Kőműves Ida: Volt egyszer egy gerlicém
- Nyomtatás
- 2013. jan. 31.
- Novella, próza 2013
- 1350 megnyitás
- 12 hozzászólás
Süvít a szél! Ezt csak meleg szobából jó hallgatni, egyébként utálom a szelet. Különösen akkor, ha hideg van. Levegőt is alig kapok, valahogy összenyomja a tüdőmet. Pfuj, olyankor legszívesebben ki sem mozdulnék a lakásból. Gyermekkoromban mindig az ablakba könyökölve csodáltam a szelet. Édesanyám sokáig emlegette, hogy egyszer azt állítottam, ha nem lennének fák, akkor nem fújna a szél! Ő ezen nagyon jót nevetett akkor, én viszont nem értettem mi van ezen nevetni való. Akkor is a fákat bámultam, és csodáltam, ahogyan hajlongnak a szélben. Most is kitekintek az ablakon. Előttünk egy kis játszótér tele fákkal, de nem igazán tudok gyönyörködni bennük, mert elvonja a figyelmem a sok szemét, amit ki tudja honnan sodor a szél, kupacokba rakja, vagy tovább sodorja, ki tudja hol áll meg. Ja persze, leginkább az erkélyemen. Az első emeleten lakom, s hihetetlen, mennyi szemetet képes felhalmozni oda egy-egy ilyen dühös szélvihar. Bezzeg gyermekkoromban mennyivel másnak, mennyire szépnek láttam a szelet.
Álltam a heverőn, az ablakpárkányra könyökölve s csak néztem a fákat. Órákon át. Hajlongtak a szélben, ringatta a lombokat, olykor gyengéden, máskor durván tépve őket.
Egy alkalommal, egy kora nyári vihar egy gerlepár fészkét dobta le a földre, benne két fiókával. Az egyik kiesett a fészekből, s elpusztult, a másik viszont a fészekben maradt, s túlélte. Igaz megsérült, egyik szárnya eltörött, no meg a csőre. Édesapám azt mondta, hogy így soha nem fog tudni önállóan táplálkozni, s előbb-utóbb úgyis elpusztul, akkor is, ha a szárnyát valahogy helyrehozzuk. Megígértem, hogy etetni fogom, csak próbáljuk meg a szárnyát helyre rakni, hogy legalább repülni tudjon. A gerlepár látva, hogy megsemmisült a fészkük, elköltöztek onnan, rájuk nem lehetett számítani. A kis gerle a csőrét ki tudta nyitni, csak éppen nem tudta felvenni a magot, úgyhogy a nyitott csőrébe kellett rakni. Szorgalmasan etetgettem. A szárnya helyrejött, s ő nőtt, növekedett.
Repülni is megtanult. Úgyhogy, amikor én disznó-pásztorkodtam kinn a tarlón, s ő megéhezett, akkor kirepült hozzám, a vállamra szállt, én szedtem neki búzaszemeket, amíg megtelt a kis begyecskéje, azután visszarepült a tanyára. Szerencsére vizet inni önállóan is tudott.
Elérkezett az ősz, iskolába mentem. Hiába etettem meg hajnalban, csak megéhezett előbb, mint ahogy haza értem volna. Eltűnt. Arra gondoltam, hogy kirepült a földekre, ahol látott embereket dolgozni. Valakinek talán a vállára szállt, s rázta szárnyait - azzal jelezve, hogy éhes - ahogyan nekem szokta. Csakhogy azt más nem érthette. Sohasem tudtam meg mi lett a sorsa, de nagyon sokáig sirattam. Nehezen törődtem bele, hogy nincs már többé...
Fúj, süvít a szél. Csak azt látom, hogy felkap egy kupac szemetet, felviszi magasra, ott forgatja, aztán durr, bevágja az erkélyemre. Már látom, lesz mit takarítanom, ha elcsendesül.
2013. január
Írta: Kőműves Ida
Álltam a heverőn, az ablakpárkányra könyökölve s csak néztem a fákat. Órákon át. Hajlongtak a szélben, ringatta a lombokat, olykor gyengéden, máskor durván tépve őket.
Egy alkalommal, egy kora nyári vihar egy gerlepár fészkét dobta le a földre, benne két fiókával. Az egyik kiesett a fészekből, s elpusztult, a másik viszont a fészekben maradt, s túlélte. Igaz megsérült, egyik szárnya eltörött, no meg a csőre. Édesapám azt mondta, hogy így soha nem fog tudni önállóan táplálkozni, s előbb-utóbb úgyis elpusztul, akkor is, ha a szárnyát valahogy helyrehozzuk. Megígértem, hogy etetni fogom, csak próbáljuk meg a szárnyát helyre rakni, hogy legalább repülni tudjon. A gerlepár látva, hogy megsemmisült a fészkük, elköltöztek onnan, rájuk nem lehetett számítani. A kis gerle a csőrét ki tudta nyitni, csak éppen nem tudta felvenni a magot, úgyhogy a nyitott csőrébe kellett rakni. Szorgalmasan etetgettem. A szárnya helyrejött, s ő nőtt, növekedett.
