt csak meleg szobából jó hallgatni, egyébként utálom a szelet. Különösen akkor, ha hideg van. Levegőt is alig kapok, valahogy összenyomja a tüdőmet. Pfuj, olyankor legszívesebben ki sem mozdulnék a lakásból. Gyermekkoromban mindig az ablakba könyökölve csodáltam a szelet. Édesanyám sokáig emlegette, hogy egyszer azt állítottam, ha nem lennének fák, akkor nem fújna a szél! Ő ezen nagyon jót nevetett akkor, én viszont nem értettem mi van ezen nevetni való. Akkor is a fákat bámultam, és csodáltam, ahogyan hajlongnak a szélben. Most is kitekintek az ablakon. Előttünk egy kis játszótér tele fákkal, de nem igazán tudok gyönyörködni bennük, mert elvonja a figyelmem a sok szemét, amit ki tudja honnan sodor a szél, kupacokba rakja, vagy tovább sodorja, ki tudja hol áll meg. Ja persze, leginkább az erkélyemen. Az első emeleten lakom, s hihetetlen, mennyi szemetet képes felhalmozni oda egy-egy ilyen dühös szélvihar. Bezzeg gyermekkoromban mennyivel másnak, mennyire szépnek láttam a szelet.
Álltam a heverőn, az ablakpárkányra könyökölve s csak néztem a fákat. Órákon át. Hajlongtak a szélben, ringatta a lombokat, olykor gyengéden, máskor durván tépve őket.

Egy alkalommal, egy kora nyári vihar egy gerlepár fészkét dobta le a földre, benne két fiókával. Az egyik kiesett a fészekből, s elpusztult, a másik viszont a fészekben maradt, s túlélte. Igaz megsérült, egyik szárnya eltörött, no meg a csőre. Édesapám azt mondta, hogy így soha nem fog tudni önállóan táplálkozni, s előbb-utóbb úgyis elpusztul, akkor is, ha a szárnyát valahogy helyrehozzuk. Megígértem, hogy etetni fogom, csak próbáljuk meg a szárnyát helyre rakni, hogy legalább repülni tudjon. A gerlepár látva, hogy megsemmisült a fészkük, elköltöztek onnan, rájuk nem lehetett számítani. A kis gerle a csőrét ki tudta nyitni, csak éppen nem tudta felvenni a magot, úgyhogy a nyitott csőrébe kellett rakni. Szorgalmasan etetgettem. A szárnya helyrejött, s ő nőtt, növekedett.
Repülni is megtanult. Úgyhogy, amikor én disznó-pásztorkodtam kinn a tarlón, s ő megéhezett, akkor kirepült hozzám, a vállamra szállt, én szedtem neki búzaszemeket, amíg megtelt a kis begyecskéje, azután visszarepült a tanyára. Szerencsére vizet inni önállóan is tudott.
Elérkezett az ősz, iskolába mentem. Hiába etettem meg hajnalban, csak megéhezett előbb, mint ahogy haza értem volna. Eltűnt. Arra gondoltam, hogy kirepült a földekre, ahol látott embereket dolgozni. Valakinek talán a vállára szállt, s rázta szárnyait - azzal jelezve, hogy éhes - ahogyan nekem szokta. Csakhogy azt más nem érthette. Sohasem tudtam meg mi lett a sorsa, de nagyon sokáig sirattam. Nehezen törődtem bele, hogy nincs már többé...

Fúj, süvít a szél. Csak azt látom, hogy felkap egy kupac szemetet, felviszi magasra, ott forgatja, aztán durr, bevágja az erkélyemre. Már látom, lesz mit takarítanom, ha elcsendesül.

2013. január

Írta: Kőműves Ida