Bakos József: Váróterem
Zsúfolt váróteremben embertömeg hömpölyög. Nyári melegben, késéssel érkező vonatokra várakozók között, araszolva halad a férfi. Tekintetét fekete napszemüveg rejti. Kinyílik előtte a sor, tekintélyt parancsolnak a rövid póló alól duzzadó izmok. Teste szoláriumtól, vagy naptól barnult, kigyúrt, kisebb tetoválásokkal karcolva. Csendesen, határozottan lépked kitűzött célja, a kettes vágány felé. Nem luxusautóval utazik, hanem a jó öreg tömegközlekedéssel, vonattal. Nem légkondis bőrülésben, hanem a piros, surranó vasút kissé már modernebb. mégis izzadságszagú egyik kocsijában, általában kissé zajos csapat társaságában.
A hangosbemondó recsegve jelzi, a szerelvény nemsokára indul. A vágányok alatti alagút, mint egy háborús beton bunker, elnyeli a tömeget. Kígyózva keresik a számukra megfelelő kijáratot, mint szürke kisegerek, a csatornában.
A siető utasok között fáradtan halad egy idős néni is, kezében fonott vesszőkosár, kockás ruhával takarva, lekötözve. Talán éppen az unokákhoz, vagy gyerekeihez utazik egy kis házi finomsággal megrakodva. Nehéz a csomag, lassan halad, két kézzel cipeli terhét. Mintha egy meséből lépett volna ki, szemet nyugtató látvány a városi tömegben.
A lépcsőhöz érve szusszan egyet, majd nekiindul a fent magasodó cél felé, hogy végre megpihenjen a vasúti kocsiban. Egy-egy lépcsőfok után megáll, vár néhány másodpercet, mielőtt tovább indul.
A hangosbemondó sürgető hangja újra megszólal. A vonat nemsokára indul. Kissé riadt tekintettel folytatja útját, miután megtörli izzadt homlokát, letéve a kosarat maga elé. Felkapja fejét egy mély, barátságos, kellemes orgánummal rendelkező hangra:
- Segíthetek?
Apró kis szemeivel felnéz a fölötte magasodó izomkolosszusra, aki válaszát meg sem várva, szinte két újjal emeli fel a kosarat és megindul felfelé vele a lépcsőn.
A néni első döbbenetéből riadva utána szól az ismeretlennek, aki méretes hátizsákot is cipel a hátán:
- De… de én nem tudok olyan gyorsan menni.
A napbarnított, markáns arcú férfi visszafordul és egy széles mosoly kíséretében válaszol:
- Nem baj, majd odafönt megvárom.
Még néhány könnyed lépés és már fent is van a lépcsőtorony tetején, és mint egy hűséges kis kutya, kezében a számára nem igazán súlyos teherrel, türelmesen vár.
A törékeny néni megpróbálja meggyorsítani lépteit, de látva a fiatalembert megnyugszik, és szokott tempójában gyűri le a hátralévő fokokat.
Felérve kedves mosollyal veszi át a felé nyújtott kosarat.
- Köszönöm – suttogja kedvesen.
- Szívesen. Jó utat! – mosolyog rá az izmos jótevő.
A fejkendős asszony a vasúti kocsi lépcsőjéről visszanézve int még a férfinek, akinek robosztus alakját elnyeli a siető tömeg.
Talán azon töpreng, ki volt ez az ismeretlen? Talán ő is egy mesebeli figura a múltból, csak mai testet öltött? Ráadásul elég tekintélyt parancsoló csomagolásban. Nem megszokott a rideg világban amit átélt. A szemét megtörölve lép beljebb, leül az első ülésre, ami az útjába kerül és maga mellé emeli a kincsét rejtő csomagot. „Talán csak álmodott” – fordul meg a fejében.
Kissé távolabb, fiatalok csapata rebben szét ijedten a magas férfi érkezésére, aki szintén ugyanarra a vonatra száll fel, csak néhány kocsival arrébb. Jóleső érzéssel ő is leül és átadja magát az utazás megnyugtató érzésének...
3300
kandracs roza - 2013. július 09. 15:10:02

Kedves Józsi !! Van még ilyen...ritka de talán még nem halt ki mindenkiből az emberség. Gratulálok szép tanulságos írásodhoz....Lexirózsa

2
Jozsi-foszerkeszto - 2013. július 09. 13:23:23

Kedves Katalin!
A történetnek én magam voltam a tanuja, megtörtént. A berögződött sztereotípiákat szeretném ezzel is megingatni. Ne ítéljünk minden esetben a látszat alapján.
Köszönöm, hogy olvastad a történetet.

Józsi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.