Repülni is megtanult. Úgyhogy, amikor én disznó-pásztorkodtam kinn a tarlón, s ő megéhezett, akkor kirepült hozzám, a vállamra szállt, én szedtem neki búzaszemeket, amíg megtelt a kis begyecskéje, azután visszarepült a tanyára. Szerencsére vizet inni önállóan is tudott.
Elérkezett az ősz, iskolába mentem. Hiába etettem meg hajnalban, csak megéhezett előbb, mint ahogy haza értem volna. Eltűnt. Arra gondoltam, hogy kirepült a földekre, ahol látott embereket dolgozni. Valakinek talán a vállára szállt, s rázta szárnyait - azzal jelezve, hogy éhes - ahogyan nekem szokta. Csakhogy azt más nem érthette. Sohasem tudtam meg mi lett a sorsa, de nagyon sokáig sirattam. Nehezen törődtem bele, hogy nincs már többé...
Fúj, süvít a szél. Csak azt látom, hogy felkap egy kupac szemetet, felviszi magasra, ott forgatja, aztán durr, bevágja az erkélyemre. Már látom, lesz mit takarítanom, ha elcsendesül.
2013. január
Írta: Kőműves Ida
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Judit!

Jót mulattam a bekopogó galambokon. Az embert olykor figyelmeztetni kell a kötelességére!
Egyébként, magam is számtalanszor tapasztaltam, hogy mennyire okosak tudnak lenni az állatok.
Köszönöm, hogy erre jártál.
Ida
Kedves Ida!

A történetedről Tátos Gyöngyi Sisi című alkotása jutott az eszembe. Úgy látszik, sok mindent meg lehet tanítani a galamboknak.
Az egyik barátnőm mesélte, hogy télen, ha üres a madáretető, a galambok bekopognak az ablakon, hogy emlékeztessék a kötelességére.
Aki együtt él állatokkal, az tudja, hogy sokkal, de sokkal okosabbak, mint ahogyan mi emberek feltételezzük róluk.
Judit
Köszönöm kedves Éva, örülök, hogy jól érezted magad.
Szeretettel
Ida
Annak-idején mindenféle állatot - amit lehetőségem volt - dédelgettem. Még sündisznót is tartottam egyszer a verandánkon. Persze csak pár napig, utána elengedtem.
, szóval: nem mindig szerencsés véget értek az ilyen események. Érdeklődéssel olvastalak, jó volt itt lenni. Éva
De kirepült a papagájom (anyukám nyitva felejtette a bejárati ajtót), a kutyánk rátalált a tengeri malacra és...
Kedves Eszter!
Köszönöm kedves soraid.
Megtisztelő számomra, hogy olvasod írásaimat.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A szelet én is nagyon utálom. Ugyanakkor érdekes dolgokat tud művelni. Nálunk az utcában kétfelől hordja a szemetet, főleg faleveleket, időnként pedig úgy tud tombolni, hogy faágakat tör le.
Nagyon sajnálom a kis galambodat, de biztosan vigasztal az, hogy nélküled még addig sem élhetett volna, ameddig iskolába nem kerültél és nem tudtál már annyi időt töltetni a gondozásával. Gratulálok szép visszaemlékezésedhez! Sok szeretettel Eszter
Kedves Etel!
Örülök, hogy kedvesnek találod.
Köszönöm szépen, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szeretem az ilyen gyerekkori élményekről szóló írásokat. Ez nagyon kedves történet. Gratulálok!
Szeretettel, Etel
Kedves Titanil!
Láttatni kívántam a különbséget írásomban is. Míg a tanyán a szél is esemény volt, fészket dobott le, gerlicét nevelgettem... annyi minden szép és érdekes dolog történt, akár egy viharos szél kapcsán, addig itt, a lakás ablakából csak szemetet látok, ahogy sodorja a szél...
Gyakorolom már 20 éve! Meg lehet szokni, vagy beletörődni inkább.
Köszönöm, hogy olvastad ezt a kis felvillanó gyermekkori emlékemet.
Szeretettel
Ida
Kedves Viola!
Az is valami, bár ha választani lehetne, inkább a tanyát választanám ma is. Csakhogy ma már tanyák se nagyon vannak... és persze, annak is megvannak a hátrányai.
Panelben lakom. Kezdetben úgy éreztem magam, mint egy rab madár. Mára már megszoktam, szép a kilátás, rálátok a Mecsekre.
Köszönöm Neked, hogy olvastad ezt a szél hozta kis emlékemet.
Szeretettel gondolok Rád!
Ida